Amint az Atya szeretett engem… 365 gondolat a papság évére

A hatalom csöndes kísértése


A szolgálat kérdése mellett és azzal szoros összefüggésben foglalkoznunk kell az egyházi tekintély gyakorlásának kérdésével is.

Összefoglalva elmondható, hogy az egyházi tekintélyt nem szabad mások feletti uralomként gyakorolni, hanem csakis a közösségért végzett szolgálatként.

Jézus világossá akarja tenni, hogy az egyházi hivatal a testvérek lábának megmosását, vagyis szolgálatot jelent.

A mások fölötti uralom a leggyakoribb, minden emberre jellemző kísértések közé tartozik. A hatalom és az elismerés kísértése bennünket, lelkipásztorokat is megkörnyékez.

Azért sorolható ez a kísértés a veszélyesebbek közé, mert ezerféle módon igyekszik meglapulni. Azt hozzunk fel ugyanis mentségül, hogy ha Isten ilyen meg olyan képességekkel tüntetett ki, akkor ezek kamatoztatásával hasznára leszünk a közösségnek.

Hummes bíboros

 

A teljesség felé


Uram, nem törekszem arra, hogy elérjem a Te magasságaidat, mert messze meghaladják értelmemet, csupán valamennyit meg szeretnék érteni Belőled, aki magad vagy az igazság, Belőled, akit a szívem szeret és akiben hisz. Nem azért szeretnélek érteni, hogy higgyek, hanem hiszek, hogy megértselek. Vallom ugyanis: “Hacsak nem hiszek, nem fogok érteni.”

Istenem, kérlek, szeretnélek megismerni, szeretni, hogy élvezhesselek. Ha ebben az életben teljesen nem is vagyok képes erre, léphessek legalább minden nap előre egyet, amíg el nem érem a teljességet. Itt növekedjék bennem ismereted, odaát érje el a teljességet. Itt növekedjék irántad való szeretetem, odaát pedig váljék tökéletessé. Itt örvendezzek a reménységben, odaát pedig teljesedjen ez be valóságosan.

Canterbury Szent Anzelm

 

Ami Jézusnak fontos


A Szentírásban Mózes úgy jelenik meg, mint a nagy számok embere. (…) Jézus ezzel szemben a kis számok emberének tűnik. Az Ő figyelme mindenekelőtt a „kicsinyek”, a bűnösök felé fordul (…).

Tanításában (…) nem találkozunk jelentős vagy kiemelkedő alakokkal: „az Isten országa … hasonlít a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott és elvetette a kertjében. Kikelt, és hatalmas fává terebélyesedett, úgyhogy az ég madarai tanyáztak ágai között” (Lk 13,18-19). (…)

Tanítványai csoportját Jézus nem egy harcra kész vagy győztesként ujjongó sereghez hasonlítja, hanem azt mondja: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát” (Lk 12,32). És másutt: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg?” (Mt 5,13). (…)

„Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3), mondja övéinek, és arra buzdítja őket, hogy pénz és hatalom nélkül menjenek. (…)

Neki elég volt öt kenyér és két hal, hogy jóllakassa a tömeget.

Az Egyház mint „kisebbség” arra kapott meghívást, hogy e szerint az evangéliumi stílus szerint éljen, s magáévá tegye mindazt, ami Jézusnak fontos.

François-Xavier Van Thuan bíboros

 

Az ökumenikus mozgalom lelke


Igazi ökumenizmus nincs a szív megtérése nélkül. Ezért kérnünk kell a Szentlélektől az őszinte önmegtagadás, az alázatosság, a szelíd szolgálat és a mások iránti testvéri szeretet kegyelmét. Az egység ellen elkövetett bűnökre is áll Szent János tanúsága: “Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és tanítása hiányzik belőlünk” (1Jn 1,10). Alázatosan kérünk tehát bocsánatot Istentől és különvált testvéreinktől is, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Gondolja meg minden Krisztus-hívő, hogy annál jobban előmozdítja, sőt éli is a keresztények egységét, minél maradéktalanabbul törekszik evangéliumi életre.

E szívbéli megtérést és életszentséget a keresztények egységéért mondott magán- és nyilvános könyörgésekkel együtt az egész ökumenikus mozgalom lelkének kell tekinteni, és jogosan nevezhető lelki ökumenizmusnak is.

II. Vatikáni Zsinat: Határozat az ökumenizmusról, 7-8.

 

Isten terve a próbatételekben


Drága, kedves testvérem! Miközben mindenféle csapások érnek és Isten intő szavának próbáját éled át, ne csüggedj szívedben, s ne legyen úrrá rajtad a panasz és zúgolódás. Ne nyomjon el teljesen a szomorúság keserűsége, s a kishitűség ne vegye el nyugalmadat!

Arcodon a nyugalom, szívedben az öröm uralkodjék és ajkad hálaadást zengjen.

Dicsőítsük Isten tervét, még ha csapásként sújt is le övéire, hiszen célja nem más, mint hogy megóvjon az örök ostorcsapásoktól: letaszít, hogy felemeljen; megsebez, hogy gyógyítson; földre terít, hogy felkaroljon.

Damiani Szent Péter püspök leveleiből

 

Önátadás


Fölszentelni valamit vagy valakit azt jelenti: odaadni a dolgot vagy személyt Isten tulajdonába. Átadni egészen istennek, hogy az mostmár egészen az Övé legyen.

A papszentelés hasonlítható ahhoz, amikor az Ószövetségben egy személyt Istennek szenteltek. Így határozhatjuk meg a papság mibenlétét: önátadás, a világból Istennek odaajándékozott élet. Az odaszentelődésnek két iránya van: egyrészt kilépés a világi létből, másrészt odaadottság Istennek. És ez nem elkülönülés a világtól. Az Istennek adott élet méginkább a többiekért odaadott élet. A pap elszakad a világtól, és Istennek ajándékozottan él. És éppen ezért, Istentől kiindulva áll a többiek, mindenki rendelkezésére.

XVI. Benedek: Nagycsütörtöki szentmise, 2009.

 

Kategória: Idézet, Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.