Amint az Atya szeretett engem… 365 gondolat a papság évére

A szétszórtság

 

A lelkipásztori gondoskodás gyakran nagyon sok dologban elkötelezi a lelket, ezért képtelenné válik arra, hogy mindennel foglalkozzon, mindent ellásson a túl sok aggodalomtól gyötörten. A bölcs (a Prédikátor könyvében) megfontolt szavakkal int: „Fiam, ne kötelezd el magad túlontúl sok dologban.” Amikor ugyanis elménket a sok gond szétszórttá teszi, nem tud az egyes tevékenységeinkben teljességgel jelen lenni. Amikor a cselekvést túlzott aggodalmaskodás kíséri, a lélekben nincs meg többé a belső összeszedettségből származó erő: csak arra figyel, hogy jól alakítsa a valóságot, amelyben elköteleződött, de elfeledkezik önmagáról. Tud jól végezni igen sok dolgot, de nem gondoskodik saját magáról.


Nagy Szent Gergely: Lelkipásztori regula

 

A totalitarizmus kihívása

 

Tíz év boldog papság után az ország totalitárius elnyomó rendszere megvonta tőlem a szolgálat gyakorlásához szükséges engedélyt. Arra kényszerültem, hogy világi munkát keressek magamnak, miközben folyamatosan szemmel tartott a rendőrség, azzal a céllal, hogy mindenkitől elszigeteljen.

Ekkor már mély tapasztalatom volt a paptársakkal megélt közösségről, és ennek a közösségnek a fönntartása mentett meg ezekben az években.

Hetente találkoztunk, bár nagy volt a veszélye annak, hogy lelepleződünk és megtorolják. De úgy éreztük, közösségünk olyan hatalmas érték, amiért érdemes minden kockázatot vállalni. Ezeken az összejöveteleken gyakran elmélkedtünk Jézus egységért mondott imájáról (Jn 17). A Zsinat vezetését és bátorítását követve (PO 8) megosztottuk egymással tapasztalatainkat arról, kinek-kinek hogyan sikerült az evangélium szerint élnie a maga élethelyzetében.

Ebben az egységben – és az egység által Jézus köztünk való jelenlétében – találtuk meg az erőt a túléléshez. Nem tudom eléggé aláhúzni ennek a közösségi tapasztalatnak a fontosságát a drámai pillanatokban és papi életem minden szituációjában.


Miloslav Vlk bíboros

Ajándék és titok

 

Aki az egyházi rend szentségének felvételére készül, egész testével földre borul és homlokával a templom kövezetét érinti, kinyilvánítva ezzel teljes készségét arra, hogy elfogadja a rábízott szolgálatot. Ez a szertartás veretes módon jelölte meg papi életemet. Évekkel később, a Szent Péter-bazilikában, – midőn a Zsinat éppen kezdetét vette – visszagondolva pappá szentelésem pillanatára, írtam egy verset, amelyből szeretnék idézni:

„Te vagy, Péter. Te vagy itt a Kő, amin a többiek járnak, hogy eljussanak oda, ahová lépteiket vezeted. Te e lépések támasza akarsz lenni. ”

Miközben ezeket a szavakat írtam, Péterre és a papi szolgálat egész valóságára gondoltam, arra törekedve, hogy hangsúlyozzam e liturgikus leborulás mély jelentését. A papszentelés kezdetén a kereszt alakban földre borulás azt jelenti, hogy Péterhez hasonlóan befogadjuk életünkbe Krisztus keresztjét, és az Apostollal együtt „padlóvá” válunk testvéreink számára. Ez minden papi lelkiség legmélyebb értelme.


II. János Pál: „Ajándék és titok”

 

Elveszíteni magunkat Istenben

 

Az istenszeretet mértéke az, ha mérték nélkül szeretjük őt. Ez a tiszta és mérték nélküli szeretet az embert beleviszi az Istennel való legbensőbb egységbe, amelyben az emberi szabad akarat és a szeretet, Isten ajándéka találkoznak és átölelik egymást.

Mikor tapasztalja már meg a lélek ezt az erőt, amellyel – megrészegülve Isten szeretetétől és megfeledkezve önmagáról – mindenestül Isten felé lendül, Istennel egyesülve egy lélekké válik vele és azt mondja: “Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten”? Kétség nélkül boldognak és szentnek mondom azt, akinek megadatik hasonló tapasztalat ebben a halandó életben, akár ritkán vagy csak egyetlenegyszer, futólag, csak egyetlen pillanatig. Mert amikor elveszíted magad, mintha nem is léteznél, nem érzékeled saját magadat, kiüresíted önmagad és majdnem megsemmisülsz, az olyan, mintha már az égben lakoznál.


Szent Bernát: Isten szeretetéről

 

Kétszeres közösség

 

Az a gondolat, hogy a kommunió (közösség) a szentháromságos életben való részesedést jelent, különösen János evangéliumában jelenik meg. A tanítvány földi zarándokútja során a Fiúval való kommunió által már részesedhet az Atya és a Fiú isteni életében: „A mi közösségünk ugyanis közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,3)

Ez az Istennel és egymással való közösség maga az Evangélium hirdetésének célja és a kereszténységre való megtérés célja: „Azt hirdetjük tehát, amit láttunk és hallottunk, hogy ti is közösségben legyetek velünk.” (1Jn 1,3)

Tehát ez a kettős kommunió Istennel és egymással elválaszthatatlan. Ha megszakad a közösség Istennel, ami az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való közösség megszakadását jelenti, akkor eltűnik az egymással való közösség gyökere és forrása is. Ha pedig nem éljük az egységet egymás között, akkor a szentháromságos egy Istennel való közösségünk sem élő és igaz.


XVI. Benedek: Általános kihallgatás 2006.

 

Ne féljetek!

 

Ha Isten annyira szeret, hogy gyermekeivé fogad bennünket, mit akarhatunk még? Ha Isten szeret engem és fiának nevez, minden másnak csekély értéke van.

Kétségkívül semmilyen szenvedés, semmilyen nehézség, semmilyen áldozat, még a halál sem tud elszakítani ettől a belső örömtől, ettől a derűs boldogságtól és biztonságtól, hogy tudom, Isten fia vagyok és Ő szeret engem.

Nos, kezdem jobban megérteni, hogy Jézus miért mondta oly sokszor tanítványainak: „Ne féljetek!”


Cláudio Hummes bíboros: Mindig Krisztus tanítványai

Kategória: Idézet, Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.