Életige -2000

Életige 1997. ÁPRILIS

“Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

(Jn 10,11)
A pásztor alakja népszerû volt Jézus hallgatóinak körében. Egyrészt, mert hozzátartozott kultúrájukhoz, mindennapi életükhöz; másrészt, mert a próféták a messiás szimbólumát látták benne. Az ígért Megváltó – azonkívül, hogy király – egyben pásztor és vezetõ is.
S mi jellemzi viselkedését?
Abban a példabeszédben, mely János evangéliuma tizedik fejezetének fõ témája, Jézus háromszor is használja az “életét adja” kifejezést, mintegy hangsúlyozván az igazi pásztornak azt a tulajdonságát, mely alapja és szintézise az összes többinek; vagyis hogy kész életét áldozni juhaiért.
“Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”
Jézus nyíltan beszél magáról: “Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért (Jn 15,13)… és mindvégig kész is erre az áldozatra.
Az Õ szeretete ajándékozó szeretet, mely valóban kész feláldozni, odaajándékozni életét.
Ahhoz tehát, hogy úgy szeressünk, mint Jézus, nem elég csak bizonyos mértékig megérteni a többieket; nem elég, ha érdeklõdünk egy kicsit fájdalmaikról s valamiképpen megpróbálunk könnyíteni terheiken.
“Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”
Akkor hát hogyan váltsuk életre ezt az Igét?
Isten tõlünk is (legalább a szándékot és az elhatározást illetõen) olyan szeretetet, olyan tetteket kér, melynek mértéke az Õ szeretete. Mindazt, amit pillanatról pillanatra teszünk azért, hogy megmutassuk iránta való konkrét szeretetünket, ennek az akaratnak, ennek az elhatározásnak kell áthatnia.
Csak egy ilyen szeretetet nevezhetünk keresztény szeretetnek: mely nem csak valamiféle szeretet; nem egy máz csupán, hanem olyan szeretet, mely kockára teszi az életét is.
Mindannyiszor, amikor találkozunk egy felebarátunkkal, amikor telefonon beszélünk vele, levelet írunk neki vagy valamilyen hétköznapi munkát végzünk azért, hogy szolgáljuk õt, próbáljuk meg feltenni magunknak a kérdést: kész vagyok az életemet adni érte? Ha így teszünk, keresztény életünkben egy minõségi ugrás, egy nagy minõségi ugrás fog bekövetkezni.
És látni fogjuk, hogy sok – a föld különbözõ pontjain élõ – férfi és nõ csatlakozik majd Jézushoz, mert vonzza õket az Õ hangja.

 

ÉLETIGE 1999. ÁPRILIS

AZ ÉG KAPUJA

“Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelõt talál.” (Jn 10,9)
Akik hallgatták Jézust, azokhoz közel állt a kapu hasonlata, mivel már az Ószövetség is többször használta: például Jákob álmának leírásakor, vagy az Isten elõtt oly kedves Jeruzsálem õsi kapuit említve.
Jézus azonban fõként a 118. zsoltár versének szavait érzi magáénak, melyeket egészen új, teljesebb tartalommal ruház fel: “Ez az Úrhoz vezetõ kapu, az igazak ezen mennek át”. Õ az üdvösség kapuja, mely az isteni javakat bõségesen termõ legelõkre vezet. Õ az egyetlen közvetítõ, s az emberek általa nyernek bebocsátást az Atyához. “Õ az Atya kapuja – mondja Antiochiai Szent Ignác – melyen Ábrahám, Izsák, Jákob, a próféták, az apostolok és az egyház áthalad” .
“Én vagyok a kapu…”
Igen, a kapu-hasonlat visszhangra talált a zsidók szívében, akik – átlépve a Szent Város és a Templom kapuját – az egység és a béke légkörét tapasztalták, prófétáik pedig feltárták elõttük az Új Jeruzsálem látomását is, melynek kapuja nyitott minden nemzet felé.
Jézus az isteni ígéretek beteljesítõjeként jelenik meg, aki választ ad annak a népnek a várakozására, melynek történelmét megpecsételte az Istennel kötött szövetség, amit Isten soha nem von vissza.
A kapu szó jelentését még inkább megmagyarázza egy másik hasonló kép, amit Jézus használ: “Én vagyok az út, (…) Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” . Tehát Õ valóban út, kitárt kapu az Atya felé: magához Istenhez vezet.
“Én vagyok a kapu…”
De milyen konkrét jelentése van életünkben ennek az igének?
Sokféle következtetést vonhatunk le az Evangélium különbözõ szakaszaiból, melyek hasonló gondolatot fejeznek ki, mint a Jánostól vett idézet, de mi most a “szûk kapuról” szóló részre hivatkozunk. Ez az, amin be kell mennünk, ha el akarunk jutni az életre.
Miért éppen ezt választottuk? Mert talán ez áll legközelebb ahhoz az igazsághoz, amit Jézus mond önmagáról, és ez világít rá leginkább arra, hogy mit kell tennünk.
S hogy mikor válik Jézus a Szentháromság felé teljesen nyitott, kitárt kapuvá? Akkor, amikor úgy tûnik, hogy az Ég kapuja bezárult elõtte; ezáltal lesz Õ az Ég kapuja mindannyiunk számára.
Az elhagyott Jézus a kapu, mely tökéletes közösséget teremt Isten és az emberiség között: azzal, hogy semmivé válik, egyesíti Isten fiait az Atyával. Õ az az ûr (az az ajtónyílás), mely által az ember kapcsolatba kerül Istennel és Isten az emberrel.
Õ tehát a szûk kapu, mely ugyanakkor kitárt kapu is; és ez az, amit megtapasztalhatunk.
“Én vagyok a kapu…”
Jézus, elhagyatottságában, az Atyához vezetõ úttá vált számunkra.
Õ már megtette a maga részét. De ha ki akarjuk használni ezt a hatalmas kegyelmet, mindannyiunknak hozzá kell tennünk a magunk kicsiny részét, mely abból áll, hogy odalépünk ehhez az ajtóhoz és átmegyünk rajta.
Hogyan?
Amikor ránk tör a csalódottság érzése; amikor valamilyen megrázkódtatás ér, legyen az valamilyen szerencsétlenség vagy egy váratlan betegség, mindig gondoljunk Jézus fájdalmára; Jézuséra, akiben megtestesült mindez és még ezer meg ezer más szenvedés is.
Igen, Õ jelen van mindabban, aminek fájdalom íze van. Minden szenvedésünk az Õ egy-egy arca.
Törekedjünk tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és másokéban, a körülöttünk élõ emberiség gyötrelmeiben. Õ az, mivel magára vette mindegyiket. Elég, ha hittel ezt mondjuk neki: “Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem”; elég, ha teszünk valami konkrétat azért, hogy enyhítsük szenvedéseit a szegényekben, a boldogtalanokban, hogy átmenjünk a kapun és rátaláljunk egy eddig nem ismert örömre, s felfedezzük az élet új teljességét.
Chiara Lubich

ÉLETIGE 2000 ÁPRILIS

 

A KERESZTREFESZÍTETT- FÖLTÁMADOTT

“Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32).
Elragadó Jézusnak ez az Igéje. Benne van a kereszténység kulcsa. Közel volt a zsidók húsvétja, és a Jeruzsálembe érkezett zarándokok tömegében volt néhány görög, akik kérték, hogy “láthassák Jézust”. A tanítványok elmondják ezt Jézusnak, és Õ, közelgõ haláláról beszélve válaszol nekik. Majd hozzáfûzi, hogy halála ahelyett, hogy a tanítványok szétszóródását okozná – amint megeshetett volna –, “mindenkit” magához fog vonzani. Nemcsak övéi, hanem bárki, zsidó vagy görög hinni fog benne; mindenki, fajra, társadalmi helyzetre, nemre való tekintet nélkül.
Jézus üdvözítõ mûve ugyanis egyetemes érvényû – a görögök jelenléte épp ennek az egyetemességnek a jele.
“Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok”
Mit jelent, hogy “fölmagasztalnak a földrõl”?
Ez a kifejezés János evangélista számára egyszerre jelenti a “keresztre való fölemelést” és a “megdicsõülést”. János ugyanis Krisztus szenvedésében és halálában Isten emberiség iránti szeretetének megnyilvánulását látja. De ez a szeretet annyira hatalmas, hogy kiérdemli a föltámadást, és azt eredményezi, hogy mindenki Jézushoz vonzódik. A fölmagasztalt Krisztus körül jön létre Isten új népének egysége.
Nem lehet többé elválasztani a keresztet a dicsõségtõl, nem lehet elválasztani a Keresztrefeszítettet a Föltámadottól. Isten egyazon misztériumának – aki a Szeretet – két kifejezõdése ez.
És ez a Szeretet vonz. A Keresztrefeszített-Föltámadott az ember szívében mély és személyes vonzást fejt ki. Egyrészt e vonzás által Jézus meghívja övéit, hogy megosszák vele dicsõségét, másrészt rámutat, hogy mindenkit úgy szeressenek, mint õ, az élet odaadásáig.
“Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok”
Hogyan éljük ezt az Igét? Hogyan válaszoljunk egy ekkora szeretetre? Ha Jézus mindenkiért meghalt, akkor mindenki jelölt arra, hogy kövesse Õt. Sõt, még többrõl van szó: mindenki jelölt arra, hogy másik Jézus legyen. Ezért minden emberre ilyen szemmel nézzünk, vagyis a szeretetnek azzal a tekintetével, amely túlmegy minden látszaton.
Legyenek azok keresztények, mohamedánok, buddhisták, vagy más meggyõzõdésûek, mindenkit szeretnünk kell! Olyan szeretetrõl van szó, mely kész az életét adni. És ha nem is kérik tõlünk, hogy fizikai életünket adjuk, azt gyakran kérik, hogy haljunk meg önszeretetünknek.
Amikor “fölemeljük” a keresztre énünket, amikor meghalunk önmagunknak, hogy élni hagyjuk Krisztust, akkor mi is megláthatjuk Isten Országának kiterjedését.
Azt mondják, hogy a világ azé, aki szeret, és aki ennek jobban bizonyítékát adja. És ki szerette jobban Jézusnál? De így szerethetik azok is, akik megpróbálják utánozni õt azzal, hogy teljesen a felebarátnak adják magukat egy érdek nélküli és egyetemes szeretettel.
“Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok”
Ebben a hónapban próbáljuk meg a szívünkben összegyûjteni és gyakorlattá váltani a Keresztrefeszített-Föltámadott felbecsülhetetlen tanítását. Ez majd fényt vet a fájdalom szerepére, ami elõtérbe kerülhet életünkben, és rámutat e fájdalom rendkívüli termékenységére.
Mindennapjainkban, amikor kisebb vagy nagyobb szenvedések érnek bennünket: kétely, kudarc, értetlenség, elmérgesedett kapcsolat, munkával összefüggõ nehézség, betegség, szerencsétlenség vagy aggodalmak, próbáljuk meg elfogadni ezeket, és fölajánlani Jézusnak, mint szeretetünk kifejezõdését.
Egyesítsük szenvedésünk csöppjét az õ szenvedésének tengerével, hogy így ez is sokak javára legyen. Miután fölajánlottuk, próbáljuk meg, hogy ne gondoljunk többet rá, hanem valósítsuk meg azt, amit Isten szeretne tõlünk ott, ahol vagyunk: a családban, a gyárban, az irodában, az iskolában…, különösen arra törekedjünk, hogy szeressük a körülöttünk lévõket.
És mivel Jézus mindenkiért meghalt, és mindenkit meghívott követésére, oly módon tegyük ezt, hogy a mi szeretetünkben minél több ember találkozhasson Krisztus szeretetével. És akkor Õ lesz, aki magához vonz, úgy, hogy mi szeretjük egymást, és közben mindenki között kivirágzik az egyetemes testvériség.
Chiara Lubich
Kategória: Életige | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.