Félegyházy József: Hit, vallás és erkölcs a középkorban (1939) Részlet

Hitbuzgalmi élet. A szentségek tanának kifejtése. Búcsú-engedélyek. Ünnepek. Szentek tisztelete.

Ha a középkort joggal nevezzük a keresztény szellem kivirágzása korának, ezt a jelleget elsősorban a vallási élet sokrétű fejlődése igazolja. A hit mélysége s melegsége volt az, amely a kornak még külső intézményeit is a vallásos gondolat bűvkörébe vonta.

Ennek a vallási fejlődésnek középpontjában a hitbuzgalmi élet áll, főleg annak Krisztustól rendelt kegyelmi eszközei, a szentségek. A szentségek dogmatikája, bár újat nem tartalmaz, erős külső fejlődést mutat e korban. A szentségek lényege, anyaga, formája és hatékonyságuk változatlanul ugyanaz, de a köréjük font szertartás és használatuk változásnak voltak alávetve.
A szentségekről szóló tan különösen a 12. században megkapja elméleti megalapozását Lombardi Pétertől, majd a 13. században Aquinói Szent Tamástól és Szent Bonaventurától. Utóbbi a szentségeket mint a lelki betegségek orvosszereit mutatja be. Az áteredő bűn gyógyszere: a keresztség, a halálos bűné: a bűnbánat, a bocsánatos bűné: az utolsó kenet, a tudatlanságé: az egyházi rend, a hitbeli gyöngeségé: a bérmálás, a testi gyarlóságé: a házasság, minden betegségé: az Oltáriszentség. Ez utóbbival kapcsolatban engesztelésül az eretnek Berengariusnak [Berengár (kb. 1000-1088) toursi kanonok, angersi főesperes, Scotus Eriugena (kb. 800-880) követője, a racionalisták előfutára, aki tagadta Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, az átlényegülést; ezen eretnek nézeteivel 1050-ben lépett fel először, de teljes ellentmondással találkozott, az Egyház több ízben elítélte] Krisztus jelenlétét tagadó téves tanításáért, a 11. századtól kezdve szokás lett a szentmisében az Úrfelmutatás alatt (azelőtt csak az átváltoztatás volt meg Úrfelmutatás nélkül) a harangozás s a híveket térdelésre buzdították Úrfelmutatástól áldozásig.
Az Oltáriszentség tisztelete egyre emelkedett. Külön zsinati határozatok előírják, hogy az Oltáriszentséget kifogástalanul tiszta edényben, biztos helyen, szentségházban kell tartani, előtte örökmécsest égetni. Ha a pap beteghez viszi, előtte égő lámpát és feszületet kell vinni s csengettyűszóval figyelmeztetni a híveket annak imádására. Mivel gyakorlati szempontok nagyon ajánlották, most már véglegesen behozták az egy szín alatt való áldozást. Megszűnt a csecsemők áldoztatása is.

Minthogy a hívek buzgósága csökkentével egyes helyeken egyre ritkább lett az Oltáriszentség vétele, ezért a 4. Lateráni Zsinat (1215) kötelezővé tette évenként legalább egyszer, húsvét táján a szentáldozást.
A nyilvános istentiszteletek középpontja természetesen most is, mint az apostoli idők óta mindig, a szentmiseáldozat volt. Az eddig különféle liturgiák szerint bemutatott szentmisék helyett egyre általánosabbá lett a római miseliturgia.
Számos zsinati határozat, sőt az állami törvények is szigorúan kötelezték a híveket a vasár- és ünnepnapi misehallgatásra. Nálunk Szent István és Szent László törvényei büntetést szabnak a misemulasztókra. Nyugaton a Toulouse-i Zsinat (1229) 12 dénárra bünteti az ilyeneket.

Sajnos, sokszor a papi tudatlanság, hanyagság vagy kapzsiság visszaélt a szentmisékkel. Voltak, akik naponta többször miséztek. Mások meg nagyon ritkán. Némelyek több ú. n. „száraz misét” mondottak, azaz a szentmise imáit, szertartásait elmondták, azonban a lényeget: az átváltoztatást és az áldozást kihagyták. A pápák és a zsinatok szigorú rendszabályokkal és büntetésekkel véget vetettek e visszaéléseknek. A Londoni (1200), a Trieri (1227) és a Kölni Zsinatok (1279) a „száraz miséket” teljesen eltiltják, a kétszeri misézést (binatio) csak szükség esetén engedik meg.

Fontos eleme az istentiszteletnek a szentbeszéd, prédikáció, amely régebbi kötött, homília-formájából felszabadult, a kor ízlésének, gondolkodásának megfelelően átalakult s a nemzeti nyelvnek is fejlesztőjévé lett.

A bűnbánat szentségének kiszolgáltatásában annyi változás állt elő, hogy míg eddig a pap a feloldozásnál két formát használhatott: a könyörgőt (deprecativa: kérem Istent, hogy oldozzon fel téged bűneidtől) és az ítélkezőt (iudicativa: én téged feloldozlak bűneidtől), mostantól fogva Nyugaton ez utóbbi lett a kötelező.

Fejlődést látunk a penitenciatartás szentségével kapcsolatban a búcsúk gyakorlatában is. Az ősegyházban a gyónás után fennmaradt ideigtartó büntetésektől a hívek nyilvános vezekléssel igyekeztek szabadulni. Később ennek helyébe a szent helyekre való zarándoklás lépett. A keresztesháborúk idején pedig búcsúk engedélyeztettek a hitetlenek ellen harcba vonulóknak. Az Egyház lassankint más jócselekedetek végzéséhez is búcsúengedélyt kötött. E korban ezeknek a búcsú-adományozásoknak a száma a püspökök engedékenysége folytán nagyon megnövekedett, azért III. Ince pápa a 4. Lateráni Zsinaton az erre vonatkozó püspöki hatalmat egészen szűk körre korlátozta. Némely templom látogatására vagy templomépítési adakozás okra (pl. a leégett kölni és upsalai székesegyházak építésére) búcsút engedélyeztek. Sajnos, ezzel megkezdődött a visszaélés is a búcsúkkal, amik ellen a pápák mindig erélyesen felszólaltak, különösen az ú. n. alamizsnagyűjtők ellen.

Az Egyháznak és a hittudósoknak sokat kellett fáradozniok az utolsó kenet körül támadt balhiedelmek eloszlatásán. Sokan mágikus erőt tulajdonítottak e szentségnek, s azt hitték, aki felveszi, föltétlenül meggyógyul. Mások szinte kötelezőnek tartották a fölvétel után a halál bekövetkezését, s ha nem így történt, azt hirdették, hogy a fölgyógyultnak szakítania kell előbbi életével: húst nem ehetik, a házaséletet nem folytathatja. Az Egyház nem szűnt meg küzdeni e balhiedelmek ellen.

Az egyházi rend szentsége körül a simoniás és a kiközösített püspökök által eszközölt felszentelések érvényességéről folyt a vita, míg a rendi és a joghatósági hatalom (potestas ordinis et iurisdictionis) megkülönböztetésével sikerült az ellentétes felfogásokat tisztázni.

A házasság szentségének inkább jogi és egyházfegyelmi vonatkozásait tisztázták. A 4. Lateráni Zsinat eltiltotta a titkos házasságot (matrimonium clandestinum), kötelezővé tette a háromszori hirdetést és az Egyház színe (a pap) előtt való házasságkötést. A vérrokonsági akadályokat a 7. ízről a 4.-ig szállította le. A házasság felbonthatatlanságáért az Egyház e korban is mindig síkraszállt.

Az ünnepfejlődések közül nevezetesebb a Szentháromság ünnepének a bevezetése, amelyet már a 11. században kezdenek megülni. Helye az egyházi évben még ingadozó, hol a pünkösd utáni első, hol az utolsó vasárnapon tartják. Az ünnep általánosan kötelezővé csak XXII. János pápa rendelkezése folytán vált 1334-ben.

A kezdettől fogva a bűnbánat jeleként használt hamuhintést kötelező szertartássá hamvazószerdán II. Orbán tette az 1091-i Beneventói Zsinaton.
A 11. században hozza be Angliában Szent Anzelm a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét. Keleten némileg hasonló ünnep már a 8. században volt, onnan terjedt át előbb a brit szigetekre, majd a szárazföldre. A hívek kegyelete szívesen fogadta, a hittudósok közül azonban sokan ellene fordultak. Heves vitatkozások indultak meg; úgy látszik nem jól fogták fel az ünnep tárgyát. Az Egyház közérzülete mellette volt, de a körötte indult viták miatt még egyelőre nem terjedt el általánosan. Hazánkban már a 11. század végén megülték ezt az ünnepet.
A 13. században keletkezik az Úrnapja, amelyet először Róbert lüttichi püspök rendelt el egyházmegyéjében a szentéletű lüttichi apáca, Juliána látomása alapján. Mikor a pápai székre Panteleone Jakab lüttichi főesperes került IV. Orbán néven, ez 1264-ben az egész Egyházra kiterjesztette az ünnepet.

A szentek tisztelete tovább fejlődik. Elsősorban a Mária-tisztelet, amelyet különösen a szerzetesrendek (karmeliták, domonkosok, ferencesek) terjesztettek. A szombati napot neki szentelték s II. Orbán pápa rendeletére a papok is a Mária-zsolozsmát tartoznak végezni e napon. Szent Domonkos nagyban terjesztette a szentolvasó-imádságot. 1294 óta a loretói szent ház egyik leglátogatottabb búcsújáróhellyé lesz.
A többi szent tisztelete is emelkedőben van. Közkézen forognak az inkább jámborságot éleszteni, mint pontos életírást nyújtani akaró könyvek a szentek csodáiról és legendáiról, melyek közül legnevezetesebb De Voragine Jakab domonkosnak „Aranylegendája” (Legenda aurea). VIII. Bonifác a négy kiváló egyházatyát: Szent Ambrust, Szent Ágostont, Szent Jeromost és Nagy Szent Gergelyt egyháztanítóknak (doctores) nyilvánította.

Az ereklyék tisztelete néhol túlzásba ment. Egyesek rosszul értelmezett jámborságból még véres összetűzésektől, rablástól sem riadtak vissza, csakhogy egy-egy szent ereklyének birtokába jussanak. A keresztesháborúk alatt nagymennyiségű ereklye jutott Keletről Nyugatra, persze az igaziak mellett sokszor hamisítványok is, amiknek megakadályozására a 4. Lateráni Zsinat szigorú ellenőrzést vezetett be s megtiltotta az ereklyék áruba bocsátását.

 

2.
Az Egyház jogi élete. Központosító törekvések. A bíboros-testület egyetemes jellege. Az egyházmegyék kormányzása.
Az alsópapság helyzete.

Az a politikai és világi hatalom, amellyel a középkor a pápát felruházta, a hit- és erkölcstani téren túl az Egyház kormányzatában is érvényesült s kiszélesítette a pápaság szerepét. A kormányzat központosító irányban haladt. Több, eddig a püspökök által gyakorolt jog a pápának tartatott fenn. Így a szenttéavatás, a szerzetesi szabályok jóváhagyása, a feloldozás a legsúlyosabb bűnök alól, a kiközösítés és az egyházi tilalom kimondása.
Az invesztitúra-harc után a pápától függött a királytól vagy a káptalantól választott püspök megerősítése. Egyes püspöki székek betöltését a pápa magának tartotta fenn (reservatio). Joga volt a beteg főpapok mellé segédpüspököt (coadiutor) kinevezni, sokszor utódlási joggal (cum iure successionis). Püspökségeket felállítani, egyesíteni, megosztani vagy megszüntetni szintén a pápa hatáskörébe ment át. IX. Gergely kötelezővé tette (1234) a püspököknek személyes megjelenését Rómában, hogy beszámoljanak egyházmegyéjük állapotáról.
A központosított egyházkormányzat pápai hivatalok felállítását tette szükségessé. Ezek összességének a neve: római kúria. A kormányzati ügyeket a Cancellaria Apostolica, a lelkiismeretieket a Poenitentiaria, az anyagiakat a Camera, a bíróiakat a 13. század végétől a Rota Romana intézte. Mindegyiknek kialakult a maga nagy hivatalnoki kara és pontos ügymenete. A hivatalnoki kar fizetése és a széleskörű kormányzati szervezet nagy összegeket emésztett fel, amiket részint az egyházi állam jövedelmeiből, részint eleinte a püspökségekre, apátságokra, később egész országokra kivetett adókból fedeztek, amelyeket annátáknak és Péter-filléreknek neveztek.
Az egyes hivatalok élén rendesen egy-egy bíboros állt. A pápaválasztás joga és az Egyház kormányzatában betöltött fontos szerepe révén a bíborosi testület tekintélye rendkívül megnövekedett. Tekintettel az egész Egyházra kiterjedő működésére, a pápák a 13. századtól arra törekedtek, hogy ez a testület egyre egyetemesebb jelleget öltsön. Így III. Ince bíborosi méltóságot adományozott Anzelm nápolyi, Vilmos reimsi és István canterbury-i érseknek; IV. Incétől megkapta az első magyar is, Vancsai István esztergomi érsek a legmagasabb egyházi méltóságot, bár neki még Rómában kellett mint bíborosnak tartózkodnia. A bíborosok magas állásuknak megfelelően igen sok kiváltságban, kitüntetésben és fejedelmi előjogokban részesültek.
Egyre fontosabb szerepeket töltöttek be a pápai követek. Jelentősebb ügyek intézésére bíborosokat, a kisebbekre püspököket, áldozópapokat, sőt olykor diakónusokat küldtek ki követi minőségben. Néha panaszok is merültek fel ellenük, mert hatalomkörüket túllépték, vagy mint egyházi adó beszedők tapintatlanok voltak. Végeredményben mégis tömérdek jót eszközöltek, számtalan visszaélést akadályoztak meg s így működésük áldásos volt.

Az egyháztartományok élén az érsekek állnak, akiknek jogköre a kormányzat központosítása folytán szűkebbre szorult. De még mindig hozzájuk tartozott a tartományuk püspökeivel együtt új püspökök választása, a tartományi zsinat összehívása és azokon elnöklés; a tartományuk püspökeinek (suffraganei) ellenőrzése, szükség esetén fenyítés alkalmazása, kivéve a letételt, fellebbezési fórumok voltak a püspöki ítéletek ellen (másodfokon való ítélkezés), a hiányok pótlása a püspökök mulasztásai esetén (devolutio).
Az egyházmegyék kormányzata, mint a múltban, most is a püspökök kezén van. De az államéletben való elfoglaltságuk miatt sokszor a gondjukra bízott egyházmegye ügyeit nem tudták kellő odaadással végezni, aminek következtében szükségszerűen kifejlődött a püspök mellett egy másik egyházkormányzati szervnek, a főesperességnek (archidiaconatus) intézménye. A főesperesek a püspöknek sok esetben előforduló távolmaradását az egyházmegye ügyeitől, hatalmi körük kiterjesztésére használták fel, ami nem egyszer visszaéléssé fajult. A zsinatok egyre-másra küzdenek a főesperesek túlkapásai ellen.
Velük szemben a püspökök gondoskodni kezdenek a személyükhöz hü helyettesekről. Így keletkezik a püspöki helynökök (vicarius episcopalis) állása, míg a püspök bírói jogának a gyakorlásával az úgynevezett officiálist bízza meg.
Néha a megyéspüspökök, hogy az egyházmegye főpásztori ellátása az ő más irányú elfoglaltságukkal kárt ne szenvedjen, címzetes vagy fölszentelt püspököt (coadiutor) alkalmaznak maguk mellett segítségül. Mikor a 13. században a mohamedánok a Szentföldet fokozatosan visszafoglalták a keresztényektől, az ottani püspökök menekülni voltak kénytelenek. Nyugaton jórészt belőlük kerültek ki a püspökök kisegítői. Elhalálozásuk után helyükbe, mivel reménykedtek a Szentföld visszaszerzésében, új címzetes püspököket neveztek ki (episcopi in partibus infidelium).

Az invesztitúra-harc eredményeként a püspökválasztás joga a káptalanok kezébe ment át. Ez a tény, továbbá a káptalanok közreműködése az egyházmegye kormányzatában, a királyoknak és a magánosoknak javukra tett gazdag adományai nagyon növelték a kanonokok tekintélyét. Közös életmódjuk lassanként megszűnt. Amikor a püspökök világi fejedelmekké is lettek, főként Németországban, az előkelő életmódot biztosító kanonoki székeket jórészt a nemesi családok sarjainak tartották fenn, sőt egyes helyeken a káptalan határozatot hozott, hogy csak nemesi származásúak lehetnek a tagjai. A káptalan egyes tagjainak különféle méltóság és szerepkör járt ki (prépost, dékán, primicerius vagy énekes, mester, őr, kincstárnok, pincemester, gyóntató és teológus kanonok). Sok esetben a kanonokok nem a maguk személyében vettek részt az istentiszteleti cselekményeken, ami egyik főhivatásuk lett volna, hanem helyetteseket állítottak, akiknek ezért külön díjazást fizettek (karkáplánok).

Az alsó papság fokozatosan felemelkedett arról az erkölcsi és szellemi mélypontról, ahová a népvándorlási és államalakulási zavarok juttatták s a 11. század közepétől, főként VII. Gergely szigorú és nagyvonalú reformmunkájától kezdve erkölcsében, életmódjában megtisztulva, hivatása magaslatán állva töltötte be lelkipásztori és népvezetői szerepét. A simonia és a papi nősülés lassankint teljesen megszűnt, ami az alsópapság lelki, szellemi, erkölcsi felemelkedését eredményezte s hatóképességét fokozta.
Minden egyházmegyének volt püspöki iskolája, ahol a papokat képezték. A 3. és 4. Lateráni Zsinat szigorú rendelkezéseket hozott, hogy a papképzés méltó és tudós férfiak kezében legyen. Az egyetemek felállítása után a papságnak tekintélyes része azokon nyerte kiképzését, de a püspöki iskolákon is megérződött az egyetemek szellemi kisugárzó hatása.

Az alsópapság anyagi helyzete eléggé siralmas. Egyik jövedelmi forrásuk a hívekre a termények után kivetett tized volt. Másik az ú. n. stólailleték, amelyet az egyes hívek javára végzett lelkipásztori ténykedések alkalmából (keresztelés, esketés, temetés) mint önkéntes adományt kaptak, de amit követelniük nem volt szabad. Nehéz anyagi helyzetük miatt akadtak papok, akik földműveléssel foglalkoztak, mások ügyvédnek, íródeáknak, sebésznek, sőt vándorkomédiásnak is felcsaptak. Sok pap templomról-templomra kóborolva, másokat helyettesítve tengette életét. A plébániai helyettesítés káros szokása is kifejlődött. Egy-egy jobb javadalom plébánosa nem is lakott mindig a plébániáján s nem végzett lelkipásztori munkát, hanem azt sokszor alacsony díjazásért másokra bízta.

 

3.
A középkor erkölcsi élete. Fény- és árnyoldalak. Öldöklő harcok és Treuga Dei.
Fokozott igények a természetfölöttiek iránt. Bűnbánati szellem. Az irgalmasság gyakorlása. Szórakozás.

A középkor emberének erkölcsére jótékony hatással volt, hogy mindent a hit szemével nézett, köz- és magánviszonyaiba belevitte a természetfölöttiség gondolatát, ha ebben nem is volt mindig következetes.
Az eleven hitből való táplálkozás következménye, hogy az ember szívesen áll nagy eszmények szolgálatába. Ez az eszményszolgálat tudta életre hívni a lovagi intézményt, megvalósítani a keresztesháborút, felvirágoztatni a szerzeteséletet, építeni a gyönyörű dómokat, ihletni a költészetet, átitatni minden tudományt.

A középkor erkölcsi élete egyébként nagy ellentéteket mutat. A jó és gonosz gigászi küzdelmet vív benne. Ragyogó hittisztaság mellett fanatikus eretnekségek. Angyali önmegtartóztatás mellett zabolátlan élvezetvágy. Az anyagi javakról való teljes lemondás mellett szívtelen önzés és bírvágy. A hősies aszkézis mellett kegyetlen csatazaj. A keresztény szeretet mellett kíméletlen erőszak. Az Egyház iránti nagy odaadás mellett gyűlölködő támadások ellene.
„Nagy erények, nagy bűnök, nagy csapások voltak sajátjai annak a kornak, amelyben ama határozott jellemek támadtak, akiket Dante Alighieri a valódi életből a túlvilági színpadra átvitt, majdnem a nélkül, hogy a valóhoz valamit hozzáadnia, vagy abból valamit elvennie kellett volna.” (Cantu Cézár).
Mindent összevetve azonban elmondhatjuk, hogy ez a kor erkölcsi fogyatékosságai ellenére jóval fölötte áll a megelőzőnek vagy az utána következő idők bármelyikének. Méltán hasonlítható az őskeresztény időkhöz, azzal a különbséggel, hogy akkor még egy aránylag kicsiny nyáj választott tagjai gyakorolták hősiesen azt a keresztény életet, amely a középkorban egész tömegeknek a sajátja lett. A jó, szép és nemes vonás mennyiségben is felülmúlja a rosszat, s fontos, amit Montalembert kiemel, hogy az előforduló rossz nem részesült pártolásban, segítésben, hanem mindig erélyes ellenállásra talált. A kor nagy bajai inkább anyagi és természeti bajok voltak, míg a lélek, a szív, a lelkiismeret egészséges és tiszta volt, mentes azoktól a bomlasztó belső bajoktól, amelyeken napjainkban rágódnak.

A Karolingok utáni zavaros idők ököljoga, vad harcai, a 10. és 11. század rablólovagjainak garázdálkodása, a 12. és 13. század Welfjeinek és Ghibellinjeinek pusztításai és a minél nagyobb földbirtok összeharácsolására folytatott magánháborúskodások közepette az Egyház állandóan ott küzdött a béke helyreállításáért. Ebből a törekvésből született meg az úgynevezett Istenbéke (Treuga Dei), amely az első ily irányú kísérlet az általános világbékére.
Az Istenbéke kezdete a 10. század végére nyúlik vissza. A franciaországi Charroux-ban (989), majd Narbonné-ban (990) tartott zsinatok kiközösítést mondtak azokra, akik a szegények javaihoz nyúlnak. 994-ben Ademar elbeszélése szerint a limoges-i püspök büntetést szab azokra, akik kolostorokra, egyházakra vagy istentiszteleti dolgokra támadnak.
996-ban Dél-Franciaország kilenc püspöke és több nemese zsinatra gyűlt össze, amelyben a püspökök befolyására a nemesek megígérték, hogy felhagynak az igazságtalan erőszakoskodásokkal. Példájukat egyre többen követték Franciaországban; maga Róbert király is helyeselte az eszmét.
A következő fejlődési állomás az volt, hogy 1027-ben az Elnei (pireneusi) Zsinaton az időt is meghatározták: szombat délelőttől (Nona) hétfő reggelig (Prima) minden hadakozás tilos volt. A század közepe táján már az egész ádventre és nagyböjtre kiterjesztették a Treuga Deit. Végül az 1095-i Clermonti Zsinat általánosan kötelezővé tette azt az egész kereszténységre s egyben pontosan meghatározta az Istenbéke idejét: minden szerda estétől hétfő reggelig; ádvent első vasárnapjától vízkeresztig; hetvened vasárnaptól pünkösdig. Aki megszegte, büntetésben részesült. Az Egyház mindig szorgalmazta megtartását, több ország az állami törvények közé is beiktatta. A társadalom nem harcos osztályai: a papok, szerzetesek, zarándokok, kereskedők, földmívesek, nők, valamint ezeknek javai nemcsak a Treuga Dei idején, hanem állandóan békét élveztek; azokra a hadakozást kiterjeszteni tilos volt.

A hívő nép vallásgyakorlata és erkölcse általában tiszta volt. Maradt a régi pogányság babonáiból még e korra is jó adag, de mégis vigasztalóbb e szempontból is a kép az elmúlt időknél. A papság felvilágosító munkája, küzdelme a babona ellen szép eredményt mutatott föl. Öntudatlan, csak szokásokon, hagyományokon alapuló, külsőséges vallásosság helyett komoly elmélyülés, a hit igazságainak helyes megértése és átélése tűnik elénk. A hit mélysége sok szép gyümölcsöt eredményez. Fényes templomok épülnek. Uralkodók, magánosok, közületek kolostorokat létesítenek. A hivatások száma állandóan nő, a kolostorok benépesednek. Egyes országokban, Angliában, Írországban számos szent élt e korban.
A pogányságnak lassankint utolsó nyoma is kivész. Helyét valami kielégíthetetlen éhség váltja fel az örök igazságok iránt. Mai embernek szinte elképzelhetetlen az a vallási buzgóság, amire ez a romlatlan lelkű, pihent idegzetű középkori ember képes volt. „A világiak nagyobb mértékben kívánták az üdvösség tanait magukba szívni, mint ahogyan azokat a papok képesek voltak nyújtani.” A papság VII. Gergely reformintézkedései óta hivatása magaslatán állt, s tanításán kívül elsősorban jó példájával nevelte keresztény életre az embereket. Igaz, hogy világi törvények is előírták a vasár- és ünnepnapi misehallgatást, de az emberek nem a törvények, hanem lelki igényük miatt buzgón látogatták az Isten házát. Egyébként is a templom volt az a hely, amely a középkori embert hétköznapiságából kiemelte. Itt talált lelkének enyhületet, felüdülést, vigaszt. Még szórakozása is a templom volt. Számára az ünnep a templomlátogatást, annak csodás világát, üdítő levegőjét jelentette. Előkelők és egyszerűek, nemesek és pórok, gazdagok és szegények buzgón járultak a szentségekhez. Különösen szerették a szentbeszédeket, egy-két órásat is szívesen elhallgattak.

A középkor fejlett erkölcsi életére mutat az irgalmasság cselekedeteinek buzgó gyakorlása. A szegények segítését egyháziak, szerzetesek, jószívű világiak és társulatok gyakorolták. Az alamizsnálkodás nagy fejlődésnek indult. A kolostorok és egyházi intézetek kapuinál minden rászoruló megkapta a maga alamizsnáját. Ínség idején százak és százak lepték el a kolostorok kapuit, s azoknak elöljárói szívesen eladták vagy tették zálogba a templomok drága felszereléseit, hogy a szegényeknek táplálékot nyújthassanak.
A tevékeny felebaráti szeretet megtalálta az utat a szenvedőkhöz is. Férfi- és női szerzetesrendek, valamint világiaknak vallásos társulatai buzgólkodtak a betegek ápolása és a foglyok kiváltása körül. A protestáns Uhlhom szerint „nem volt kor, amely a szegényekért a nyilvános és magánjótékonyság terén annyit tett volna, mint a középkor”.
A középkor szelleme a szegényekkel szemben kifejezésre jut már az elnevezésekben is, amelyekkel őket illették. A szegények „Krisztus barátai”, a „mennyország sáfárai”, kezük „Krisztus kincsesládája”. Minden székesegyháznak, társaskáptalannak és bencés kolostornak volt külön épülete a szegények, betegek és utasok részére. De a vallásos társulatok, városok, sőt magánosok is oly nagy mértékben létesítettek menedékházakat, amire azelőtt nem volt példa a történelemben. A lovagrendeknek, a Szent Antal-betegápolórendnek, a Szentlélekről nevezett vendéglátóknak, a Szent Lázár-testvéreknek szintén nagyszámú jótékonyházuk volt. Később külön-külön menedékházak létesültek a szegényeknek, betegeknek, öreg férfiaknak, agg nőknek, árva- és lelencgyermekeknek. Franciaországban a 13. század kezdetén 2000 olyan kórház volt, amelyekben csak bélpoklosokat és ragályosokat ápoltak. A különböző céhek és testületek szabályaik alapján kötelezték magukat szűkölködő tagjaik védelmére és ezek számára menedékházakat építettek.
Szegény-pénztárak is voltak; ezeket a „Szentlélek asztalainak” nevezték el s a szegényeket segélyezték belőlük. Németalföldön pl. a 13. és 14. században majdnem minden plébánia területén megvolt ez az intézmény. Nem feledkeztek meg a szemérmes betegekről és szegényekről sem. Szent Antoninus külön egyesületet alapított Rómában, amelynek tagjai a szemérmes szegényeket felkeresték, helyzetüket kivizsgálták és segítségben részesítették őket.
A szaracénok, mohamedánok és hitetlenek fogságába került keresztény rabszolgák kiváltására a Szentháromság szerzete és a nolaszkóiak rendje alakult.

Az Egyház tiltotta a kamatszedést. Ezzel megakadályozta a gazdagok és üzleti szelleműek túltengő megvagyonosodását a többi osztályok rovására. A céhek vigyáztak, hogy a mesterek ne jussanak tisztességtelen haszonhoz. Tíz-húsz százaléknál nem szedhettek nagyobb hasznot, mint segédeik. Ez utóbbiak oly bánásmódban részesültek, hogy mesterükkel egy családhoz tartozóknak érezték magukat. Korunk katasztrofális vagyoni és erkölcsi eltolódásait és szakadékait a „sötét” középkor egyáltalán nem ismerte.

A középkort jellemzi az erős bűntudatnak s az ennek nyomában járó bűnbánatnak a szelleme. Az aszkétikus szemléletű középkor Isten ostorának tekintette a sok szerencsétlenséget: a terméketlenséget, elemi csapásokat, ragályos betegségeket, ellenséges betöréseket, melyekben Isten megérdemelt büntetését látta. Engesztelésül bűnbánatot tartott.
Szentéletű férfiak, jeles egyházi szónokok, mint Remete Szent Péter, Szent Domonkos, Szent Ferenc bűnbánatot hirdetve járták Európát; megrázó beszédeik megteremték a bűnbánat méltó gyümölcseit. Bűneik bocsánatáért még uralkodók is nyilvános vezeklést végeztek, mint II. Henrik angol, I. Fülöp francia király, IV. Henrik német császár, Toulouse-i Rajmund fejedelem és mások.
A bűnbánati szellem hajtása volt az önostorozás, melyet nemcsak nagy aszkéták, mint Damiani Szent Péter, Szent Lajos francia király, Árpádházi Boldog Margit és a szerzetesek gyakoroltak, hanem egész önostorozó tömegek verődtek össze és járták be nyilvános körmenetben a vidékeket és országokat. Különösen 1260 óta a súlyos elemi csapások és Joachim de Floris apát jövendölései alapján vonultak nagy számmal az önostorozók énekelve és imádkozva egyik helységből a másikba Itáliában, Német-, Magyar- és Lengyelországban. Mivel azonban különféle visszaélések is történtek közöttük, az egyházi és világi hatóságok felléptek ellenük.
Az egyes bűnökre rótt nagyobb bűnbánati cselekmények ismertetésére külön bűnbánati könyveket (canones poenitentiales) írtak.

A középkor egyik dicséretreméltó tulajdonsága az erkölcsi tisztaság. E téren csak a korszak második felében mutatkozik sajnálatos visszaesés a keresztesháborúk, a fellendült kereskedelmi élet, a városiasodás és az emelkedő anyagi jólét következtében. Több helyen a nyilvános prostitúció is életbe lépett. Az ú. n. Ilius primae noctis, azaz, hogy a földesurat a jobbágyleányok férjhezmenetelekor az első éjnek a joga megillette volna, nem történelmi valóság, hanem csak a középkorra fogott botor rágalom. Ily értelmű törvénynek vagy jogszokásnak a középkorban semmi nyoma. Nem is található rá egykorú történeti adat, a vád maga is csak a 17. században merült fel a középkor ellenségeinek az ajkán.

A középkori embernek is megvoltak a maga szórakozásai, nemes, testet-lelket vidámító kedvtelései. De még kedvteléseit is, mint az egész középkori embert, vallásos szellem lengte át.
A 11. század óta írásos feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a nagyobb ünnepeken vallásos színjátékokat rendeztek. Nevezetesek voltak a karácsonyi színjátékok: betlehemesek, háromkirály- és pásztorjátékok. Míg ezeket leginkább otthonaikban adták elő, voltak olyan játékok, melyeknek színhelye a templom s előadói nagyrészt a papok. Ilyen volt Dél-Franciaországban a csillag- vagy háromkirály-ünnepség, melyet a szentmise keretében, a felajánlási ima után játszottak el.
Karácsony ünnepén ment végbe a papok, szerpapok és gyermekek zsolozsma-játéka. A karácsonynapi vecsernyén a szerpapok foglalták el a kóruson a kanonokok helyét s az egész szentistvánnapi zsolozsmát ők vezették, mert Szent István vértanú is szerpap volt. Majd e napnak vecsernyéjén szerepüket átvették a fölszentelt papok, lévén János apostol is pap, majd Aprószentek ünnepén a gyermekek (kisebbrendű klerikusok) szerepeltek hasonló módon. Mindegyik csoport a maga köréből egyet püspöknek választott, aki püspöki díszruhában felült a püspöki trónra, a többiek a Magnificat e szavainál: „Letette (t. i. Isten) a hatalmasokat székükből”, elfoglalták a kanonokok helyét, ezek pedig a klerikusok helyére ültek. A gyermekpüspök megtartotta a vecsernyét s püspökmódra adott áldást. Más nagyobb ünnepeken is szórakoztak hasonló játékokkal. Így Gyümölcsoltó Boldogasszonykor, főként pedig húsvétkor, midőn passiójátékokat adtak elő.
A középkor hanyatlásával sok tréfás és helytelen elem is vegyült e játékokba. Így született meg a vallásos dráma fonákja, igazában: a vallásgúnyoló népszokások.

http://www.katolikus-honlap.hu/1801/kozepkor.htm

Kategória: Idézet, Prédikáció, Tanu, Történetek | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.