Életige -2000

Életige 1997. május

“Ez az én parancsom: Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket”
(Jn 15,12).
Tudni akarod, mikor mondta Jézus ezeket a szavakat? Szenvedése elõtti búcsúbeszédében, mely egyben végrendelete is. Ennek egy részletét idéztük most.
Gondolj csak bele, mennyire fontosak! Amit egy apa mond halála elõtt, azt soha nem felejtjük el. Vajon nem még inkább így van-e Isten szavaival? Vedd tehát nagyon komolyan ezt a mondatot, és próbáljuk meg együtt megérteni mélységét.
“Ez az én parancsom: Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.” Jézus szavaiból érzõdik, hogy tudja: hamarosan meg fog halni. Közelgõ távozása mindenekelõtt ezt a problémát veti fel benne, melyre szeretne megoldást találni: Hogyan maradjon továbbra is övéi között, hogy elõrevigye egyházát?
Tudod, hogy Jézus jelen van a szent cselekményekben: a misében például valóságosan megjelenik az Eukarisztiában. De Jézus ott is jelen van, ahol élik a kölcsönös szeretetet, ugyanis ezt mondta: “Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben (és ez a kölcsönös szeretet által lehetséges), én ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).
A közösségben tehát, ahol mélyen élik a kölcsönös szeretetet, Õ továbbra is hatékonyan mûködik és kinyilatkoztatja magát a világnak, hatást gyakorol a világra. Hát nem csodálatos? Nem támad kedved ahhoz, hogy keresztény testvéreiddel együtt azonnal elkezdd élni ezt a szeretetet? János, aki leírta ezeket a szavakat, melyekrõl most elmélkedünk, a kölcsönös szeretetben látja az egyháznak adott legfõbb parancsot, mivel hivatása pontosan az, hogy kommúnió, egység legyen.
“Ez az én parancsom: Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.”

Jézus ugyanis ezt is mondta: “Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). A megélt kölcsönös szeretet lesz tehát az a jel, az az egyenruha, mely hitelessé teszi Krisztus tanítványait. Ez a keresztények ismertetõjele. Ha ez hiányzik, a világ többé nem ismeri fel a keresztényekben Jézus tanítványait.
“Ez az én parancsom: Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.”
A kölcsönös szeretet egységet teremt. És mi az egység gyümölcse? “Legyenek egy – mondja Jézus – , hogy a világ higgyen” (Jn 17,21). Az egység, mivel Krisztus jelenlétének a hordozója, az Õ követésére ösztönzi majd a világot. Az emberek – látva az egységet és a kölcsönös szeretetet – hinni fognak Benne.
“Ez az én parancsom: Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.”
A búcsúbeszédben Jézus “sajátjának” nevezi ezt a parancsolatot. Tehát különösen is kedves számára. Ezért nem szabad egyszerûen úgy tekintened, mint bármely más normát, szabályt vagy parancsot. Jézus egy új életformát szeretne javasolni neked; el akarja mondani, mire építsd életedet, hiszen az elsõ keresztények is ezt a parancsolatot tették életük alapjává. Péter ezt írja: “mindenekelõtt tartsatok ki egymás odaadó szeretetében.” (Pét. 4,8)
Mielõtt dolgoznál, tanulnál, misére mennél vagy bármi mást cselekednél, gyõzõdj meg arról, hogy megvan-e a kölcsönös szeretet közted és azok között, akik melletted élnek. Ha igen, akkor mindennek értelme van. E nélkül az alap nélkül semmi sem kedves Isten elõtt.
“Ez az én parancsom: Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.”
Jézus “új” parancsolatról beszél: “Új parancsot adok nektek.” Mit akar ezzel mondani? Talán azt, hogy eddig ismeretlen volt ez a parancs? Nem. “Új” azt jelenti, az “új idõknek” szóló. Akkor hát mirõl van szó?
Nézd: Jézus meghalt értünk, vagyis a végsõkig szeretett minket. S vajon milyen volt az Õ szeretete? Biztosan nem olyan, mint a miénk. Az Övé “isteni” szeretet volt. Ezt mondta ugyanis: “Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” (Jn 15,9) Azzal a szeretettel szeretett tehát bennünket, amivel Õ és az Atya szeretik egymást.
És nekünk ugyanezt a kölcsönös szeretetet kell gyakorolnunk, hogy életre váltsuk az “új” parancsot. De ilyen szeretettel te – mint ember – nem rendelkezel. Örülj azonban, mert mint keresztény, megkapod. S hogy kitõl? A Szentlélek árasztja ki szívedbe és minden hívõ szívébe.
A bennünk élõ isteni szeretet által van tehát hasonlóság az Atya, a Fiú és köztünk, keresztények között. Ez a szeretet az, ami bekapcsol minket a Szentháromság életébe; e szeretet tesz bennünket Isten fiaivá.
Ez a szeretet az, ami összeköti az eget a földdel; a keresztény közösség e szeretet révén emelkedik fel Isten szférájába, s ezáltal lehetséges, hogy az isteni jelen legyen a földön ott, ahol a hívõk szeretik egymást.
Nem tûnik istenien szépnek mindez? Nem tûnik számodra rendkívül vonzónak a keresztény élet?
Chiara Lubich

ÉLETIGE 1999. MÁJUS

A FÉNY FORRÁSA A SZERETET

“Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14,21)
Jézus utolsó beszédének középpontjában a szeretet áll: az Atya szeretete a Fiú iránt és a Jézus iránti szeretet, mely parancsainak megtartását jelenti.
Akik hallgatták Jézust, azok számára nem volt nehéz felfedezni, hogy szavaiban a Bölcsesség könyvének e sorai visszhangzanak: “A (bölcsesség) szeretete a törvényeinek a megtartása”1, s “könnyen felismerik a bölcsességet azok, akik szeretik”2. De leginkább az az ószövetségi gondolat cseng össze Jézus e szavaival – mármint hogy kinyilatkoztatja magát azoknak, akik szeretik Õt – , melyet a Bölcsesség könyve elsõ fejezetének második versében olvashatunk, ahol arról van szó, hogy az Úr kinyilvánítja magát azoknak, akik hisznek benne.
Az általunk javasolt ige értelme tehát ez: aki szereti a Fiút, azt az Atya is szeretni fogja; a Fiú is viszonozza majd szeretetét, és kinyilatkoztatja magát neki.
“Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.”
Ahhoz azonban, hogy Jézus kinyilatkoztassa magát, szükség van a szeretetünkre.
Elképzelhetetlen olyan keresztény, akiben nincs dinamizmus; akinek szívében nincs meg ez a szeretettöltés. Az óra nem mûködik, nem mutatja az idõt – mondhatni nem is óra – , ha nincs felhúzva. Ugyanígy a keresztény sem érdemli meg a keresztény nevet, ha nincs benne állandó készség arra, hogy szeressen.
Jézus összes parancsolatát ugyanis ez az egy foglalja össze: a szeretet Isten és a felebarát iránt, akiben Jézust kell látnunk és szeretnünk.
A szeretet nem puszta szentimentalizmus, hanem élet, mely testvéreink, fõként a mellettünk élõk szolgálatában konkretizálódik: az apró, legjelentéktelenebbnek tûnõ szolgálatokban.
Charles de Foucauld ezt mondja: “Ha az ember szeret valakit, valóságosan a másikban él; a szeretet által benne lakik, benne él. Többé nem önmagában él, hanem elszakad énjétõl és önmagán kívül létezik”3.
És e szeretet által hatol belénk az Õ fénye; Jézusé, aki megígérte: “Aki szeret engem…, annak kinyilatkoztatom magam”4. A szeretet a fény forrása: ha szeretünk, jobban megértjük Istent, aki a szeretet.
Ennek következtében pedig még inkább szeretünk, és elmélyül kapcsolatunk felebarátainkkal.
A fény, Istennek ez a szeretetteljes ismerete tehát az igazi szeretet pecsétje és próbája, melyet különbözõ formában tapasztalunk meg, mivel mindannyiunkban más-más színû és árnyalatú, de vannak közös tulajdonságai is: megvilágosítja számunkra Isten akaratát; békét, derût ad, és állandóan új módon érteti meg velünk Isten igéjét. Ez a meleg fény arra ösztönöz, hogy egyre biztosabban és gyorsabban járjuk életünk útját. Amikor a lét árnyai bizonytalanná teszik lépteinket, vagy a sötétség megakadályozna abban, hogy tovább haladjunk, az evangéliumnak ez az igéje emlékeztetni fog bennünket, hogy a szeretet által újra kigyullad a fény; hogy elég a szeretet egy apró gesztusa (egy fohász, egy mosoly, egy szó), és máris feltûnik egy halvány fénysugár, s mi ismét folytathatjuk utunkat.
Amikor éjszaka biciklizünk, s egy pillanatra megállunk, sötétbe borul minden, de ha ismét elkezdünk tekerni, a dinamó elegendõ fényt szolgáltat ahhoz, hogy lássuk az utat.
Így van ez az életben is: ha azt akarjuk, hogy felragyogjon bennünk a hit és a remény fénye, elég, ha mindig újra mozgásba hozzuk a szeretetet; az igazi szeretetet, mely ad és semmit sem vár.
Chiara Lubich

Bölcs 6,18

2 Vö Bölcs 6, 12
3 Charles De Foucauld, Scritti Spirituali, VII, Cittá Nuova, Roma 1975, 110. o.
4 Vö Jn 14, 21

ÉLETIGE 2000. MÁJUS

“Ha bennem maradtok és tanításom tibennetek, kérjetek, bármit akartok: megkapjátok” (Jn 15,7).

A búcsúbeszéd – az Utolsó Vacsora alkalmával – igen gazdag tanításban és bátorításban, amit Jézus testvéri és atyai szívvel minden idõkre ad tanítványainak. Ha Jézus minden szava isteni szó, akkor ezek különös hangsúllyal rendelkeznek, mivel a Mester és az Úr élettanítását sûrítik végrendeletbe, amely a keresztény közösségek magna chartája lesz.
Tehát ennek megfelelõen, azzal a vággyal közelítsünk ennek a hónapnak az életigéjéhez – amely Jézus végrendeletének egy része –, hogy fölfedezzük mély és rejtett értelmét, hogy aszerint alakíthassuk egész életünket.
Amikor az ember Szent János evangéliumának ezt a fejezetét olvassa, az elsõ, ami szemébe ötlik a szõlõtõ és a szõlõvesszõk képe. Ez igen közeli egy olyan népnek, amely századok óta szõlõmûveléssel foglalkozik, és jól tudja, hogy csak az a vesszõ lesz szépen zöldellõ és fürtökben gazdag, amely erõsen a szõlõtõkéhez kapcsolódik, míg a levágott, elszárad és meghal. Nincs jobb kép, hogy elmondjuk milyen a természete Krisztussal való kapcsolatunknak.
De van még egy szó, amely erõteljesen visszhangzik az Evangéliumnak errõl az oldaláról: “benne maradni”. Abban az értelemben, hogy szilárdan kötõdni Jézushoz, és bensõségesen beleoltódni, mert ez a föltétel ahhoz, hogy megkapjuk azt az éltetõ nedvet, ami az Õ saját életével éltet bennünket. “Maradjatok bennem és én tibennetek”, “Aki bennem marad és én õbenne, bõ termést hoz”. “Aki nem marad bennem, azt kivetik” (Jn 15,4 kk). Tehát ennek a szónak: “benne maradni” lényegi jelentõséggel és értékkel kell rendelkeznie a keresztény élet számára.
“Ha bennem maradtok és tanításom tibennetek, kérjetek, bármit akartok: megkapjátok” (Jn 15,7).
“Ha”. Ez a “ha” szócska egy olyan föltételt jelez, amelyet bárkinek lehetetlen lenne megtartani, ha Isten elõbb nem találkozott volna vele. Sõt, ha nem szállt volna le egészen addig a pontig az emberi létbe, hogy teljesen eggyé váljon az emberrel. Õ az, aki elsõként – hogy úgy mondjuk – beoltódik testünkbe a keresztséggel, és éltet kegyelmével.
Aztán rajtunk a sor, hogy életünkben megvalósítsuk azt, amit a keresztség létrehozott, és fölfedezzük azt a kimeríthetetlen gazdagságot, amit belénk helyezett.
Hogyan? Úgy, hogy életre váltjuk az Igét, gyümölcsöztetjük, szilárd helyet készítünk számra életünkben. Benne maradni azt jelenti, hogy úgy cselekszünk, hogy szavai bennünk maradjanak. Nem úgy, mint a kövek a kút mélyén, hanem mint magok a földben, hogy a megfelelõ idõben kikeljenek és termést hozzanak. De benne maradni különösen azt jelenti – ahogy maga Jézus magyarázza az evangéliumnak ebben a szakaszában – hogy az Õ szeretetében maradni (vö. Jn 15,9). Ez az az éltetõ nedv, ami a gyökerekbõl a tõkébe jut, és tovább, a legtávolabbi vesszõkig. A szeretet, ami minket Jézushoz köt, teljesen eggyé tesz vele, tagjai leszünk, “átültetve” az Õ testébe. A szeretet abban áll, hogy éljük parancsait, amelyeket a kölcsönös szeretet nagy és új parancsa foglal össze.
Jézus – azért, hogy megerõsítsen minket, hogy bizonyosságot nyerjünk, hogy bele vagyunk oltódva –, megígéri, hogy minden kérésünk meghallgatást nyer.
“Ha bennem maradtok és tanításom tibennetek, kérjetek, bármit akartok: megkapjátok” (Jn 15,7).
Ha Õ kér, akkor nem lehet, hogy ne kapja meg, amit kért. És ha mi teljesen egy vagyunk vele, akkor Õ maga lesz, aki kér bennünk. Tehát, ha hozzákezdünk imádkozni és kérni valamit Istentõl, elõbb kérdezzük meg magunktól, megvan-e a “ha”? Azaz: éltük-e az Igét? Mindig szeretetben maradtunk-e? Kérdezzük meg: az Õ élõ igéi vagyunk-e? Szeretetének konkrét jele mindenki felé, akivel csak találkozunk? Lehet, hogy kértünk ugyan, de hiányzott a szándék, hogy megfeleljen az életünk annak, amit Isten kér.
Jogos lenne akkor, hogy õ meghallgasson? Imádságunk nem lenne más akkor, ha Jézussal való egységünkbõl fakadna, és ha Õ maga mondaná bennünk a kéréseket Atyjához?
Tehát kérjünk csak bármit, de elõbb azon fáradozzunk, hogy az Õ akaratát éljük, az Õ szavait, azért, hogy már ne mi éljünk, hanem Õ éljen mibennünk.
Chiara Lubich

 

Kategória: Életige | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.