Életige -2000

ÉLETIGE 1999. szeptember

MINDIG MEGBOCSÁTANI

 

“Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.” (Mt 18,22)
Jézus ezekkel a szavakkal válaszol Péternek, aki csodálatos dolgokat hallva tõle megkérdezte: “Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” Mire Jézus: “Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
Pétert, akinek természetes jóságát és nagylelkûségét ismerjük, valószínûleg fellelkesítette a Mester beszéde, ezért elhatározta, hogy valami újat, valami egészen rendkívülit fog tenni: akár hétszer is megbocsát. A zsidóság korában ugyanis az volt a felfogás, hogy kétszer vagy háromszor, maximum négyszer lehet megbocsátani.
Jézus azonban így felelt: “hetvenszer hétszer.” Szerinte tehát nincs határ: mindig meg kell bocsátani.
“Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
Ez az ige Ábrahám egyik leszármazottjának, Lámechnek a szavait idézi fel bennünk: “Ha Káint hétszer bosszulták meg, Lámechet hetvenhétszer.”1 A világ fiainak kapcsolataiban elhatalmasodó gyûlölet olyan, mint a medrébõl kilépni készülõ folyó.
Jézus ezzel szemben a szüntelen, feltétel nélküli megbocsátást hirdeti, mely képes megszakítani az erõszak ördögi körét.
A megbocsátás az egyetlen út, hogy gátat vessünk a rossz terjedésének, s hogy az emberiség a jövõben ne pusztítsa el önmagát.
“Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer. “
Megbocsátani. Mindig megbocsátani. A megbocsátás nem egyenlõ az elfelejtéssel, mely gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. Nem gyengeség, mely az erõsebbtõl való félelembõl nem vesz tudomást egy igazságtalanságról. A megbocsátás nem abban áll, hogy jelentéktelen apróságnak tartjuk a súlyos hibát, vagy hogy jónak ismerjük el azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség, hanem tudatos, szabad, akarati cselekvés: bár testvérünk rosszat tett velünk, elfogadjuk õt olyannak, amilyen, ahogy – hibáink ellenére – Isten is elfogad minket, bûnösöket. A megbocsátás abban áll, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem aszerint cselekszünk, amit Pál mond: “Ne gyõzzön rajtad a rossz, te gyõzd le jóval a rosszat.” 2
Ha megbocsátasz, lehetõséget adsz annak, aki megbántott, hogy új kapcsolatba kerüljön veled. Ezáltal õ is, te is új életet kezdhettek, és olyan jövõt remélhettek, melyben nem a rosszé az utolsó szó.
“Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer. “
Hogyan fogjuk tehát élni ezt az igét?
Péter ezt kérdezte Jézustól: “Hányszor kell megbocsátanom testvéremnek?” “… a testvéremnek.”
Jézus, válaszában mindenekelõtt a keresztényekre, vagyis ugyanannak a közösségnek a tagjaira, a köztük levõ kapcsolatra céloz.
Elsõsorban tehát azokkal kell így viselkednünk – családban, munkahelyen, iskolában vagy közösségünkben – , akikkel összeköt a hit.
Milyen sokszor elõfordul, hogy egy gesztussal, egy szúrós megjegyzéssel viszonozni akarjuk a sértéseket.
Tudjuk, hogy a különbözõ természet, az ingerültség vagy más gyakran szeretetlenséget szül azok között, akik együtt élnek. Jusson eszünkbe, hogy csakis úgy tartható fenn a testvérek közötti béke és egység, ha újra meg újra megbocsátunk.
Mindig hajlamosak leszünk arra, hogy testvéreink hibáira, múltjára gondoljunk, és másnak akarjuk õket, mint amilyenek… Szokásunkká kell válnia, hogy új szemmel nézzük, újnak lássuk, mindig, azonnal és teljesen elfogadjuk õket akkor is, ha nem bánják meg, amit tettek.
Erre azt mondod: “Ez nehéz.” Érthetõ. Éppen ebben rejlik azonban a kereszténység szépsége. Hiszen Krisztust követjük, és Õ a kereszten az Atya bocsánatát kérte azoknak, akik halálát okozták, de azután feltámadt.
Bátorság. Kezdjünk el így élni. Biztos, hogy soha nem tapasztalt béke és túlcsorduló, eddig ismeretlen öröm tölt el majd bennünket.
Chiara Lubich
1 Ter 4,24
2 Róm 12,21

ÉLETIGE 2000 SZEPTEMBER

“Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná.” (Mk 7,15)
Jézus ezeket a szavakat az Õt hallgató tömeghez intézi, akik jól ismerték az Ószövetségben és a rabbinikus tanításban elõírt feltételeket, melyek teljesítésével közeledni lehetett a templom szent területéhez. Mosakodásból és a tárgyak megmosásából összetett rituálé volt ez, amit Márk e szavak elõtt ír le Evangéliumában1. Ennek a külsõ megtisztulásnak nem kellett volna másnak lennie, mint a belsõ, lelki tisztaság kifejezõdésének. A gyakorlatban azonban a rituális cselekmények igazi jelentése feledésbe merült, és csak a számtalan sok szabály minden részletre kiterjedõ és formális betartására összpontosították figyelmüket.
“Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná.”
Még ha ez a kijelentés teljesen összhangban is van a zsidó törvénykezéssel, Jézus állásfoglalása mégis nagyon bátor és merész a maga korában, mert az árral szemben halad. Õ a próféták nagy hagyományához csatlakozik, akik mindig is hiteles vallásosságra buzdították a népet. Vagyis arra hívták õket, hogy lelkük mélyén éljék meg azt, és ne csupán a külsõségek miatt aggódjanak, kerülvén a tisztátalannak nyilvánított tárgyakkal és ételekkel való fizikai kapcsolatot.
Jézus tehát, ahogyan egész beszéde és magatartása mutatja, nem akarja eltörölni a törvényt, hanem teljessé akarja tenni: 2 visszavezetni mély jelentéséhez és céljához, mely abban áll, hogy az ember közelebb kerüljön Istenhez.
“Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná.”
“…ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná”.
Ebben a második részben Jézus a valódi tisztátalanságra utal. Nem az szennyezi be az embert, ami belé kerül, hanem az, ami belõle származik. A bensõjébõl, a szívébõl fakadnak azok a gondolatok, “rossz szándékok”, melyek gyökerei minden “erkölcstelenségnek, lopásnak, gyilkosságnak, házasságtörésnek, kapzsiságnak, rosszindulatnak, csalásnak, kicsapongásnak, irigységnek, káromkodásnak, kevélységnek és léhaságnak”.3
Jézus, bár pozitívan értékeli a teremtést, és bár tudja, hogy az ember Isten képmására teremtetett, mégis ismeri az embert és rosszra való hajlamát. Ezért követeli meg tõlünk a megtérést.
E szavakból, melyeknek próbálunk a mélyére hatolni, egyértelmû és világos Jézus erkölcsi szigorúsága. Õ tiszta és õszinte szívet akar teremteni bennünk, melybõl, mint a tiszta forrásból, jó gondolatok és kifogástalan cselekedetek fakadnak.
“Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná.”
Hogyan éljük tehát ezt az Igét?
Ha nem a dolgok, a tárgyak, az étel, nem mindaz, ami kívülrõl származik, távolítanak el az Istennel való barátságtól, hanem saját énünk, a szívünk, a döntéseink, akkor egyértelmû, hogy Jézus konkrétan azt akarja, hogy vizsgáljuk meg, alapjában véve mi is mozgatja tetteinket és magatartásunkat.
Jézus számára – tudjuk – egyetlen indíttatás létezik, a szeretet, mely tisztává teszi minden tettünket.
Aki szeret, az nem vétkezik, nem öl, nem rágalmaz, nem lop, nem árulja el barátait.
Tehát? Hagyjuk, hogy a szeretet vezessen bennünket huszonnégy óráról huszonnégy órára, az Isten és a testvéreink iránti szeretet. Így száz százalékosan keresztények leszünk.
Chiara Lubich

1 Vö. Mk 7,3-4
2 Vö. Mt 5,27
3 Mk 7,21-22

Kategória: Életige | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.