Február 28.

Jézus könyörgése övéiért

“22Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk:” (János 17,22)
Jézus utolsó, Gecsemáné előtti imádságában tanítványaiért könyörög. Amikor magáért emel szót, még annak is az ő életükre nézve van jelentősége.
Amikor Jézus tudta, hogy már mindent megtett értük, és tudta, hogy mint ember többé már nem segítheti őket, rábízta őket az Atyára. Tehet mást egy ember?
Pálék első missziós útján sok gyülekezet alapult. A visszafelé úton szeretetből, féltésből meglátogatták, erősítették őket. Aztán “böjtölve és imádkozva az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek” (ApCsel 14,23). Azután magukra hagyták őket.
Hasonlóan búcsúzott Pál az efézusi vénektől: “és most tudom, hogy közületek, akik között jártam az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki” (ApCsel 20,25). Három évig éjjel és nappal, szüntelenül, könnyek között intettelek mindnyájatokat. Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között (ApCsel 20,32).
Pál tanítást és életpéldát hagyhatott rájuk, de örökké nem maradhatott velük. Viszont rábízhatta őket az Örökkévalóra, ahogy Jézus is tette. /KoB/

Jókebed hite

“1Egy Lévi házából való férfi elment, és feleségül vette Lévi egyik leányutódját. 2Az asszony teherbe esett, és fiút szült. Amikor látta, hogy milyen szép, három hónapig rejtegette. 3De amikor már nem tudta tovább rejtegetni, fogott egy gyékénykosarat, bekente szurokkal és gyantával, majd beletette a gyermeket, és kitette a Nílus partján a sás közé. 4A gyermek nénje pedig ott állt távolabb, hogy megtudja, mi történik vele. 5A fáraó leánya éppen odament, hogy megfürödjék a Nílusban, szolgálói meg ott járkáltak a Nílus mentén. Megpillantotta a kosarat a sás között, odaküldte a cselédjét, és kihozatta azt. 6Fölnyitotta, és meglátta a gyermeket; hát egy síró fiú volt! Megszánta, és ezt mondta: A héberek gyermekei közül való ez. 7A kisfiú nénje pedig ezt mondta a fáraó leányának: Ne menjek, és ne hívjak egy szoptató asszonyt a héberek közül, aki majd szoptatja a gyermeket? 8A fáraó leánya így felelt: Eredj! A leány elment, és a gyermek anyját hívta oda. 9Vidd magaddal ezt a gyermeket, mondta neki a fáraó leánya, és szoptasd! Megadom jutalmadat. Az asszony magához vette a gyermeket, és szoptatta. 10Amikor felnőtt a gyermek, elvitte a fáraó leányához, aki a fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mert azt mondta: A vízből húztam ki.” (2Mózes 2,1-10)
Mózes egész életén látható volt, hogy Istennek terve volt vele, a sátán pedig le akarta rontani az ő tervét.
A fáraó már akkor elhatározta, hogy Mózesnek nem lehet élnie, amikor még meg sem fogant. Amikor megszületett, be kellett volna dobni a Nílusba. A szülők azonban nem féltek a királytól (Zsid 11,23). Hit által rejtegették, azután hit által tették vízre. Amikor már úgy látták, hogy nem titkolhatják tovább, hitték, hogy mostantól nélkülük is tudja védelmezni őt Isten. És jól látták. A fáraó leánya éppen akkor ment fürdeni, éppen oda. Amikor meglátta a síró kisfiút, megszánta. Nem változott meg az érzése, amikor megállapította, hogy egy héber fiúról van szó.
Mózes nővére nem azt figyelte, hogy mi baj lesz a gyermekkel, hanem hogy miként intézi Isten a sorsát. Hitte, hogy életben maradhat a testvére, sőt szemtelenül hitte, hogy saját édesanyja szoptathatja és nevelheti még egy darabig.
Vajon pontosan választotta meg Isten Mózes születésének idejét és körülményeit? És ha igen, akkor miért így döntött? Hogy még inkább megmutassa hatalmát, valamint a hívő család hitének az erejét. /KoB/
Kotán Béla
Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.