A rózsa, mint Krisztus kiomló vére

A kezdetben a természettel szoros egységben élő ember legelsőként az őt körülvevő természeti jelenségeknek, elemeknek – így például az állatoknak – tulajdonított szimbolikus jelentéstartalmakat. A megfigyelt tulajdonságok vagy viselkedésjegyek alapján mindegyik állathoz jelentés vagy jelentéscsoport kapcsolódott,- kialakult ezek tisztelete, majd az adott természeti nép mitológiájában és vallásában is megjelentek (gondolhatunk a totemizmusra vagy a sámánizmusra).

Egészen nyilvánvalók ezek a jelentéstársítások ma is: a sas és a sólyom a világ felett uralkodó erő, valamint a mindent-látás szimbóluma; az oroszlán, a tigris, máshol a medve a hatalom, a bátorság és a (néha nyers) természeti erő megtestesítője; a ló vagy a szarvas a gyorsaság, a nemesség jelképe; a lepke az átalakulás, a halálból való újjászületés képét adja; a teknős megjelenése a világegyetem egészét (eget, földet, alvilágot) mutatja;- és még sokáig folytathatnánk.

Néhány állatnak egészen összetett szimbolikája ismert, nézzük meg példaként a kígyóhoz kapcsolódót: a saját farkába harapó kígyó a kör alakját felvéve a végtelenséget, az újjászületést, a lét örök körforgását jeleníti meg; az egymásba tekeredő kígyók a világ szembenálló erőinek küzdelmét és az ebből eredő új erőt szimbolizálják; de tulajdonképpen a sárkányszerű mitológiai lényeknek is alkotója a kígyó.

A növénymotívumok közül talán a fa a leggazdagabb jelentéshordozó. A természeti népek számára az életfát alkotja, amely a világ közepén helyezkedik el, és ott összeköti a két szférát: az eget és a földet (más felosztás alapján hármat: eget, földet és alvilágot). A fa gyökerei a földből táplálkoznak, míg lombja az ég felé törekszik, így biztosítva átjárót a világrészek között.

Ismertek virágokhoz kötött jelképes jelentések is, csak néhányat nézzünk meg ezek közül! Rózsa: a kereszténységben a piros rózsa Krisztus keresztfára ömlő vérét jelenítheti meg, emellett jelképe a titoktartásnak is (a gyóntatószéket gyakran díszíti motívuma); általában is a fény és az élet jelképe. Krizantém: keleten az elmélkedés, a kitartás és az erényesség szimbóluma. Liliom: a fehér liliom a tisztaságot, az ártatlanságot jelképezi.

A természeti ember jelképalkotása igen élénk képzelőerőről tanúskodik, és tegyük hozzá: az ember úgyszólván mindent jelképes jelentőségűvé lényegített át, amit csak maga körül fellelt. Így tehát megvan a maga jelképrendszere az ég-föld párnak, a Holdnak, a Napnak, a hegynek vagy a folyónak…

Őseink világlátásának egyik legalapvetőbb eleme a természet tagolása: az embereket a termékeny földanya élteti, akit viszont az ég termékenyít meg eső által. A Hold és a Nap is két pólust alkot: változékonyság és állandóság, nő és férfi. A Nap központi jelentőségű a mitikus rendszerekben, az éltető fény forrásaként, a teremtő férfierő megjelenéseként tisztelték, amely ugyanakkor csak a Holddal állandó körforgásban léphet fel az égre. A Hold a Nap folytonosságával szemben a ciklikusságot jeleníti meg; viszont számos kultúrában a sors kijelölője és irányítója is.

A hegy szimbolikája hasonló az életfáéhoz: égbe nyúló csúcsa a földről az istenek világába vezet át, a szellemi létbe való felemelkedésnek ad teret. A völgy valamiképpen ezzel szemben a földhöz való kötődést adja, de elsősorban mégsem negatív tartalommal, hanem inkább az éltető, oltalmazó termőföld jelentésében.

Még néhány elemet kiragadva: igen szép és kiterjedt szimbolikával rendelkezik például a folyó fogalma. A folyó az életadó víz forrása, ugyanakkor az élet és a halál között húzódó választóvonal, olykor a lélek evilágot és túlvilágot összekötő útvonala. A hinduknál a megtisztulás szimbóluma, olyan közeg, amely képes lemosni minden bűnt, minden rosszat az emberi létezésről. Egészen más oldalról, de szintén a legösszetettebb jelképek közé tartozik az erdő képrendszere. Eredeti jelentése – mely szerint az erdő sűrű sötétjével bizonytalanságot, rendezetlenséget, szorongató összevisszaságot, sötét, irányíthatatlan burjánzást jelenít meg – még azokból az időkből származik, amikor az ember fáradságos munkával tette megművelhetővé a földet, ekkor az erdő ősképe szemben állt a művelt szántóföldek és rétek nyitottságával, rendezettségével. Később azonban jelentése ettől eltérő árnylatokat is kapott: az erdő egyfelől a megnyugvás, a béke, az érintetlen, oltalmazó (anya)természet szentélyévé lett; másfelől pedig az erdő sűrűjében való barangolás belső utak bejárásával, titkok feltárásával lett képszerűen rokon a labirintus vagy a kert motívumával is érintkezve, amelyekről később még esik szó.

Bíró Dalma

Kategória: Figyelmeztetés, Idézet, Tanu | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.