Aquinói Szent Tamás: A HITÁGAZATOKRÓL ÉS AZ EGYHÁZ SZENTSÉGEIRŐL

Bevezetés a palermói érsekhez

Azt kéri tőlem kegyességed, hogy a hit ágazatairól és az Egyház szentségeiről, a kételyekkel együtt, amelyek ezekkel kapcsolatban felhozhatók, írjak valamit röviden önnek emlékeztetőül. Minthogy azonban a teológusok minden vizsgálódása a hit ágazatait és az Egyház szentségeit érintő kétkedések körül forog, ha az ön kérésének tökéletesen eleget akarnék tenni, az egész teológia nehézségeit kellene vázlatosan összefoglalnom. Hogy ez mekkora fáradsággal járna, azt az ön bölcsessége belátja. Ezért egyelőre legyen elég önnek, ha röviden vázolom a hit ágazatait és az Egyház szentségeit, valamint a velük kapcsolatos kerülendő tévedéseket.

Első rész
A hitágazatokról

Mindenekelőtt tehát azt kell tudni önnek, hogy az egész keresztény hit Krisztus istensége és embersége körül forog. Ezért Krisztus, János szavával szólva, ez mondja: „Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek.” (Jn 14,1) Ezek mindegyikével kapcsolatban egyesek hat, mások hét ágazatot különböztetnek meg: és így az összes ágazatot egyesek tizenkettőnek, mások tizennégynek mondják.

Így tehát először hat ágazatot különböztetnek meg az istenség hitével kapcsolatban. Az istenséggel kapcsolatban ugyanis három dolgot kell megfontolnunk, ti. az isteni lényeg egységét, a személyek háromságát és az isteni erő hatását.
Az első ágazat tehát az, hogy higgyük az isteni lényeg egységét, a Deuteronomium ezen tanítása szerint: „Halld Izrael: Az Úr, a mi Istenünk, egyetlen Úr.” (Mtörv 6,4) Ezen ágazat ellen több kerülendő tévedés vetődik fel.
Az első azoké a népeké vagy pogányoké, akik több istent tételeznek fel, akikkel szemben mondja az Exodus: „Ne legyenek más isteneid rajtam kívül.” (Kiv 20,3)
A második a manicheusok tévedése, akik két végső okot tételeznek fel: az egyik, amelytől minden jó, a másik, amelytől minden rossz származik, akikkel szemben Izaiás a következőket mondja: „Én vagyok az Úr, senki más, én alkotom a világosságot és teremtem a sötétséget, én szerzek jólétet, s én idézem elő a balsorsot is.” (Iz 45,6-7), mivel Ő az igazságossága szerint idézi elő a rosszat mint büntetést, amikor meglátja a teremtményben a rosszat, mint bűnt.
A harmadik az antropomorfizmus vallóinak a tévedése, akik egy Istent tételeznek ugyan, de azt testinek és az emberi test módjára kiformáltnak mondják, akik ellen János ezt mondja: „Az Isten lélek.” (Jn 4,24) „Kihez hasonlíthatnátok az Istent, és milyen képmást alkothatnátok róla?” (Iz 40,18)
A negyedik az epikureusok tévedése, akik azt tartják, hogy Isten nem gondoskodik és nincs is ismerete az emberi dolgokról, akikkel szemben mondja Péter első levele: „Minden aggodalmatokat őreá bízván, mert: neki gondja van rátok.” (1 Pét 5,7)
Az ötödik tévedés azoké a pogány filozófusoké, akik azt mondják, hogy Isten nem mindenható, és hogy csak arra képes, ami természetes úton jön létre. Ezek ellen szól a Zsoltár: „Mindent végbevitt, amit csak akart.” (Zsolt 113,3) Mindezek tehát semmibe veszik az isteni lényeg egységét és tökéletességét, ezért mindezekkel szemben jelenti ki a szimbólum: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában.”

A második ágazat az, hogy három isteni személy van egy lényegben, János első levele szerint: „Hárman vannak, kik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek: és ez a három egy.” (1 Jn 5,7) Ezzel az ágazattal szemben több tévedés is található.
Az első Sabelliusé volt, aki állította az egy lényeget, de a személyek hármasságát tagadta, mondván, hogy az egy személyt olykor Atyának, olykor Fiúnak, olykor Szentléleknek hívjuk.
A második Arius tévedése, aki állította a három személyt, de tagadta a lényeg egységét, mondván, hogy a Fiú más természetű, mint az Atya és teremtmény, kisebb az Atyánál és sem nem egyenlő, sem nem örök vele, hanem hogy léte kezdődött azután, hogy nem volt. E két tévedéssel szemben mondja az Úr: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), ahogy Szent Ágoston írja: „Amikor azt mondja, Egy, megszabadít téged Ariustól, amikor azt mondja vagyunk, többes számban, megszabadít téged Sabelliustól.”
A harmadik Eunomius tévedése, aki azt tanítja, hogy a Fiú nem hasonlít az Atyához, akivel szemben a Kolosszei levél ezt mondja: „Ő a láthatatlan Isten képmása.” (Kol 1,15)
A negyedik Macedonius tévedése, aki azt állította, hogy a Szentlélek teremtmény, aki ellen a 2. korinthusi levél ezt mondja: „Mert az Úr a Lélek.” (2 Kor 3,17)
Az ötödik a görögök tévedése, akik azt tanítják, hogy a Szentlélek az Atyától származik, de nem a Fiútól, akikkel szemben János ezt mondja: „A Vigasztaló pedig a Szentlélek, kit az Atya az én nevemben küld” (Jn 14,26), mivel ti. úgy küldi őt az Atya, mint a Fiú lelkét és a Fiútól származót. János mondja: „Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz.” (Jn 16,14) Mindezen tévedésekkel szemben a szimbólumban ezt mondjuk: „Hiszek az Atya Istenben és egyszülött Fiában, aki nem teremtetett, egylényegű az Atyával és a Szentlélekben, az Úrban és elevenítőben, ki az Atyától és a Fiútól származik.”

Az istenségről szóló másik négy ágazat az isteni erő hatására vonatkozik, amelyek közül az első – amely tulajdonképpen a harmadik – a dolgok természetes létükben való teremtéséről szól a Zsoltár szerint: „Szólt és lettek.” (Zsolt 148,5)
Ezen ágazattal szemben először Démokritosz és Epikurosz tévedett, akik azt állították, hogy nem Istentől van sem a világ anyaga, sem maga a világ elrendezése, hanem hogy a világ véletlenül jött létre [!] az oszthatatlan testek találkozása révén, amelyeket a dolgok okainak tartottak. Velük szemben mondja a Zsoltár: „Az Úr szavára lettek az egek” (Zsolt 32,6), vagyis örök eszme szerint, nem pedig véletlenül.
A második Platón és Anaxagorasz tévedése, akik azt állították, hogy a világot Isten alkotta, de megelőző anyagból, akikkel szemben a Zsoltár ezt mondja: „Az ő parancsára lettek” (Zsolt 148,5), vagyis a semmiből teremtette.
A harmadik Arisztotelész tévedése, aki azt tanította, hogy a világot nem Isten teremtette, hanem öröktől fogva volt, amivel szemben a Genezis ezt mondja: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (Ter 1,1)
A negyedik a manicheusok tévedése, akik azt állították, hogy Isten a láthatatlan dolgok alkotója, de a láthatókat az ördög alkotta, akikkel szemben a Zsidókhoz írt levél ezt mondja: „Hit által értjük meg, hogy e világ Isten Igéje által alkottatott, úgy, hogy nem látható dolgokból lett, ami látható.” (Zsid 11,3)
Az ötödik Simon Mágusnak és Menandrosznak, a tanítványának és sok más őket követő eretneknek a tévedése, akik a világ teremtését nem Istennek, hanem az angyaloknak tulajdonítják, akikkel szemben Pál ezt mondja: „Az Isten, aki alkotta a világot és benne mindent.” (ApCsel 17,2)
A hatodik azok tévedése, akik azt állítják, hogy Isten nem maga, hanem valamilyen neki alávetett hatalmasságok által kormányozza a világot, akik ellen azt mondja Jób: „Vajon ki bízta rá a földet, s a földkerekséget ki alapította?” (Jób 34,13) És ezek ellen a tévedések ellen mondja a szimbólum: „Az ég és a föld, minden látható és láthatatlan alkotóját vagy teremtőjét.”

A negyedik ágazat a kegyelmi hatásra vonatkozik, amely által élteti Isten az Egyházat a Római levél szerint: „Megigazulnak ingyen az ő – vagyis Isten – kegyelméből.” (Róm 3,24) Ez alá az ágazat alá tartoznak az Egyház összes szentségei, minden, ami az Egyház egységét érinti, a Szentlélek ajándéka és az emberek megigazulása. Mivel azonban az Egyház szentségeiről később [második részben: lásd lentebb] tárgyalunk, ezeket egyelőre mellőzzük, és az ezen ágazat ellen felhozott más tévedéseket adjuk elő.

Ezek közül az első Kerinthoszé és Ebioné, továbbá a nazareusoké, akik azt mondták, hogy Krisztus kegyelme nem elég hatékonyan működik az üdvösséghez, csak ha valaki megtartja a körülmetélést és a törvény más parancsait. Ezekkel szemben mondja a Római levél: „Azt tartjuk, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” (Róm 3,28)
A második a donatisták tévedése, akik azt állították, hogy Krisztus kegyelme csak Afrikában maradt meg, mivel a világ többi része közösséget vállalt Caecilianus karthágói püspökkel, akit ők kiközösítettek, és ezáltal tagadták az Egyház egységét. Ezek ellen mondja a Kolosszei levél: Jézus Krisztusban „nincs pogány és zsidó, körülmetélkedés és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenben Krisztus.” (Kol 3,11)

A harmadik a pelagiánusok tévedése, akik először is tagadták, hogy az eredeti bűn meglenne a gyermekekben. Ez ellen szól az, amit az Apostol mond: „A bűn egy ember által jött be a világba, és a bűn által a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett” (Róm 5,12); a Zsoltár is ezt mondja: „Lásd, én vétekben születtem.” (Zsolt 50,7) Másodszor azt mondják, hogy a jó cselekedetek eredete az emberben magában van, csak a beteljesedés van Istentől. Ez ellen szól, amit az Apostol mond: „Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt műveli a jóakarat szerint.” (Fil 2,13) Harmadszor azt mondják, hogy a kegyelem az érdemei szerint adatik az embernek. Ezzel szemben áll az, amit a Római levél mond: „De ha kegyelemből, akkor már nem cselekedetek fejében: különben a kegyelem már nem volna kegyelem.” (Róm 11,6)

A negyedik Órigenész tévedése, aki azt állította, hogy minden teremtett lélek az angyalokkal együtt lett teremtve, és az ottani viselkedésük különbözősége miatt Isten egyes embereket meghívott a kegyelemre, másokat pedig hitetlenségben hagyott. Ez ellen mondja az Apostol: „Mielőtt még megszülettek volna, akár jót, akár rosszat tettek volna (azért, hogy az Isten végzése a szabad választásnak végzése maradjon), nem a cselekedetekért, hanem a meghívónak akaratából az mondatott nekik, hogy a nagyobbik lesz a kisebbiknek a szolgája.” (Róm 9,11)
Az ötödik a phrügiaiak vagyis Montanus, Priscilla és Maximilla tévedése, akik azt mondták, hogy a próféták mintegy elragadtatottak voltak, és hogy nem a Szentlélek által prófétáltak. Ezek ellen szól: „Mert sohasem emberi akaratból származott jövendölés, hanem a Szentlélektől sugalmazva szóltak az Isten szent emberei.” (2 Pét 1,21)
A hatodik Kerdo tévedése, aki először állította, hogy a törvény és a próféták Istene nem Krisztus Atyja, nem is jó Isten, hanem igazságtalan, Krisztus Atyja pedig jó. Őt követték [e tévedésben] a manicheusok is, elvetvén a törvényt, akik ellen a Római levél ezt mondja: „Így tehát a törvény szent, a parancsolat is szent, igaz és jó” (Róm 7,12) és ugyanott azt is mondja: „Amelyet az Isten előre megígért a szent iratokban prófétái által Fiáró..” (Róm 1,2)

A hetedik azok tévedése, akik néhány dologról, amik a tökéletes élethez tartoznak, azt állították, hogy szükségesek az üdvösséghez. Voltak köztük egyesek, akik magukat gőgösen apostoloknak nevezték, és úgy vélték, hogy semmi reményük nincs az üdvösségre azoknak, akik házaséletet élnek és tulajdonnal rendelkeznek. Mások pedig, mint a taciánusok, nem ettek húst és azt teljesen elutasították az Apostol szavai szerint: „Az utolsó időkben egyesek elszakadnak a hittől, a megtévesztés szellemeire és az ördögök tanításaira hallgatnak, azokra, akik képmutatóskodva, de lelkiismeretükben megbélyegezve hazugságokat hirdetnek, akik azt mondják, hogy tilos a házasság, hogy tartózkodni kell egyes eledelektől, holott azokat azért teremtette az Isten, hogy hálát adva élvezzék a hívők, azok, akik megismerték az igazságot.” (1 Tim 4,1-3) Azt tartják ugyanis, hogy a Szentlélek eljöveteléről szóló ígéret nem az apostolokon teljesült be, hanem rajtuk, azzal szemben, amit az Apostolok Cselekedetei 2. fejezete mond. Eutükhész követői is azt mondják, hogy az emberek nem üdvözülhetnek, csak ha folyamatosan imádkoznak, amiatt, amit az Úr mond: „Mindenkor imádkozni kell és abba bele nem fáradni” (Lk 18,1), amit pedig úgy kell érteni Szent Ágoston szerint, hogy egy nap se múljon el imádság nélkül. Mások pedig, akiket passzalonitáknak hívnak, annyira törekszenek a hallgatásra, hogy ujjukat az orruk és ajkaik elé teszik: passzalosz ui. görögül dugót és a rankhosz orrot jelent. Némelyek pedig azt mondják, hogy nem üdvözülhetnek az emberek, csak ha mindig mezítláb járnak Mindezek ellen azt mondja az Apostol: „Minden szabad nekem, csakhogy nem minden használ” (1 Kor 10,22), aminek az az értelme, hogy jóllehet a szent férfiak bizonyos dolgokat mint hasznosakat vállaltak, de nem azért, hogy az ezzel ellenkezőket tiltottakká tegyék.

A nyolcadik azok tévedése, akik ezzel szemben azt mondják, hogy a tökéletesség cselekedeteit nem kell a hívek mindennapi életénél többre tartani, mint Iovinianus, aki azt állította, hogy a szüzességet nem kell előnyben részesíteni a házassággal szemben, annak ellenére, amit az 1. korinthusi levél mond: „Aki házasságra adja szűz leányát, jól teszi, de aki nem adja házasságra, jobban cselekszik” (1 Kor 7,38), és mint Vigilantius, aki egyenlőnek tartotta a gazdagsággal rendelkezők állapotát a Krisztusért vállalt szegénység állapotával, aki ellen ezt mondja az Úr: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj és add el, amid vagyon, és oszd el a szegényeknek és kincsed leszen a mennyben; és jer, kövess engem.” (Mt 19,21)
A kilencedik a szabad akarat tagadóinak tévedése, amit egyesek tagadtak, mondván, hogy az emberek, amelyek rossz teremtmények, nem tudnak vétkezni, akik ellen ezt mondja János első levele: „Ezeket írom nektek, hogy ne vétkezzetek.” (1 Jn 2,1)
A tizedik a matematikusoknak is nevezett priscianisták tévedése, akik azt mondták, hogy az embereket végzetszerűen kényszerítik a csillagok, úgyhogy cselekedeteik a csillagok kényszerítésének vannak alávetve, akikkel szemben Jeremiás ezt mondja: „Ne féljetek az égi jelektől, mert csak a pogányok félnek tőlük.” (Jer 10,2)
A tizenegyedik azok tévedése, akik azt mondják, hogy azok az emberek, akikben megvan Isten kegyelme és szeretete, nem tudnak vétkezni, ezért azt állítják, hogy akik valaha is vétkeztek, sohasem birtokolták a szeretetet. Velük szemben mondja a Jelenések könyve: „Az első szeretetedet elhagytad: emlékezzél tehát, honnan estél ki.” (Jel 2,4-5)
A tizenkettedik azok tévedése, akik azt állítják, hogy azokat, amiket Isten Egyháza egyetemlegesen meghatározott, nem kell megtartani. Ilyenek az ariánusok, akik azt állítják, hogy a böjti előírásokat nem kell komolyan venni, hanem aki akar, böjtöljön, de ne tartsa magát a törvény megtartójának. Ugyanígy a tesszeradekiták vagy kvartodecimánusok, akik azt mondták, hogy a hónap tizennegyedikén kell a húsvétot ünnepelni, bármikorra essék a hetedik nap, és ez minden egyházi rendelet ellenére igaz. Ám mindezen tévedésekkel szemben az Apostoli Hitvallás kimondja: „Szent, katolikus egyházat, szentek egyességét, bűnök bocsánatát”, az atyák szimbóluma pedig így szól: „Ki a próféták által szólott, [hiszek] egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat. Vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára.”

Az ötödik ágazat a holtak föltámadásáról szól, amelyről az 1. korinthusi levél a következőket mondja: „Mindnyájan fel fogunk támadni:” (1 Kor 15,51) Ezzel szemben is több tévedés található.
Ezek közül az elsőValentinus tévedése, aki tagadta a test feltámadását, s akit több eretnek is követett. Ezek ellen mondja az 1. korinthusi levél: „Ha tehát Krisztusról az hirdettetik, hogy halottaiból feltámadott, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincsen halottak feltámadása.” (1 Kor 15,12)
A második Hymeneus és Philetus tévedése, akikkel szemben azt mondja az Apostol a 2. Timóteus levél 2. fejezetében, hogy eltávolodtak az igazságtól, azt állítva, hogy a feltámadás már megtörtént, vagy mivel nem hitték, csak a lelki feltámadást, vagy mivel nem hitték, hogy mások fel fognak támadni, azokon kívül, akik Krisztussal feltámadtak.
A harmadik azoknak az újabbkori eretnekeknek a tévedése, akik állítják ugyan a jövő feltámadást, de nem ugyanazon testekét, hanem hogy a lelkek bizonyos mennyei testeket vesznek magukra, akikkel szemben az Apostol ezt mondja: „Ennek a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie.” (1 Kor 15,53)
A negyedik Eutyches konstantinápolyi pátriárka tévedése, aki azt tartotta, hogy testeink a feltámadáskor a levegőhöz vagy a szélhez válnak hasonlóvá, ahogy Gregorius közli Erkölcstanának XIV. könyvében. Ezzel szemben áll az, hogy az Úr feltámadása után odanyújtotta testét a tanítványainak, hogy tapintsák meg, mondván: „Tapintsatok meg és lássatok” (Lk 24,39), ám az Apostol mégis azt mondja, hogy „újjáalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez”. (Fil 3,21)
Az ötödik azok tévedése, akik azt mondják, hogy az emberi testek a feltámadáskor szellemmé alakulnak, akik ellen Lukács ezt mondja: „A léleknek húsa és csontjai nincsenek, amint látjátok, hogy nekem vannak” (Lk 24,39)
A hatodik Cerinthus tévedése, aki a feltámadás után ezer évig tartó földi birodalomról képzelgett, ahol a testi emberek a has és az érzékiség gyönyöreinek élnek, akik ellen Máté ezt mondja: „A feltámadáskor nem házasodnak, sem férjhez nem mennek.” (Mt 22,30) Azt is mondták némelyek, hogy a holtak feltámadása után a világ ugyanabban az állapotban fog maradni, amelyben most van. Ezekkel szemben mondja a Jelenések könyve: „Új eget és új földet láttam” (Jel 21,1), az Apostol pedig azt mondja, hogy „a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára”. (Róm 8,21) Mindezen tévedésekkel szemben mondjuk: „A test föltámadását” és a másik szimbólumban: „Várom a holtak feltámadását.”

A hatodik ágazat az Istenség végső tevékenységéhez tartozik, ami a jók megjutalmazása és a rosszak megbüntetése a Zsoltár szerint: „Te megfizetsz mindenkinek tettei szerint.” (Zsolt 61,12) És ekörül is több tévedés vetődött fel.
Ezek közül az első azoké, akik azt mondják, hogy a lélek meghal a testtel együtt, amint Arabs állította, vagy egy kis idővel később, amint Zénón tanította, ahogy az „Egyházi dogmákról” szóló könyv előadja, amellyel szemben az Apostol mondja: „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek” (Fil 1,23), és a Jelenések könyve: „Láttam az Isten oltára alatt azoknak a lelkeit, akik megölettek Isten igéjéért.” (Jel 6,9)
A második Órigenész tévedése, aki azt állította, hogy az elkárhozott emberek és ördögök ismét megtisztulhatnak és visszajuthatnak a dicsőségre, a szent angyalok és a megigazult emberek pedig ismét bűnökbe eshetnek, ami szemben áll az Úr tekintélyével: „Ezek örök büntetésbe mennek, az igazak pedig örök életbe.” (Mt 25,46)
A harmadik azok tévedése, akik azt mondják, hogy a jók és a rosszak minden büntetése és minden jutalma egyforma lesz, amelyek közül az elsővel szemben az 1. korinthusi levél ezt mondja: „Egyik csillag különbözik fényességben a másik csillagtól. Így van a halottak feltámadása is” (1 Kor 15,41); a másodikkal szemben pedig Máté mondja: „Tyrusnak és Szidónnak tűrhetőbb dolga lesz az ítélet napján, mint nektek.” (Mt 11, 22)
,A negyedik azok tévedése, akik azt mondják, hogy a gonoszok lelkei nem közvetlenül a halál után szállnak le a pokolba, sem a szentek lelkei nem lépnek be a paradicsomba az ítélet napja előtt. Ezekkel szemben Lukács azt mondja, hogy „meghalt a gazdag és eltemették a pokolban” (Lk 16,22), a 2. korinthusi levél pedig ezt tanítja: „Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátorházunk leomlik, van épületünk az Istentől, nem kézzel alkotott, hanem örök házunk az égben.” (2 Kor 5,1)
Az ötödik azok tévedése, akik azt mondják, hogy nincs a halál után tisztítóhely azon lelkek számára, akik a kegyelem állapotában távoztak el, de valami tisztítani való maradt bennük. Ezekkel szemben mondja az 1. korinthusi levél: „Ha pedig valaki erre az alapra (ti. a cselekvő hit szeretetére) fát, szénát, szalmát épít, kárt szenved, ő maga ugyan üdvözül, de úgy, mint tűz által.” (1 Kor 3,12) Ezekkel a tévedésekkel szemben mondja a szimbólum: „Az örök életet. Ámen.”

Mások azonban, akik hét ágazatot különböztetnek meg az Istenség hitével kapcsolatban, azok úgy osztályoznak, hogy az első a lényeg egységéről, a második az Atya személyéről, a harmadik a Fiú személyéről, a negyedik a Szentlélek személyéről, az ötödik a teremtés következményéről, a hatodik a megigazulás hatásáról, a hetedik a jutalmazás következményéről szól, amelybe belefoglalják a feltámadást és az örök életet. Így, míg a fent ismertetett hat artikulusból a másodikat három részre osztják, az ötödiket és a hatodikat pedig összevonják, létrejön náluk a hét ágazat. A hit igazsága vagy a tévedések elkerülése szempontjából nem fontos, hogy miként csoportosítunk.

Hátravan még, hogy megfontoljuk azokat az ágazatokat, amelyek Krisztus emberségéhez tartoznak. Ezzel kapcsolatban hat ágazatot különböztetünk meg. Ezek közül az első Krisztus fogantatása és születése körül forog, amelyről Izaiás beszél (Iz 7,14) és amelyet Máté is megemlít: „Íme a szűz méhében fogan és fiat szül, és Emmanuelnek fogják hívni.” (Mt 1,23)
És ekörül sok tévedés keletkezett, amelyek közül az első azoké volt, akik azt mondják, hogy Krisztus pusztán ember volt és nem létezett mindig, hanem Máriától vette kezdetét. Ez Karpokratész, Kerinthosz, Ebion, Szamoszatai Pál és Photinus tévedése, akikkel szemben a Római levél ezt mondja: „Övéik [mm. Izrael fiaié] az atyák, és test szerint Krisztus belőlük való, aki mindenek fölött való örökké áldandó Isten.” (Róm 9,5)
A második a manicheusok tévedése, akik azt mondják, hogy Krisztusnak nem valóságos, hanem képzelt teste volt, amellyel szemben áll, ahogy az Úr Lukács utolsó fejezetében megcáfolja tanítványainak a tévedését, akik megzavarodva és megrémülve úgy vélték, hogy szellemet látnak. Máté szerint: „Mikor látták őt a tanítványok a tengeren járni, megrémültek, mondván: Ez kísértet; és félelmükben kiáltanak” (Mt 14,26), akiknek a véleményét az Úr eloszlatta, mondván: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek.” (Mt 14,27)
A harmadik Valentinus tévedése, aki azt mondja, hogy Krisztus mennyei testet hozott magával, és semmit nem vett föl a Szűzből, hanem rajta keresztül mint egy csatornán vagy csövön ment át, anélkül, hogy belőle bármilyen testet fölvett volna. Ezzel szemben mondja a Galatákhoz írt levél: „Isten elküldte Fiát, ki asszonyból lett.” (Gal 4,4)
A negyedik Apollinaris tévedése, aki azt tanította, hogy az Igéből változott vagy alakult át valami testté, nem pedig Mária testéből vett fel testet magára. Ezért, amikor János ezt mondja: „Az Ige testté lett” (Jn 1,14), azt úgy érti, hogy az Ige testté alakult. Ezzel szemben ugyanott rögtön hozzá teszi: „És közöttünk lakozék.” Ám nem lakozott volna a természetünkben csorbítatlanul, ha testté alakult volna. – Ezért így kell érteni: „Az Ige testté lett”, vagyis az Ige emberré lett. Gyakran alkalmazza a testet a Szentírás ebben az értelemben, lásd Izaiás ezen kifejezését: „Minden test látni fogja, hogy az Úr szája szólt.” (Iz 40,5)
Az ötödik Arius tévedése, aki azt állította, hogy Krisztusnak nem volt emberi lelke, hanem az Ige foglalta el a lélek helyét. Ezzel szemben tanítja János: „Én életemet adom, hogy ismét fölvegyem azt. Senki sem veszi el azt tőlem, hanem én adom oda magamtól.” (Jn 10,17)
A hatodik Apollinaris tévedése, akit a már ismertetett tanúság és mások meggyőztek arról, hogy Krisztusnak volt emberi lelke, mégis azt állította, hogy Krisztusnak nem volt emberi értelme, hanem az Isten Igéje foglalta el az értelem helyét. Ezzel szemben áll, hogy az Úr magát embernek vallotta. „Meg akartok engem ölni, azt az embert, aki nektek igazságot beszéltem.” (Jn 8,40) Nem lett volna ember, ha híjával lett volna az értelmes léleknek.
A hetedik Eutyches tévedése, aki azt állította, hogy Krisztusban az Istenségből és az emberségből összetett egy természet van. Ezzel szemben mondja az Apostol: „Aki midőn az Isten alakjában volt, nem tartotta az Istennel való egyenlőségét oly dolognak, amelyhez erőszakosan ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, felvette a szolga alakját, emberekhez hasonló lett és külsejét tekintve úgy jelent meg, mint ember” (Fil 2,6), világosan megkülönböztetve benne két természetet, egy istenit és egy emberit.
A nyolcadik a monoteléták tévedése, akik azt állítják, hogy Krisztusban egy tudás, cselekvés és akarat van. Velük szemben mondja az Úr Máténál: „Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” (Mt 26,39) Ahol nyilvánvaló, hogy Krisztusban egy emberi és egy isteni akarat tételeztetik, amely közös az Atyáéval és a Fiúéval.
A kilencedik Nestorius tévedése, aki Krisztust tökéletes Istennek és tökéletes embernek tartotta, ám másnak mondta Isten személyét, másnak az emberét, és azt állította, hogy nem jött létre Isten és ember egysége Krisztus egy személyében, hanem csak a kegyelem bentlakása szerint, úgyhogy tagadja, hogy a Boldogságos Szűz Isten anyja, ezért őt csak az ember-Krisztus anyjának hívja. Ezzel szemben mondja Lukács: „A Szent, aki tőled születik, Isten Fiának fog hívatni.” (Lk 1,35)
A tizedik Karpokatész tévedése, aki úgy vélte, hogy az ember-Krisztust mindkettőtől külön-külön születettnek kell tartani. Ezzel szemben mondja Máté: „Mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy méhében fogant a Szentlélektől.” (Mt 1,18)
A tizenegyedik Helvidius tévedése, aki azt mondta, hogy miután a Boldogságos Szűz megszülte Fiát, Krisztust, Józseftől több fia is született. Ezzel szemben mondja Ezékiel: „Ez a kapu legyen zárva! Nem szabad kinyitni, férfi nem léphet be rajta, mert az Úr, Izrael Istene vonult át rajta, ezért kell zárva maradnia.” (Ez 44, 2) Mindezen tévedésekkel szemben tanítja az Apostoli Hitvallás: „Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától” és az atyák szimbólumában: „Aki érettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből, testet öltött a Szentlélek által Szűz Máriától és emberré lett.”

A második ágazat Krisztus szenvedéséről és haláláról szól, amelyről maga az Úr jövendölt. „Íme felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát a papi fejedelmek és írástudók kezeibe fogják adni, és halálra ítélik; és átadják őt a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és megfeszítsék.” (Mt 20,18)
Ekörül az ágazat körül az első a manicheusok tévedése, akik, minthogy Krisztus testét látszólagosnak mondták, Krisztus szenvedését sem valóságosnak, hanem képzeletbelinek tartották. Ezzel szemben mondja Izaiás: „Valóban a mi betegségeinket viselte és a mi fájdalmainkat hordozta” (Iz 53,4), továbbá: „Mint a bárányt vitték a leölésre” (Iz 53,7), amiről említést tesz az Apostolok Cselekedetei is (8. fej.).
A második Gaianus tévedése, aki azt tanította, hogy Krisztusban egy természet van, de az testetlen és halhatatlan. Ezzel szemben mondja Péter: „Krisztus meghalt egyszer a mi bűneinkért” (1 Pét 3,18) Ezen tévedésekkel szemben tanítja a szimbólum: „Keresztre feszítették, meghalt és eltemették.”

A harmadik ágazat Krisztus feltámadásáról szól, amelyről maga Máté mondja: „Harmadnapon feltámad.” (Mt 20,19)
E körül az ágazat körül először Kerinthos tévedett, azt állítván, hogy Krisztus nem támadt föl, hanem majd fel fog támadni. Ezzel szemben mondja az 1. korinthusi levél: „Harmadnapon feltámadt az Írások szerint.” (1 Kor 15,4)
A második tévedés az, amit Órigenésznek tulajdonítanak, hogy az emberek és az ördögök üdvösségéért ismét szenvedni fog. Ezzel szemben mondja a Római levél: „Krisztus, miután feltámadt halottaiból, már nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert halála egyszer s mindenkiért való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek.” (Róm 6,9) Ezekkel a tévedésekkel szemben mondja a szimbólum: „Harmadnapon halottaiból föltámadt.”

A negyedik ágazat a pokolra-szállásról szól: Hisszük ugyanis, hogy Krisztus lelke leszállt a poklokra, miközben teste a sírban feküdt. „Leszállt először a föld mélyebb részeibe.” (Ef 4,9) Ezért mondja a szimbólum: „Leszállt a poklokra.” Ez azok ellen szól, akik azt állították, hogy Krisztus nem saját maga szállt le a poklokra, jóllehet Péter azt mondja, hogy nem hagyták őt fogva a pokolban. (ApCsel 2,24)

Az ötödik ágazat Krisztus mennybemeneteléről szól, amelyről maga mondja Jánosnál: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20,17)
Ezzel kapcsolatban tévednek a szeleukiánusok, akik tagadják, hogy az Üdvözítő testestől ül az Atyaisten jobbján, mondván, hogy azt levetette és nappá tette. Ezzel kapcsolatban mondja Márk: „Az Úr Jézus tehát, miután szólott nekik, felment a mennybe, és ül az Istennek jobbja felől.” (Mk 16,19) Ezért mondja a szimbólum: „Fölment a mennyekbe, ül az Atya jobbján.”

A hatodik ágazat az ítéletre való eljöveteléről szól, amelyről az Úr ezt mondja Máténál: „Amikor eljön az Emberfia az ő fölségében és vele mind az angyalok, akkor ő beül fölségének királyi székébe” (Mt 25,31); Péter pedig: „Ő az, akit Isten az élők és a holtak bírájává tett” (ApCsel 10,42); vagyis azoknak, akik már meghaltak és azoknak, akik Krisztus eljövetelekor életben lesznek.
Ezzel kapcsolatban tévedtek némelyek, akikről Péter 2. levele ezt mondja: „Az utolsó napokban csalárdságban járó gúnyolódók fognak jönni, akik saját kívánságaik szerint élnek, mondván: Hol van az ígéret vagy az ő eljövetele?” (2 Pét 3,3) Ezekkel szemben mondja Jób: „A kard élétől féljetek, mert a harag fegyveres büntetést szül, és megtudjátok, hogy van ítélet.” (Jób 19,29) Ezért mondja a szimbólum: „Aki eljön, hogy megítélje az élőket és a holtakat.”

Azok pedig, akik az emberség hét ágazatáról beszélnek, az első ágazatot kettéválasztják, egyik ágazat alá kapcsolva Krisztus foganását és a másik alá születését.

Második rész
Az Egyház szentségeiről

Hátravan még, hogy az Egyház szentségeiről elmélkedjünk, amelyek mindegyikét ugyanegy ágazat foglalja magában, mivel a kegyelem hatásához tartoznak. De mivel a szentségekről külön kérdést tett fel, erről külön kell tárgyalnunk.

Először tehát azt kell tudnunk, amint Szent Ágoston mondja „Az Isten városáról” című írásának X. könyvében, hogy a szentség szent jel, vagyis a szent dolognak a jele. Voltak már a régi törvényben [Ószövetség] bizonyos szentségek, vagyis szent dolgok jelei, mint a húsvéti bárány és más törvényi szentségek, amelyek azonban csak jelezték Krisztus kegyelmét, de azt nem idézték elő. Ezért hívja az Apostol ezeket „szegényes és erőtlen elemeknek”. (Gal 4, 9) Szegényeseknek, mivel kegyelmet nem tartalmaztak és erőtleneknek, mivel kegyelmet nem tudtak közvetíteni.
Az új törvény szentségei azonban tartalmazzák és közvetítik a kegyelmet. Azokban ugyanis „Krisztus ereje a látható dolgok leple alatt láthatatlanul munkálja az üdvösséget”, amint Szent Ágoston mondja. Ezért az új törvény szentsége a láthatatlan kegyelem látható formája, mint amely vele hasonlósságot mutat és annak oka. Amint a keresztvízzel történő lemosás jelzi a bűntől való belső megtisztulást, amely a keresztség erejével történik.

Az új törvényben hét szentség van, nevezetesen a keresztség, a bérmálás, az eucharisztia, a bűnbánat szentsége, az utolsó kenet, az egyházi rend és a házasság, amelyek közül az első öt az egyes ember saját maga tökéletességére, a másik kettő pedig, vagyis az egyházi rend és a házasság, az egész Egyház tökéletességére és növelésére irányul.
A lelki élet ugyanis a testi élet szerint alakul. A testi életben pedig az ember először a nemzés révén tökéletesedik, amelynek következtében erre a világra születik; másodszor a növekedés révén, amellyel eljut a teljes nagysághoz és erőhöz; harmadszor a táplálék révén, amely fönntartja az ember életét és erejét, és ez elég is lenne, ha soha nem érné el a betegség; de mivel az ember gyakran betegeskedik, negyedszer rászorul a gyógyításra.

Így van ez a lelki életben is. Először ugyanis az ember rászorul az újjászületésre, amely a keresztségben valósul meg. János szerint: „Ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába.” (Jn 3,5)
Másodszor fontos, hogy az ember megkapja a tökéletes erőt, mint valamiféle lelki növekedést a bérmálás szentsége által, az apostolokhoz hasonlóan, akiket a Szentlélek, rájuk szállván, megerősített. Ezért mondta nekik az Úr Lukácsnál: „Ti maradjatok a városban [Jeruzsálemben], mígnem felruháztattok erővel a magasságból.” (Lk 24,49)
Harmadszor szükséges, hogy az ember lelkileg tápláltassék az eucharisztia szentsége által, János ezen tanítása szerint: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek.” (Jn 6,54)
Negyedszer szükséges, hogy az ember lelkileg meggyógyuljon a bűnbánat szentsége által, amint a Zsoltár mondja: „Gyógyítsd meg a lelkemet Uram, mert vétkeztem ellened.” (zsolt 40,5)
Ötödször az utolsó kenet szentsége által lelkileg és egyszersmind testileg is meggyógyul, Jakab következő mondása szerint: „Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház papjait, és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Úr nevében; és a hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyebbíti őt, és ha bűnökben van, megbocsáttatnak neki.” (Jak 5,14)

Az Egyház közös hasznára pedig két szentség van rendelve, ti. az egyházi rend és a házasság. Az egyházi rend révén irányíttatik és növekszik az Egyház lelkileg, a házasság révén pedig növekszik testileg.

Meg kell azonban fontolnunk, hogy a;z előbb felsorolt hét szentségben egyes tulajdonságok közösek, mások pedig sajátosak. Közös minden szentségben, hogy kegyelmet közvetít, amint már mondtuk. Az is közös mindegyikben, hogy a szentség szavakban és testi dolgokban áll, amiként Krisztusban is, aki a szentségek szerzője, az Ige testté lett. És amint Krisztus teste megszentelődött és rendelkezik a megszentelés erejével a vele egyesült Ige által, így a szentségek tartozékai is megszentelődnek és a megszentelés erejét birtokolják azon szavak révén, amelyeket eközben kimondnak. Ezért mondja Szent Ágoston a János-evangélium magyarázatában: „Hozzájárul a szó az anyagi elemhez, és létrejön a szentség.” Ezért a szavakat, amelyek révén szentté válnak a szentségek, a szentségek formájának, a megszentelt dolgokat pedig a szentségek anyagának mondjuk, így a víz a keresztség, a krizma pedig a bérmálás anyaga. Minden szentségnél szükség van a szentséget kiszolgáltató személyre is, aki azzal a szándékkal rendelkezik, hogy azt tegye és közvetítse, amit az Egyház tesz. Ha e három közül valami hiányzik, vagyis ha nincs meg a szavak kellő formája, ha nincs meg a kellő anyag, és ha a szentség kiszolgáltatója nem szándékolja létrehozni a szentséget, nem jön létre a szentség.
Akadályozza a szentség hatását a felvevő bűne is, mondjuk, ha színlelten és nem a szentség felvételére felkészült lélekkel járulna oda. Az ilyen ugyanis, jóllehet felveszi a szentséget, a szentség hatását, vagyis a Szentlélek kegyelmét nem kapja meg, mivel, ahogy a Bölcsesség könyve kimondja: „A fegyelem szent lelke menekül a hamisságtól.” (Bölcs 1,5) Ezzel szemben vannak némelyek, akik soha nem vesznek fel szentséget, mégis részesülnek a szentség hatásában, a szentség iránti tisztelet miatt, amely az iránta való vágyban és a kívánságban fejeződik ki.

Egyes szentségekhez azonban bizonyos sajátosságok is tartoznak. Közülük ugyanis némelyek szentségi jegyet, azaz valamiféle lelki, a többitől különböző jelet közvetítenek, mint történik az egyházi rend szentségében, a keresztség szentségében és a bérmálás szentségében. Ezért az ilyen szentségeket sohasem lehet megismételni ugyanazon személynél. Azt ugyanis, akit megkereszteltek, nem kell soha többé megkeresztelni, sem akit megbérmáltak, még egyszer megbérmálni, sem akit felszenteltek, még egyszer felszentelni, mivel a szentségi jegy, amelyet ezek a szentségek közvetítenek, kitörölhetetlen.
Más szentségek nem jelölik meg szentségi jeggyel az azokat fölvevőket, ezért megismételhetők a fölvevő személyt tekintve, de nem az anyagát tekintve. Egy ember gyakran gyónhat, gyakran magához veheti az eucharisztiát, többször felveheti az utolsó kenetet, ismételten köthet házasságot, de nem lehet ugyanazt az ostyát többször átváltoztatni, sem pedig a betegek olaját többször megszentelni.

Van más különbség is, mivel egyes szentségek szükségesek az üdvösséghez, mint a keresztség és a bűnbánat szentsége, amelyek híján az ember nem képes üdvözülni. Más szentségek pedig nem szükségesek az üdvösséghez, mivel nélkülük lehetséges az üdvösség, hacsak nem veti meg valaki a szentséget. Miután mindezeket áttekintettük az Egyház szentségeiről általánosságban, kell valamit mondani az egyes szentségekről sajátosan.

Először tehát a keresztséggel kapcsolatban azt kell tudnunk, hogy a keresztség anyaga a valóságos és természetes víz, az mindegy, hogy hideg vagy meleg. Mesterséges vizekkel azonban, mint amilyen a rózsavíz és más hasonlók, nem lehet keresztelni. A keresztség formája pedig ez: „Én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Ennek a szentségnek sajátos kiszolgáltatója a pap, akit hivatalból illet meg a keresztelés. Szükség esetén azonban nemcsak a diakónus, hanem a laikus és az asszony is, sőt a pogány és az eretnek is keresztelhet, ha megtartja az egyházi formát, és azt szándékolja tenni, amit az Egyház tesz. Ha pedig valaki a szükség állapotán kívül ilyentől kapja a keresztséget, megkapja ugyan a szentséget és nem kell újra megkeresztelni, de nem kapja meg a szentség kegyelmét, mivel ezeket színlelőknek tartjuk, mint akik az Egyház rendelkezése ellenében vették fel a szentséget.
A keresztség hatása az eredeti és a tényleges bűn elengedése, mégpedig az egész bűné és büntetésé, úgy, hogy a megkereszteltekre nem kell valamilyen elégtételt kiszabni a múltbéli bűnökért, hanem ha közvetlenül a keresztség után halnak meg, Isten dicsőségébe bocsáttatnak. Ezért mondjuk, hogy a keresztség hatása a paradicsom kapujának a megnyitása.

E szentséggel kapcsolatban felmerültek bizonyos tévedések. Az első a szolentiánusok tévedése volt, akik nem a vízkeresztséget, hanem csak a lelki keresztséget fogadták el, akikkel szemben az Úr a következőket mondja: „Ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába.” (Jn 3,5)
A második a donatisták tévedése, akik újra megkeresztelték azokat, akiket a katolikusok kereszteltek meg. Velük szemben mondja az Efezusiakhoz írt levél: „Egy a hit, egy a keresztség.” (Ef 4,5)
Van másik tévedésük is: azt mondják ugyanis, hogy a bűnben lévő ember nem keresztelhet. Velük szemben mondja János: „Akire látod a Szentlelket leszállani és rajta maradni, ő az, aki keresztel” (Jn 1,33), ti. Krisztus. Ezért nem árt az embernek a gonosz kiszolgáltató, sem ebben, sem más szentségben, mivel a jó Krisztus az, aki a szenvedésének az érdemével beteljesíti a szentséget.
A negyedik a pelagiánusok tévedése, akik azt mondják, azért kell a gyerekeket megkeresztelni, hogy az újjászületés révén, mint örökbefogadottak bebocsátást nyerjenek Isten országába, egy jó állapotból egy még jobba kerüljenek; nem pedig, hogy ezen újjászületés révén valamely korábbi rossz terhétől megszabaduljanak.

A második szentség a bérmálás szentsége, amelynek az anyaga a krizma, amelyet a püspök által megszentelt olajból – amely a lelkiismeret tisztaságát jelenti – és a püspök által megszentelt balzsamból – amely a jó hír illatát jelenti – készítettek. Ennek a szentségnek a formája ez: „Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítlek téged az üdvösség kenetével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.” Ennek a szentségnek a kiszolgáltatója egyedül a püspök. Tilos tehát a papnak a bérmálkozók homlokát kenettel megkenni. E szentségnek a hatása az, hogy benne a Szentlélek adatik erősítésül, mint adatott az apostoloknak pünkösd napján, hogy ti. a keresztény bátran megvallja Krisztus nevét. Ezért kenik meg a bérmálandó homlokát, amely a szégyenlősség székhelye, hogy ne szégyellje Krisztus nevét megvallani, különösen keresztjét, amely a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig ostobaság: ezért jelölik meg őket a kereszt jelével.

E szentséggel kapcsolatos azoknak a görögöknek a tévedése, akik azt mondják, hogy az egyszerű pap is kiszolgáltathatja ezt a szentséget. Ezekkel szemben mondja az Apostolok Cselekedetei (8. fej.), hogy az apostolok elküldték Péter és János apostolt, akik kezüket azokra helyezték, akiket Fülöp diakónus keresztelt meg, és megkapták a Szentlelket. Ám az Egyházban a püspökök az apostolok helyét töltik be, és azok helyett az ő kézrátételükkel adatik az Egyházban a bérmálás.

A harmadik szentség az eucharisztia, amelynek az anyaga búzakenyér és kevés vízzel vegyített szőlőbor, úgy, hogy a víz borrá változik. A víz ugyanis a népet jelenti, amely beletestesül Krisztusba. Másból mint búzakenyérből és más borból nem lehet ezt a szentséget létrehozni. E szentségnek a formája pedig Krisztus szavai, amelyek így hangzanak: „Ez az én testem” és „Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, a hit titka, amely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Mivel a pap Krisztus személyeként beszél, ez hozza létre a szentséget. Ennek a szentségnek a kiszolgáltatója a pap, senki más nem tudja Krisztus testét létrehozni.

Hatása kettős, amelyek közül az első a szentségi átváltoztatásban áll, ugyanis a kimondott szavak erejéből a kenyér Krisztus testévé, a bor pedig vérévé változik, úgy azonban, hogy az egész Krisztus jelen van a kenyér színe alatt, amely fönntartó alany nélkül marad, és az egész Krisztus jelen van a bor színe alatt. Így az átváltoztatott ostya, az átváltoztatott bor minden része, még ha el is vannak különítve, az egész Krisztus.
A másik hatása ennek a szentségnek, amelyet a méltóképpen fölvevő lelkében idéz elő, az egyesülése Krisztussal, amint ő maga tanította: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én őbenne.” (Jn 6,57) És mivel a kegyelem révén az ember beletestesül Krisztusba és egyesül a tagjaival, méltó, hogy akik ezt a szentséget méltóképpen veszik magukhoz, növekedjenek a kegyemben.
Így tehát ebben a szentségben van valami, ami csak „szentségi jel”, ti. a kenyér és a bor külső színe; van valami, ami a „jelzett dolog és a jel”, ti. Krisztus valóságos teste, és van valami, ami csak „jelzett dolog”, ti. a misztikus test, azaz az Egyház egysége, amelyet ez a szentség mind jelöl, mind pedig előidéz.

E szentséggel kapcsolatban sok tévedés vetődött fel. Ezek közül az első azok tévedése, akik azt mondják, hogy e szentségben nem Krisztus valóságos, hanem csak jelképes teste van jelen. Azt mondják, hogy ennek a tévedésnek a szerzője Berengarius volt, akivel szemben János ezt mondja: „Az én testem bizonnyal étel és az én vérem bizonnyal ital.” (Jn 6,56)
A második az artotyriták tévedése, akik kenyeret és sajtot ajánlottak föl ebben a szentségben, mondván, hogy az első emberek a föld gyümölcséből és a birkák utódaiból mutatták be az áldozatokat. De ez ellen van, hogy az Úr, ennek a szentségnek a rendelője, kenyeret és bort adott tanítványainak.
A harmadik a cataphrigiánusok és a prepuciánusok tévedése, akik a gyermek véréből, amelyet egész testén apró szúrásokkal okozott apró sebekből préseltek ki, mintegy saját eucharisztájukat hozták létre, összekevervén azt liszttel, és a kenyeret ebből készítették. Amely inkább hasonlít az ördögök, mint Krisztus szentségére, a Zsoltár szerint: „Ártatlan vért ontottak, amelyet Kánaán isteneinek [bálványainak] áldoztak fel.” (Zsolt 105,38)
A negyedik az akváriusok tévedése, akik csak vizet áldoznak fel a szentségben, noha a Példabeszédek könyvében a bölcs szájából, aki Krisztus, ez hangzik el: „Igyatok a borból, amelyet kevertem nektek.” (Péld 9,5)
Az ötödik az ofiták tévedése, akik úgy tartják, hogy Krisztus kígyó, egy kígyót arra szoktatnak, hogy nyelvével megnyalja a kenyereket, és így szenteli meg számukra az úgymond eucharisztiát.
A hatodik a prepuciánusok tévedése, akik akkora méltóságot tulajdonítanak az asszonyoknak, hogy papsággal is kitüntetik őket. [!]
A hetedik a lyoni szegények tévedése, akik azt tanítják, hogy bármely igaz ember [!] kiszolgáltathatja a szentséget. Ezen tévedés ellen szól, hogy az Úr apostolainak adta át e szentség bemutatásának hatalmát. Ezért csak azok, akik meghatározott utódlással az apostoloktól kapták ezt a hatalmat, szolgáltathatják ki ezt a szentséget.
A nyolcadik azoknak a tévedése, akiket adamitáknak hívnak, és akik utánozván Ádám meztelenségét, meztelen férfiakból és nőkből álló gyülekezetet alkotnak, meztelenül felolvasásokat hallgatnak, meztelenül imádkoznak, meztelenül szolgáltatják ki a szentségeket. Ezek ellen mondja az 1. korinthusi levél: „Minden tisztességesen és rendben történjék köztetek.” (1 Kor 14,40)

A negyedik szentség a bűnbánat szentsége, amelynek távolabbi anyaga a bűnbánó ténykedései, amelyeket a bűnbánat három részének mondunk. Ezek közül az első a szív töredelme, amely nem más, mint hogy az ember bánkódik az elkövetett bűn fölött és fölteszi magában, hogy többé nem vétkezik. A második rész a szóbeli gyónás, amelyhez az tartozik, hogy a bűnös minden bűnt, amelyre emlékszik, a papjának hiánytalanul megvalljon, nem szétválasztva azokat, különböző papoknak. A harmadik rész a bűnökért való elégtétel a pap megítélése szerint, amely elsősorban a böjtön, az imádságon és az alamizsnán keresztül történik.

E szentség formája pedig a feloldozás szavai, amelyeket a pap nyilvánít ki, mondván: „Én téged feloldozlak.” Ennek a szentségnek a kiszolgáltatója a pap, aki rendelkezik a feloldozás rendes vagy a felsőbbség megbízásából eredő hatalmával. E szentség hatása a feloldozás a bűntől.

E szentség ellen van a nováciánusok tévedése, akik azt tanítják, hogy a keresztség után vétkezett ember nem nyerheti el a bocsánatot a bűnbánat révén. Ezek ellen mondja a Jelenések könyve: „Emlékezzél meg, honnan estél ki, és tarts bűnbánatot, és tedd az előbbi cselekedeteket” (Jel 2,5)

Az ötödik az utolsó kenet szentsége, amelynek anyaga a püspök által megszentelt olajbogyóból készült olaj. Ezt a szentséget nem lehet feladni, csak betegeknek, amikor tartani kell a halálveszélytől. Ezeket meg kell kenni az öt érzékszerv helyén, vagyis a szemeken a látás miatt, a füleken a hallás miatt, az orron a szaglás miatt, a szájon az ízlelés vagy a beszéd miatt, a kezeken az érintés miatt, a lábakon a járás miatt. Vannak, akik a veséket is megkenik, ahol az érzéki vágy lakozik. Ennek a szentségnek a formája ez: „E kenet és legkegyelmesebb irgalma által bocsássa meg neked az Úr, amit a látással, vétettél” és hasonlóan a többi érzékszervet illetően. Ennek a szentségnek a kiszolgáltatója a pap. E szentség hatása pedig a lélek és a test gyógyulása.

E szentséggel szemben áll az erakoniták tévedése, akik a haldoklóikat új módon igyekeznek megszabadítani olaj, balzsam és víz alkalmazása által és olyan imádságokkal, amelyeket héber szavakkal, azok fejénél mondanak. Ez szemben áll a Jakabtól áthagyományozott formával, amelyről fentebb szólottunk.

A hatodik az egyházi rend szentsége. Hét fokozat van: a papság, a szerpapság, az alszerpapság, a gyertyavivő, az ördögűző, a felolvasó és az ajtónálló. A klerikusság nem rendi fokozat, hanem fogadalom azok részéről, akik életüket az isteni szolgálatra adják. A püspökség pedig a rendi fokozatnál nagyobb méltóság. E szentségnek az anyaga az a tárgy, amelynek az átadásával kiszolgáltatják a szentséget: amint a papságot a kehely átnyújtásával közvetítik, minden fokozatot annak a dolognak az átadásával közvetítenek, amely leginkább hozzátartozik azon fokozat szolgálatához. E szentség formája ez: „Vedd a szentmise élőkért és holtakért való bemutatásának a hatalmát az Egyházban.” Ilyesmit kell mondani más fokozatoknál is. A szentség kiszolgáltatója a püspök, aki feladja a rendeket. E szentség hatása a kegyelem növekedése azért, hogy valaki Krisztus méltó szolgája legyen.

E szentség ellen volt Arius tévedése, aki azt állította, hogy a papot nem kell megkülönböztetni a püspöktől.

A házasság létrehozó oka a kölcsönös, világos szavakkal kifejezett egyetértés.
A házasságnak hármas java van, amelyek közül az első, hogy el kell fogadni és az Isten iránti tiszteletre kell nevelni a gyermeket; a második a hűség, amelyet az egyik házastárs a másikkal szemben köteles megtartani; a harmadik a szentségi jelleg, vagyis a házasság felbonthatatlansága, amiatt, hogy Krisztus és az Egyház felbonthatatlan kapcsolatát jelzi.

E szentséggel kapcsolatban többféle tévedés is fellelhető. Az első a taciánusoké, akik a házasságot elítélik. Velük szemben mondja az 1. korinthusi levél: „Ha a szűz férjhez megy, nem vétkezik.” (1 Kor 7,28) A második a joviánusok tévedése, akik a házasságot egyenlő értékűnek tartották a szüzességgel, amelyről fentebb már volt szó. A harmadik a nikolaiták tévedése, akik különbség nélkül élnek egymás feleségével. Voltak más eretnekek is, akik bizonyos fajtalanságot tanítottak és gyakoroltak. Ezek ellen mondja a Zsidó levél: „Tisztességes legyen a házasság mindenben és szeplőtelen a házaságy.” (Zsid 13,4)

E szentségek erejével az ember eljut a jövő dicsőségre, amely hét ajándékban áll: három a lélekre, négy pedig a testre vonatkozik.
A lélek első ajándéka Isten lényeg szerinti látása János 1. levele szerint: „Látni fogjuk őt, amint van.” (1 Jn 3,2) A második a birtokbavétel, amellyel ti. Istent birtokba vesszük, mint érdemeink jutalmát: „Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.” (1 Kor 9,24) A harmadik a boldogító élvezés, amellyel gyönyörködünk Istenben Jób ezen kijelentése szerint: „Örömödet leled akkor majd az Úrban, és fölemeled Istenhez az arcod.” (Jób 22,26)
A test első ajándéka pedig a romlatlanság, az 1. korinthusi levél szerint: „Ennek a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie.” (1 Kor 15,53) A második a fényesség: „Az igazak fényleni fognak, mint a nap Atyjuk országában.” (Mt 13,43) A harmadik a mozgékonyság, amellyel gyorsan ott lehetnek, ahol akarnak. „Olyanok, mint a szikra, mely a nádasban tovaharapódzik.” (Bölcs 3,7) A negyedik a finomság, amellyel mindenen áthatolhatnak, amin csak akarnak. „Elvettetik az érzéki test, feltámad a szellemi test.” (1 Kor 15,44)

Ahova vezessen el minket aki él és uralkodik örökkön örökké. Ámen.


Megjegyzés:
A felsorolt tévedések hosszú sora megmutatja, hogy tényleg nincs semmi új a nap alatt. például még az evolúciót, meg a nők pappá szentelését is voltak, akik hosszú évszázadokkal ezelőtt már hirdették, illetve követelték. Vagyis mindig voltak emberek, akik gőgből, hitetlenségből vagy butaságból jobban tudták, mint az Egyház, hogy mit nyilatkoztatott ki Isten, mi kell az üdvösséghez. Mégis van egy nagyon nagy, sőt döntő különbség minden eddigi korhoz képest. Ez pedig a technika, aminek segítségével ezek a tévtanítások nem maradnak meg egy kicsiny körben, hanem a világ minden csücskébe eljutnak, s mivel a technika [mint a 16.-17. századi mágia mai formája – lásd Lewis megállapítását] a Sátán találmánya, túlnyomó mértékben CSAK ezek a tévtanítások azok, amik ma az egyébként is rosszra hajló természetű embereket ennek segítségével eléri, sőt elárasztja.
Részlet C. S. Lewis Az ember likvidálása című könyvéből: „Fentebb a Sátánnal kötött paktumról beszéltem. És ezt komolyan gondoltam. Az a tény, hogy a természettudomány sikeres lett ott, ahol a mágia megbukott, a populáris gondolkodásban akkora ellentétet rakott e kettő közé, amely a természettudomány valódi keletkezésének történetét egészen elhomályosítja. Vannak emberek, akik a 16. századról úgy írnak, mintha az akkori mágia a középkor maradványa lenne, és a természettudomány lenne az az új, ami a mágiát elsöpörte. Holott a középkorban nem volt mágia, ez a 16. és a 17. században élte virágkorát. Komoly mágikus keresés és komoly természettudományos kutatás ikertestvérek; az egyik gyengécske volt és elhullott, a másik erős és gyarapodott. De mégis ikertestvérek maradtak, ugyanabból az impulzusból születve. Van valami, ami a mágiát és a gyakorlati természettudományt összeköti, és egyúttal mindkettőt a korábbi korok bölcsességétől elválasztja. A múlt bölcsei számára a fő probléma abban állt, hogy a lelket a valósággal összhangba hozzák, és erre a megoldás így hangzott: belátás, önuralom és erény. A mágia és a gyakorlati természettudomány számára a probléma az, hogyan tudják a valóságot az emberek kívánságainak megfelelően alakítani, a megoldás a technikában van. És e technika alkalmazásában mind a kettő hajlandó olyan dolgokat tenni, amit eleddig mindenki undorítónak és aljasnak tartott – például a hullák kiásását és széttrancsírozását.”

Kategória: Figyelmeztetés, Prédikáció | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.