Életige -2000

Életige 1997. január

Isten végtelenül szeret téged!

“Krisztus nevében kérünk: engesztelõdjetek ki az Istennel.”
( 2 Kor 5,20)
Pál így buzdítja a korintusiakat abban a részben, mely az egész Evangélium szívét alkotó nagy örömhír közlése után következik: Isten Krisztusban kiengesztelõdött a világgal (vö.2Kor5,19).
Fia kereszthalálával Isten végsõ tanújelét adta irántunk való határtalan szeretetének. Krisztus keresztje által kiengesztelt bennünket Önmagával.
Hitünknek ez az alapigazsága ma is teljes aktualitással bír. Ez az a kinyilatkoztatás, melyre az egész emberiség vár: Igen, Isten mindenkihez közel van szeretetével és szenvedélyesen szeret minden embert. A világnak szüksége van erre az örömhírre, de csak akkor tudjuk átadni neki, ha elõbb újra meg újra elismételjük magunknak egészen addig menõen, hogy átérezzük: körülölel bennünket ez a szeretet, akkor is, amikor éppen az ellenkezõjét gondolnánk.
“Krisztus nevében kérünk: engesztelõdjetek ki az Istennel.”
Az Isten szeretetébe vetett hit azonban nem maradhat kinek-kinek bensõ ügye, amint azt Pál is hangsúlyozza: Isten ránk bízta, hogy másokat is kiengeszteljünk Vele (vö.: 2Kor 5,18), s nagy felelõsséget ébresztett minden keresztényben, hogy tanúságot tegyen Isten teremtményei iránti szeretetérõl. S hogy hogyan?
Egész viselkedésünknek hitelessé kell tennie azt az igazságot, amit hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielõtt ajándékunkat az oltárra vinnénk, ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk. (vö.:Mt5,23-24)
S ez mindenekelõtt közösségeinken – családjainkon, csoportjainkon, társaságainkon, egyházainkon – belül érvényes. Az a hivatásunk ugyanis, hogy ledöntsünk minden falat, ami akadályozza az egyének és a népek közti egyetértést.
Ebben a hónapban, amikor a világ különbözõ részein imahetet tartanak a keresztények egységéért, különösen is meg vagyunk híva az együttmûködésre, az elkötelezett imára, hogy ezáltal megtegyük a részünket azoknak az akadályoknak az elhárításában, melyek gátolják az egyházak teljes egységét.
“Krisztus nevében kérünk: engesztelõdjetek ki az Istennel.”
“Krisztus nevében” azt jelenti: az Õ helyetteseként lépjünk Krisztus nyomdokaiba; éljünk Vele; éljünk úgy, mint Õ, és szeressük egymást, amint Õ szeretett bennünket. Ne zárjunk ki senkit, és tegyük félre az elõítéleteket. Legyünk nyitottak arra, hogy befogadjuk és értékeljük felebarátaink pozitívumait, késznek lévén életünket adni egymásért. Ez Jézus legfõbb parancsa, a keresztények ismertetõjegye, mely ma ugyanúgy érvényes, mint Jézus elsõ követõinek korában.
Ezt az Igét élni annyit jelent, mint békességszerzõvé válni.
Így minden gesztusunk, minden szavunk, minden tettünk, amit szeretet itat át, olyan lesz, mint Jézusé.
Hozzá hasonlóan az öröm, a remény, az egyetértés és a béke, vagyis annak a világnak az elõhírnökei leszünk, mely kiengesztelõdött Istennel (vö.:2Kor5,19), s melyre minden teremtmény vár.

ÉLETIGE 1998. január

Együttmûködni a Szentlélekkel “Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek…” (Róm 8,26)

Nem véletlen, hogy az 1998-as év, melyet az egyház a III. évezredre készülvén a Szentlélek évének nyilvánított, ezzel az igével kezdõdik. Figyelemre méltó az a tény is, hogy az összes egyház ezt a mondatot választotta a keresztények egységéért tartott imahét mottójának.
A Szentlélek ugyanis a forrása minden lelki megújulásnak, az egységért tett erõfeszítéseknek, az életszentség utáni vágynak.
De hogyan mutatkozik meg, hogyan munkálkodik a Lélek az életünkben, és hogyan mûködhetnénk együtt vele?
“Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek…”
Tekintsünk vissza az egyház születésére. Jézus halála, sõt még feltámadása után is az apostolok hallgattak, féltek, bezárkóztak. A Szentlélek eljövetele után azonban olyan bátran, akkora tûzzel kezdenek beszélni az utcákon és a tereken, hogy részegeknek hiszik õket. Járnak-kelnek a világban, és semmiféle üldöztetéstõl nem riadnak vissza.
Aztán – immár húsz évszázad óta – a Szentlélek ereje az, ami fénnyel, kegyelemmel tölti el a keresztény közösséget, megújítja és megtérésekkel kíséri életét. Gondoljunk csak bele, milyen utat futott be az egyház a zsinatoktól a különbözõ lelkiségi mozgalmak születéséig, melyeket mindig épp a legjobb pillanatban hívott életre.
Az e havi életige azonban nagyon mély és fontos üzenetet közöl mindannyiunk személyes és társadalmi élete szempontjából is.
“Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek…”
A Szent Páltól vett idézet így folytatódik: “… mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk szavakba nem önthetõ sóhajtozásokkal.” (Róm 8,26)
A Miatyánk szavait, az Abba Atya megszólítást is a Léleknek kell ajkunkra adnia. Szent Ágoston szerint nélküle (a Szentlélek nélkül) az Abba csak üres szó, bárki szájából hangzik is el.1
Nagyon szoros kapcsolat van tehát a Szentlélek, az egyéni és a közös ima között. Amikor imádkozunk – szavainkon, érzéseinken túl – szüntelen, szavakba nem foglalható könyörgés száll fel szívünk mélyérõl attól, aki lelkünk legbensõbb rejtekében lakik: ezáltal részesedünk a Szentháromság személyei között a áradó Szeretetben, a köztük levõ közösségben.
“Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek…”
Hogyan éljük ezt az igét?
Elég, ha arra gondolunk, hogy életünk során hányszor tapasztaljuk gyöngeségünket, törékenységünket, képtelenségünket olyan helyzetekben, melyek megoldása – úgy tûnik – meghaladja erõnket; hányszor élünk át veszélyeket, próbatételeket, kísértéseket, melyek leküzdése lehetetlennek látszik. Pontosan ezekben a pillanatokban, amikor gyengék vagyunk, és sokszor az ima is hatástalannak, üresnek tûnik, siet segítségünkre a Lélek.
Új hitet támaszt bennünk Isten szeretetében, akinek ereje – ahogy Pál mondja – a gyöngeségben nyilatkozik meg teljességgel. (vö. 2 Kor 12,9)
Van egy imádság, melyben a Lélek segítsége és jelenléte – bár mindig egy másik dimenzióban és titokzatos módon – szinte tapintható. Arról az imáról van szó, melyre Jézus ezekkel a szavakkal ösztönöz bennünket: “Ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, meg fogják kapni mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20)
Az így mondott imádság erejének titka ez: “az én nevemben”, ami azt jelenti: Jézusban, az Õ megélt igéjében, életre váltott parancsaiban, melyek közül az elsõ a kölcsönös szeretet parancsa.
Ha mindezt éljük, Jézus valóságosan jelen lesz köztünk Lelkével, aki a közösség lelke. Imánk magának Jézusnak az imája lesz az Atyához, és a szívünk mélyén lakó Szentlélek fog közbenjárni értünk, hogy megkapjuk azt is, aminek kéréséhez sem erõnk, sem bátorságunk nem lenne.
“Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek…”
Van egy közmondás, mely így szól: “Segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Az evangélium fénye világossá tette számunkra, hogyan segíthetünk magunkon: tartsuk élõn a kölcsönös szeretetet; legyünk készek mindig ajándékozni, szolgálni testvéreinket, bárki legyen is az.
Ha így teszünk, egy új erõt, egy mennyei segítséget kapunk majd; egy sajátos légkört fogunk tapasztalni, mely megsokszorozza és felszabadítja bennünk azokat az energiákat, melyeknek létezésérõl nem is tudtunk. Ez az atmoszféra ott alakul ki, ahol ketten vagy hárman egyek Jézus nevében.
A Szentlélek, aki Jézus lelke és a Mennyország légköre, lelke az Õ misztikus Testének, az egyháznak is. A Szentlélek tehát az egyház lelke is, mivel “Krisztusban bensõséges egységbe õ hoz össze mindenkit; õ az egyház egységének lételve.”2
A Lélek megtapasztalása, fénye, mely megvilágosít bennünket, hogy éljük az igazság és a szeretet lelkületét: ez a legértékesebb hozzájárulás, amit a keresztények adhatnak a “nép ökumenizmusának” megvalósulásához, mely megízlelteti velünk azokat az idõket, amikor az egyházak között teljes lesz a közösség. Ebben a hónapban tehát az összes kereszténnyel együtt imádkozzunk és éljünk elkötelezetten azért, hogy hûségesek legyünk a Szentlélekhez. Ezzel készüljünk a látható egység ajándékának befogadására.

______________________________
1 Vö. Opera Omnia XXX/1 Róma, 1982. 443.o.
2 Unitatis Redintegratio 2. pont

ÉLETIGE 2000. január

“Áldott legyen az Isten, aki Krisztusban megáldott minket” (vö. Ef 1,3)

Ez a mondat egy Istent dicsõítõ és hálaadó himnuszból való. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene: Jézus Krisztus Atyja, aki Jézust föltámasztotta a halálból Jézussal “minket is — akik az õ alkotása és teste vagyunk — föltámasztott és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben”.
Isten Ábrahámnak adott áldása (“benned nyer áldást a föld minden népe”) Jézusban teljesedik be.
Jézus magára vonzotta az Atya áldását, hiszen olyan szeretetbe öltözött, amelyre az Atya nem tudott nem válaszolni, mivel õ maga az Atya testté lett Szava. Jézus az õ élõ Szava, az õ igéje, aki magára vette emberi természetünket, hogy köztünk legyen és közölje velünk az igazi Életet. Azért jött, hogy egy testté tegyen bennünket önmagával és nekünk adja Lelkét, aki által Istent így szólíthatjuk: Atya, Abba!
És mi hogyan élhetnénk az Atya áldásához méltó módon? Hogyan vonzhatnánk magunkra azt az áldást, ami örömet és termékenységet ad mindannak, amit gondolunk és teszünk? Úgy hogy “fiakként élünk a Fiúban”, azáltal, hogy mint õ élõ Ige vagyunk. Élve az Igét ugyanis Igévé, Krisztussá alakulunk.
“Áldott legyen az Isten, aki Krisztusban megáldott minket” (vö. Ef 1,3)
Az Evangélium nem pusztán egy vigasztalást nyújtó könyv, amihez az ember fájdalmas pillanataiban menekül, hogy választ kapjon belõle, hanem egy kódex, ami az élet törvényeit tartalmazza az élet minden pillanatára. Olyan törvényeket, amelyeket nem elég olvasni és ismerni, hanem át is kell ültetni a gyakorlatba, olyan mélyen magunkévá tenni, hogy úgy éljünk, mint Krisztus, hogy másik Krisztus legyünk minden pillanatban.
Nem gondolhatunk az Igére úgy, mint az emberi bölcsesség egy tiszta, egyszerû, kedves kifejezõdésére. Az Isten Igéje több, mint emberi üzenet. Amikor Isten beszél, önmagát mondja ki, önmagát adja. “Isten soha sem ajándékoz önmagánál kevesebbet”, mondja Ágoston. És mivel Isten a Szeretet, minden Igéje: szeretet. Aki befogadja és éli az Igét, azt az Ige szeretetté teszi, mint ahogy Isten a Szeretet.
Az Ige által tehát meg kellene változni minden kapcsolatunknak: az Istennel és a felebarátainkkal való kapcsolatainknak, mert az Ige dinamikus és teremtõ erõvel rendelkezik. Az Igét élve megszületik, fölépül a keresztény közösség azok között, akik szeretik egymást és egyetlen népet alkotnak: Isten népét.
És erre a népre száll Isten áldása, azaz mindnyájunkra. Olyan mértékben, amilyen mértékben testvérként bánunk egymással, mint az egyetlen Atya gyermekei, legyõzve minden individualizmust, elõítéletet és megosztást. És ez az amit tennünk kell — ebben a hónapban, amelyben a világ különbözõ részein keresztények egybegyûlnek ünnepelni és könyörögni a keresztények egységéért tartott imahéten — létrehozni ezt az egyetlen népet.
Tudatában lévén ennek a meg nem érdemelt ajándéknak, próbáljunk meg a harmadik évezred elején úgy élni együtt, mint Isten élõ igéi. Túl azon, hogy ez Isten dicsõségére szolgál, életünkkel egy átható könyörgést mondunk Isten egy másik ajándékáért: az egyházak közötti teljes és látható egységért.
Chiara Lubich
Kategória: Életige | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.