„Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik”

Krisztus mennybemenetelének ünnepe
P. Bernhard Zaby és P. Hermann Weinzierl közös honlapjáról

Krisztus mennybemenetelének ünnepén az Evangéliumban ezeket a komoly szavakat halljuk: „És mondá nekik: Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot. Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.” (Mk 16,15) A hit és a keresztség az örök üdvösség nélkülözhetetlen feltételei: Urunk Jézus Krisztus szavai alapján hit nélkül csak az elkárhozás marad az ember számára.
     Egyúttal a hitet az apostolok és utódaik és küldötteik prédikációjától teszi függővé. Szent Pál ezt így foglalja össze: „Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? S hogyan hirdesse az, akit nem küldtek?” (Róm 10,13-15)
Az egyházi Tanítóhivatal tehát elengedhetetlen hitünk és örök üdvösségünk számára.
Azokat, akik hallgattak az apostolok prédikációjára, hittek és megkeresztelkedtek, keresztényeknek kezdték el hívni. Ők mind együtt alkották az Egyházat, ami a tanító és hallgató Egyházból állt. De már az apostolok idejében tévtanítók lopakodtak be közéjük, akik meghamisították a hitet és követőket gyűjtöttek maguk köré. Így alakultak ki a szekták, akik szintén „kereszténynek” nevezték magukat. Ily módon a „keresztények” elnevezés lassan egyfajta „gyűjtőnévvé” vált, ami a keresztények különböző „fajtáit” jelölte. Ezért hogy a valódi keresztényeket megkülönböztessék és kiemelhessék, „katolikusnak” kezdték őket nevezni, ami annyit jelent, hogy „univerzális”, azaz egyetemes, de ami valójában nem más, mint szószaporítás, hiszen a kereszténység, az Egyház per se egyetemes, mert minden idők embere számára maga Krisztus alapította mint az üdv egyetlen földi intézményét.
Az ú. n. reformációval az újkorban további zűrzavar keletkezett, amikor sokan új „egyházakká” önállósították magukat, és ezáltal már az „egyház” szó is gyűjtőnévvé vált. Ezért újfent szükségessé vált, hogy az igaz Egyházat a „katolikus” jelzővel megkülönböztessék. A többség lassan hozzászokott ehhez a nyelvi használathoz [azaz a nyelvük, a hallás értelemszerűen tudatukat is befolyásolta], és az egyetlen és igazi Egyházat már csak a sok között az egyiknek, és az egyedüli valódi keresztényeket, akik az igaz hitet megőrizték, már csak a keresztények több lehetséges fajtája között az egyik válfajnak tartották. Egyúttal sajnálkoztak a „kereszténység szakadása” miatt. A modern ökumenizmus teljes egészében erre a hamis keresztény- és egyházfogalomra épül.
A 19. században a liberalizmus egyre inkább behatolt az Egyházba. Így keletkezett a „liberális katolikusok” furcsa jelensége – ami valójában önmagában ellentmondás. [Hiszen egy liberális nem lehet keresztény, ahogy a tűz sem lehet egyúttal víz is.] Az igazi katolikusokat és keresztényeket ettől kezdve „ultramontánoknak” nevezték, mert a hegyeken (montane) túl (ultra), vagyis a római pápához igazodtak. Ők ugyanis még mindig tudták, hogy az egyházi Tanítóhivatal nélkül vagy ellen nem lehet kereszténynek lenni. Így történt, hogy fokozatosan a katolikusság fogalma is sokfajtaságban oszlott fel, ilyen és olyan katolikusok lettek.
Miután a 20. században az Egyház ellenségeinek sikerült az Egyházba beszivárogni és egy liberális ember-csinálta-egyházat létrehozni, ami magát a katolikus Egyháznak adta ki, a dolog még zűrzavarosabb lett. Az igazi katolikusokat hirtelen már nem is tartották többé valóban katolikusnak. „Fundamentalistaként”, „őskonzervatívként” „örök tegnapiként”, „tradicionalistaként” vagy akár „szélsőjobbosként” kirekesztették őket. De legalább ily módon felismerhetőek maradtak még, mint olyanok, akik nem tartoznak a liberális ember-csinálta-egyházhoz.
De ahogy e körökbe is mind jobban beszivárgott a liberalizmus és ezért az ember-csinálta-egyház általi elismerésüket erőszakkal szorgalmazni kezdték, a fogalom újra sokértelművé vált. Ma az igazi keresztényeket és katolikusokat általában „szedisvakantistáknak” nevezik, mert ők a Szentszéket (sedes) betöltetlennek (vakant) tartják. Valójában azonban csak egyszerűen ahhoz az elvhez ragaszkodnak, hogy a hit a hallásból származik („fides ex auditur”), mégpedig az élő Tanítóhivatalra, mindenekelőtt a római pápára való hallásból, amivel az Egyház tévedhetetlensége együtt áll vagy bukik.
     Megszívlelik azt, ami a „Keresztségi szövetségemnek mindig szilárdan kell állnia” [szó szerinti fordítás] kezdetű [német] egyházi énekben olyan szépen és erőteljesen fejeződik ki: „Az Egyházat akarom hallani … és követni a tanítását.” Hitünk az Egyházra való hallgatástól, örök üdvösségünk pedig a hitünktől függ. Üdvözítőnk így és nem másképp jelentette ezt ki nekünk.
Most mégis egy olyan „tanítóhivatalra” kellene hallgatnunk, ami eretnekségeket hirdet nekünk, ami hitünket és az Egyházat lerombolja? Távol álljon tőlünk! Vagy hinnünk kellene, hogy bár az egyházi Tanítóhivatal az, ami nekünk ilyen eretnekségeket hirdet, de nekünk nem kell őt követni? Hogy fáj az ilyen beszéd a katolikus füleknek! Hinnünk kellene, hogy az egyházi Tanítóhivatal valaha is eretnekségeket hirdethet? Vagy nekünk katolikusként vonakodnunk kell az egyházi Tanítóhivatalt követni? Hogy lehet tőlünk ilyet elvárni? Ha tehát mi ezt a „tanítóhivatalt” nem követjük, mivel ez nem lehet a mi szent és szeplőtelen Anyánk, az Egyház Tanítóhivatala, akkor szedisvakantistáknak kiáltanak ki bennünket, ami manapság olyasmit takar, mint szektások és szakadárok.
     [A Mária havi ájtatosság zárókönyörgésében ezt imádkozzuk: „… segíts engem hathatós esedezéseddel, hogy én is, mint Te, az Isten kertjében, az Anyaszentegyházban, mely szent Fiadnak saját vérével szerzett s magának eljegyzett szeplőtelen Jegyese, díszelegjek…”]
     Valójában mi nem vagyunk mások, mint katolikusok és keresztények egészen abban az értelemben, amilyenek ezek mindig is voltak, csakhogy nekünk ma – Istennek panaszoljuk – az élő Tanítóhivatal időleges kiesése mellett kell eligazodnunk.
Az ördögnek ármánykodása révén sikerült elhitetni, hogy az üdvöt többféleképpen el lehet érni, és ehhez a lehetőségek dús piacát kínálja fel. Számos vallás közül lehet választani, sok keresztény denomináció között, és most már a katolikusok, sőt még a tradicionalista katolikusok sok fajtája között is. Így mossa el az ördög a valóban az égbe vezető egyetlen út nyomát, ami éppen kirekesztettsége miatt megint egyedülálló marad, mégha törvényen kívülre helyezett és elhagyatott is.
     De nem egy keskeny és meredek útról és egy szűk kapuról beszélt Üdvözítőnk, ami a mennybe vezet? És csak úgy, mint mindig: ez az egy és ugyanaz az út: Aki az apostolokra és utódaik, a Tanítóhivatal és küldötteik prédikációjára „hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik”.

(forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2014. május 29.)
http://katolikus-honlap.hu/1401/zaby11.htm

Kategória: Tanu | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.