Amint az Atya szeretett engem… 365 gondolat a papság évére

A közösség otthona és iskolája


A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat – ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz, és válaszolni akarunk a világ komoly elvárásaira.

Hogy mit jelent ez konkrétan? Okfejtésünk válhatna itt közvetlenül akcióprogrammá is, azonban tévedés lenne ezt a magatartást választani. Mielőtt ugyanis felvázolnánk a konkrét kezdeményezések programját, előbb egy közösségi lelkiség előmozdítása a föladat. Ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek.

Ne essünk illúziókba: e lelki út nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, a közösség álarcává, ahelyett, hogy kifejeződésének és a növekedésének útját alkotnák.

II. János Pál: Novo millennio ineunte 43.

A presbitérium felfedezése


Mindannyian az egyházi rend individualista felfogásában nőttünk föl és abban formálódtunk, mert ez rejtetten együtt járt a papság IV. század óta uralkodó szemléletével. A közösségi és missziós egyházkép azt kívánja, hogy a papságot más oldalról közelítsük meg, de mindenekelőtt újra fölveti a papi közösség sürgető igényét, figyelembe véve annak teológiai és pasztorális fontosságát.

Már bizonyított, ám mégsem eléggé megértett és az életet alakító igazság, hogy a pappá szentelés egyetlen presbitériumot hoz létre (PO 8.) Ez a megállapítás megtérést, újfajta papi közösségeket és pasztorális döntéseket igényel.

Egyetlen pap sem képes ugyanis küldetésének teljesen megfelelni „elszigetelten és egymagában, hanem csak a paptársakkal együttműködve, és azoknak vezetése alatt, akik az Egyház élén állnak” (PO 7.)

Lombardia papi bizottsága: Levél a papi élet tapasztalatáról, 2001

 

Egyedül csak Téged akarlak


Minden kívánság, mely szétszórttá tesz
éjjel és nappal –
valójában csalóka árnyék.
Miképp az éj a sötétben őrzi
a fény iránti vágyat,
úgy szívem mélyén
tudattalanul egy hang visszhangzik:
Téged akarlak, egyedül Téged!
Ahogy a vihar a nyugalmat keresi,
miközben még minden erejével
hadakozik ellene,
így lázadok és küzdök én is
szereteteddel szemben,
s mégis kiáltok:
Téged akarlak, csakis Téged!

Vianney Szent János

Életszentség


A laikusok azt gondolják, hogy az életszentség a folyamatos imádkozásban áll, a prédikálásban vagy a világtól való elvonulásban. A régmúlt idők papi vagy szerzetesi képe szerint gondolkodnak erről. Papok és szerzetesek úgy vélik, hogy az életszentség az aktív társadalmi és politikai cselekvésben áll és így versenyre akarnak kelni a világiakkal. A káosz világában élünk.

A világ nem fog megújulni, ha az emberek az életszentségben nem saját állapotbeli kötelességeik teljesítését látják.

A munkás a munkahelyén, a katona a hadseregben válik szentté, a beteg a kórházban, a diák a tanulmányai által, a földműves a földet művelve, a pap saját szolgálata által, a hivatalnok a hivatalában. Minden „plusz lépés” az életszentség útján olyan lépés, amellyel elvétjük saját kötelességünk beteljesítését.

Van Thuan bíboros: Remélj Istenben

 


Szíven találó szavak


Ügyelnünk kell beszédünk hosszúságára is. Ha ugyanis valaki képtelen hosszú beszédeket hallgatni, mi viszont túl hosszúra nyújtjuk a buzdítást vagy feddést, akkor végül csak terhére leszünk hallgatónknak. Ezért a már említett neves igehirdető így szól a zsidókhoz: „Kérlek testvérek, vegyétek jó néven az intő szót. Éppen ezért csak igen röviden írtam nektek.”

Ez főként a gyöngék számára előnyös: így csupán néhány szót kell meghallgatniuk, amelyeket képesek felfogni. Ám ezek a szavak szíven találják őket, és a bűnbánat fájdalmát váltják ki bennünk. Ha viszont egyszerre egy összetett buzdító beszédet intéznénk hozzájuk, minden veszendőbe menne, mert képtelenek volnának mindent befogadni.

Nagy Szent Gergely pápa

 

Többé nem a maga ura


Mivel Isten szeretet, a pap nem különítheti el Isten szolgálatát a testvérek iránti szeretettől, miközben a szeretet útján elkötelezetten él. Sőt kötelessége megtanítani azt a tanítást, amelyben a szeretet kettős parancsa összefoglalja az egész törvényt: az Isten és a felebarát iránti szeretetet. A pap nem tudja átadni és terjeszteni ezt a tanítást, ha ő maga nem a szeretet hiteles tanújaként él.

Mint Krisztus nyájának pásztora, nem felejtheti el, hogy a Mester azért jött, hogy szeretetből odaajándékozza a saját életét. Egy példával megvilágítva: a pap tudja, hogy többé nem lehet a maga ura, hanem kötelessége mindig mindenkiért cselekedni, elfogadva minden szeretettel kapcsolatos áldozatot. Ez nagylelkű és nyitott szívet feltételez, mely kész mindenkit megérteni és elfogadni.

II. János Pál, 1990

 

Kategória: Idézet, Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.