Életige -2000

ÉLETIGE – 1997. június

“Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nõvérem és anyám.” (Mk 3,35)

Jézus ezekkel a szavakkal nyilvánítja ki a köré gyûlt tömegnek, hogy kik az igazi rokonai. Az Övé egy új típusú család, ahol nem számít a vérségi kötelék, a természetes rokoni kapcsolat. Tagja mindenki, aki – mint Õ – csak Isten akaratát teszi.
Isten akarata nem más, mint Isten hangja, mely állandóan szól hozzánk és hív bennünket; egy aranyszál, egy isteni aranyfonál ez, ami átszövi egész életünket itt a földön és odaát. Isten ily módon fejezi ki szeretetét; a szeretetet, melyre válaszolnunk kell, hogy véghezvihesse csodáit életünkben. Isten akaratává kell válnunk. Ez a mi igazi létünk, teljes önmegvalósulásunk.
“Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nõvérem és anyám.”
Van valaki, aki láthatóvá teszi számunkra, milyen gyümölcsöt terem Isten akarata abban a lélekben, aki feltétel nélkül ráhagyatkozik: ez Mária, Jézus anyja, akirõl elmondhatjuk, hogy itt a földön az volt az ideálja – s ezt teljességgel élte is – , hogy megvalósítsa Isten akaratát: “Történjék velem szavaid szerint.”(Lk 1,38)
Azáltal, hogy Mária a legfájdalmasabb, legtragikusabb pillanatokban is állhatatosan kitartott Isten akarata mellett, azonosult vele, betöltötte azt a rendkívüli tervet, amit Isten öröktõl fogva elgondolt róla.
Mária azért vált Jézusban Isten Anyjává, mert teljesítette Isten akaratát.
“Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nõvérem és anyám.”
A mi életünkben is – bár mások az arányok – valami hasonló valósulhat meg. Mi nemcsak egy meghatározott pillanat, azaz születésünk pillanata óta vagyunk jelen a történelemben. Nem. Mi öröktõl fogva létezünk Isten tervében; Õ öröktõk fogva elgondolt és szeretett minket; mindig is ott voltunk a szívében.
És hol, hogyan?
Most még nem vagy csak keveset tudunk errõl, de ha Máriához hasonlóan tesszük Isten akaratát, akkor egy nap, a földrõl való elköltözésünk napján – amikor elfoglaljuk helyünket a Mennyországban – teljesen világos lesz számunkra.
Tehát nekünk is akarnunk kell Isten akaratát. Ne csak belenyugodjunk; ne csak egyszerûen elfogadjuk; ne megosztott szívvel tegyük, hanem azonosuljunk vele. Ez a legjobb, amit tehetünk. Ez az elképzelhetõ legértelmesebb hozzáállás.
Ez tesz bennünket Jézus családjának tagjaivá.
“Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nõvérem és anyám.”
De tulajdonképpen mit jelent az, hogy tesszük Isten akaratát?
Azt, hogy jól, tökéletesen végezzük mindazt, amit Isten kér tõlünk: beszélgetünk, telefonálunk, meghallgatunk valakit, segítünk valakinek, tanulunk, imádkozunk, eszünk, alszunk; egyszóval azt, hogy a hétköznapokban óráról órára teljesítjük kötelességeinket, melyeket munkánk, családunk illetve a körülöttünk élõ emberekkel való kapcsolat követel.
Van egy értékes útmutatás, ami óriási mértékben megkönnyíti a dolgunkat: élni a jelent.
A lelki élet nagy mesterei mindnyájan azt javasolják, hogy éljük jól a jelen pillanatot.
A jelent élve tudjuk jól elvégezni minden kötelességünket.
A jelen élése az, ami elviselhetõvé teszi a kereszteket.
A jelent élve érthetjük meg Isten inspirációit.
A múlt már nem létezik, a jövõ még nem érkezett el. Egyetlen dolog számít: az, hogy mik vagyunk és mit teszünk ebben a pillanatban. Ezért a jelen minden perce értékes, mert csak ez van a birtokunkban.
Összpontosítsuk tehát figyelmünket arra – legyen az jelentéktelennek tûnõ vagy fontos -, amit éppen csinálunk. Tegyünk félre, veszítsünk el minden más gondolatot, vágyat, emléket, tevékenységet. Tökéletes, tiszta tettekre törekedjünk teljes szívünkbõl, teljes elménkbõl és minden erõnkbõl. Ily módon tesszük Isten akaratát.
Sõt ez az egyetlen módja annak is, hogy felépítsük vagy újjáalkossuk mind a hívõk közösségét, mind pedig az emberiség családját. Jézus e szavaiból megértjük ugyanis, hogy nem az egy fajhoz, egy kultúrához való tartozás, nem a vérségi kötelék alkotja a legbensõségesebb kapcsolatot az emberek között.
Akik engedelmeskednek a törvénynek, amit Isten írt a szívükbe, és teszik Isten akaratát – a föld bármelyik pontján éljenek is -, egyetlen nagy családhoz tartoznak, mert mindegyikük Jézus “testvére, nõvére és anyja.”

ÉLETIGE 1999. június

Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megta­lálja.” (Mt 10,39)
Olvasva Jézusnak ezt az igéjét, kétféle élet jelenik meg előttünk: a földi — melyet ezen a világon élünk — és a természetfeletti, melyet Istentől kaptunk Jézus által: ez nem ér véget a halállal, és senki sem veheti el tőlünk.
Így kétféleképpen viszonyulhatunk a léthez: ha ragaszkodunk földi életünkhöz, ezt tartva egyetlen kincsünknek, és csupán saját ma­gunkkal, saját dolgainkkal, a szívünkhöz közel álló emberekkel törődve  bezárkózunk csiga­házunkba és önmagunk körül forgunk, akkor számunkra elkerülhetetlenül a halál lesz a végállomás. Ha viszont hisszük, hogy egy sokkal mélyebb, igazibb életet kaptunk Istentől, akkor lesz bátorságunk úgy élni, hogy kiér­demeljük ezt az ajándékot, olyannyira, hogy képesek leszünk föláldozni földi létünket a másikért.
Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”
Amikor Jézus kimondta ezeket a szavakat, a vértanúságra gondolt. Nekünk, ahogy minden kereszténynek — ha követni akarjuk a Mestert és hűek akarunk maradni az evangéliumhoz —, késznek kell lennünk elveszíteni életünket, vállalva a halált, akár az erőszakos halált is. Ezzel együtt — Isten kegyelméből — el fogjuk nyerni az igazi életet. Jézus elsőként veszítette el az életét, s megdicsőült formában kapta vissza. Ő már korábban figyelmeztetett bennün­ket, hogy ne féljünk azoktól, “akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni.”i
Most pedig ezt mondja nekünk:
Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”
Ha figyelmesen olvasod az evangéliumot, látni fogod, hogy Jézus legalább hatszor tér vissza erre a témára, amiből kiderül, mennyire fontos, mennyire nagy jelentőséget tulajdonít neki.
Jézus biztatása azonban, hogy veszítsük el életünket, nemcsak a vértanúságra való meghí­vást jelenti: ez a keresztény élet egyik alap­törvénye.
Késznek kell lennünk lemondani arról, hogy önmagunkat tegyük életünk ideáljává; meg kell tagadnunk önzésünket. Ha igazi keresztények akarunk lenni, Krisztust kell létünk kö­zéppontjába állítanunk. S mit kér tőlünk Krisz­tus? Azt, hogy szeressük a többieket. Ha ma­gunkévá tesszük programját, biztosan elve­szítjük önmagunkat és megtaláljuk az életet.
Valaki azt gondolhatná, hogy ha nem önma­gunkért élünk, akkor ez passzivitást, folytonos lemondást jelent számunkra. Egyáltalán nem így van. A keresztény elkötelezettség nagyon nagy és felelősségteljes dolog.
Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”
Már itt a földön megtapasztalhatjuk, hogy önmagunk ajándékozása és a megélt szeretet által növekszik bennünk az élet. Ha egész napunkat mások szolgálatával töltöttük; ha mindennapi — talán egyhangú és kemény — munkánkat át tudtuk alakítani a szeretet egy-egy gesztusává, boldogok leszünk, mert érezni fogjuk, hogy sikerült jobban megvalósítani ön­magunkat.
Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”
Jézus parancsait követve — melyek mind a szeretetre összpontosítanak —, e rövid földi lét után meg fogjuk találni az örök életet is.
Emlékezzünk rá, hogy az utolsó napon Jézus mi alapján fog megítélni bennünket. Így szól majd a jobbján állókhoz: “Gyertek, Atyám áldottai (…), mert éhes voltam és adtatok ennem (…); idegen voltam és befogadtatok, nem volt ruhám és felruháztatok (…)”ii
Ahhoz, hogy részesítsen bennünket az el nem múló életben, kizárólag azt fogja nézni, hogy szerettük-e felebarátainkat, s úgy veszi majd, hogy neki tettük mindazt, amit testvére­inknek tettünk.
Hogyan éljük tehát ezt az igét? Hogyan veszítsük el már mostantól kezdve életünket azért, hogy megtaláljuk azt?
Úgy, hogy felkészülünk a nagy napra, a végső számadásra, melyért születtünk.
Nézzünk körül és töltsük meg napjainkat a szeretet tetteivel. Krisztus elébünk jön gyer­mekeinkben, feleségünkben, férjünkben, mun­katársainkban; azokban, akikkel egy párthoz tartozunk vagy akikkel együtt szórakozunk stb. Tegyünk jót mindenkivel. És ne feledkezzünk meg azokról sem, akikkel a sajtó, a televízió vagy barátaink nap mint nap megismertetnek bennünket. Erőnkhöz mérten tegyünk valamit mindenkiért. S ha úgy tűnne, hogy már kime­rítettük az összes lehetőséget, még mindig imádkozhatunk értük. Ami számít, az a szeretet.
Chiara Lubich

ÉLETIGE 2000 JÚNIUS

“Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”

“Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róm 8,14)
Ez az Ige adja annak a himnusznak a szívét, amit Pál a keresztény élet szépségérõl, újdonságáról, szabadságáról énekel. Ez az élet a keresztségnek és a Jézusba vetett hitnek a gyümölcse, amely teljesen Jézusba olt bennünket, és általa a szentháromságos élet dinamizmusába.
Jóllehet Pál a keresztények “fogadott fiúságáról” beszél (vö. Róm 8,15; Gal 4,5), de ezt csak azért teszi, hogy megkülönböztesse a természetes fiúságtól, ami csak Isten egyszülött Fiát illeti meg.
A mi kapcsolatunk az Atyával nem pusztán jogi kapcsolat, mint a fogadott fiaké, hanem egész létünket érintõ. Olyan, ami megváltoztatja egész természetünket, olyan, mint egy újjászületés. Mert egész életünket új alapelv irányítja, új lélek, aki nem más, mint Isten Lelke. És nem lehet, hogy ne énekeljük vég nélkül Pállal a halál és feltámadás csodáját, amit a keresztség kegyelme mûvel bennünk.
“Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14)
Ez az Ige elmond valamit abból, hogy mit kezdjünk keresztény életünkkel, amelybe Jézus Lelke dinamizmust hozott, egy olyan “feszültséget”, amit Pál a test és lélek közötti ellentétbe sûrít. Amikor Pál testrõl beszél, az egész (test és lélek) embert érti annak teljes törékenységével és egoizmusával, amely folyamatosan harcban áll a szeretet törvényével, sõt azzal a Szeretettel, amelyet Isten a szívünkbe árasztott (vö. Róm 5,5). Azoknak ugyanis, akiket a Lélek vezet, mindennap meg kell vívniuk “a hit jó harcát” (1Tim 6,12), hogy el tudják fojtani a rosszra való hajlamokat, és a keresztségben megvallott hit szerint tudjanak élni.
De hogyan?
Jól tudjuk, ahhoz, hogy a Szentlélek mûködjék, a mi részünkre is szükség van. Pál, amikor ezt az Igét írta, mindenekelõtt Krisztus követõinek arra a kötelességére gondolt, ami pont az önmagunk megtagadása, az egoizmus legkülönfélébb formái elleni harc.
De ebbõl az önmagunknak való meghalásból születik az élet. Minden vágás, minden metszés, minden, önzõ énünknek kimondott nem, új fény, új öröm, szeretet és bensõ szabadság forrása: kitárt kapu a Lélek számára. Azzal, hogy nagyobb szabadságot hagyunk a Szentléleknek, aki szívünkben van, Õ bõségesebben tud elárasztani ajándékaival, és vezethet bennünket az élet útjain.
“Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14)
Hogyan éljük akkor ezt az Igét?
Mindenekelõtt egyre jobban tudatosítanunk kell a Szentlélek bennünk való jelenlétét: bensõnkben végtelen kincset hordozunk, de nem számolunk eléggé vele. Rendkívüli gazdagság birtokában vagyunk, de ez többnyire kihasználatlan marad.
Ahhoz pedig, hogy mindig meghalljuk és kövessük hangját, nemet kell mondanunk mindarra, ami Isten akarata ellen van, és igent mondani az Õ akaratára. Nemet mondani a kísértéseknek, határozottan ellenállni a rossz sugallatoknak. Igent mondani azokra a feladatokra, amelyeket Isten ránk bízott, igent arra, hogy minden felebarátot szeressünk, igent azokra a megpróbáltatásokra és nehézségekre, amelyekkel szembetaláljuk magunkat…
Ha így teszünk, a Szentlélek vezetni fog bennünket úgy, hogy keresztény életünknek megadja azt az ízt, azt az erõt, azt a hatást, azt a ragyogást, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy hiteles legyen.
Így a mellettünk lévõk majd észreveszik, hogy nemcsak vér szerinti, természetes családunk gyermekei vagyunk, hanem Isten fiai.

Chiara Lubich

Kategória: Életige | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.