Anyák napja – után


Tudatos szerkesztői döntés, hogy az ünnepet követően emlékezzen meg honlapunk az édesanyákról, nagymamákról, dédikről… Ezzel is kifejezve, hogy az őket megillető tisztelet nem 24 órához kötött csupán.

Meggyőződésünk, hogy Isten nem általánosságban teremtett világot, hanem abban nemzedékekként mindent és mindenkit jó rendben helyez el; mindennek és mindenkinek más méltóságot, tekintélyt, kiváltságot ad, és ehhez elvárható tiszteletet és megbecsülést kapcsol.

Megbecsülés illeti a mező liliomát, a szárnyaló madarat, de a hatalmas testű rinocéroszt is. Különösen az embert: a csecsemőt, a serdülőt és a kórházi ágyon a magatehetetlen aggastyánt; a földművestől a pedagóguson és a diákon át a takarítóig egyaránt. Mindazokat, akik az isteni rend szerint betöltik szerepüket, életük az ő dicsőségét szolgálja.

Kiemelt méltósággal ruházta fel az édesanyákat, őket engedte a legközelebb az új élet csodájához, őrájuk (is) bízta, hogy szentül, Krisztus szeretetére neveljék gyermeküket.

Akiket ilyen tisztelettel ajándékozott meg Mennyei Atyánk, azokat méltó megbecsüléssel kell elhalmoznia környezetüknek, különösen is férjüknek és gyermeküknek. Tiszteletet és megbecsülést kell teremtenie a társadalomnak is.

Mára különösen nagy adósságot halmozott fel mind a környezet, mind a társadalom. Ezt a tartozást lehetetlen egy nap alatt kiegyenlíteni.

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

Apostoli emlékeztető: „Tiszteld apádat és anyádat – ez az első parancsolat ígérettel –, hogy jól legyen dolgod, és hosszú életű légy a földön.”(Ef 6,2-3)

 

Árnyék-szín

Írta: Bálintné Gyöngyi

A vak festő gyermekkorában ismerkedett meg a formákkal. Ujjaival szántotta a tóparti homokot, barátai pedig segítettek megjegyezni, gyakorolni az alakzatokat. De mi a helyzet a színek használatával? Hiszen festőként ezekhez is értenie kell. Sok-sok segítség, eleven belső fantázia és a festékes dobozok példás rendje együtt eredményezték azt, hogy nem látó embertársunkat festőművészként említette egy rádióműsor. Kész műveinek sokáig volt egy közös – kissé zavaró – vonása: a tárgyak, alakok árnyéka ugyanolyan színű volt, mint maguk az alakok. Az árnyék természetét a festő sokáig nem volt képes megérteni: miért szürke minden árnyék, ha az, amiről vetődik, színes?

Nekünk, látóknak természetes hogy árnyék létezik, és az szürke. Saját árnyékunkról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, de mások árnyékát – hibáit vagy éppen szürkeségét – számon tartjuk. Árnyékaink dolgában az Ige folyamatosan tanít, fenyít, vezeti gondolkodásunkat. Már-már kezdem komolyan venni, hogy az a hiba bosszant különösen másokban, ami bennem is jelen van. Mégis, amikor gondolatban különösen meggyűlik a bajom valakivel, sokat segítenek Reményik Sándor szavai (Lefelé menet):

„Botránkozásul vagyok neked én és botránkozásul vagy te nekem, Mégis: legyen nekünk vigasztalás, legyen nekünk elég a kegyelem: Hogy láttuk egymás fényes arculatját, hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.”

Ha közelebb lépünk a fényforráshoz, kisebb az árnyékunk. Ezt kipróbálhatjuk egy villanyoszlop tövében, és gyakorolhatjuk Krisztushoz való közeledésünkben, hogy több legyen körülöttünk a fény.

„Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből, holott te még a szemedben levő gerendát sem látod? Te képmutató, vesd ki először a gerendát a saját szemedből, és csak azután láss hozzá, hogy kivedd a szálkát a te atyádfiának szeméből.” (Lk 6,42)

 

Bízd ránk magad!

 

Írta: Rostás Lászlóné
 Utazás közben olvasom ezt az egyik óriás plakáton. Milyen szívet melengető, csábító, kedves, bátorító mondat. Majd elgondolkodom, kire is bízzam?
A lelkem tiltakozni kezd. Azt sem tudom ki, vagy kik állnak e vonzó felszólítás hátterében. Mi lenne, ha ennek a kérésnek könnyelműen, vizsgálat nélkül engedelmeskednék? Kinek az érdekét képviselik? Esetleg kihasználnak, becsapnak, én pedig csalódottan, talán kifosztva ott maradnék. De akár lehetne az ellenkezője is: megnyerhetném esetleg ezzel az egész világot?
Milyen jó, hogy ismerhetem az élő Istent, aki szeret engem, és önmagát áldozta fel értem, aki szeret mindvégig. A javamat akarja. Akire teljes biztonsággal rábízhatom magamat, aki velem van minden bajban és örömben. Ez a tudat védelmet, biztonságot ad, és hasznos nekem – mint a bibliai Dávid királynak is:
“Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek? …Őbenne bízom én.” (Zsolt 27)

 

 

ÉLETRE ÍTÉLVE


1941. július. Az auschwitzi koncentrációs tábor 14/A. blokkjából megszökött egy Klos nevű rab. Az őrök hiába keresték a szökevényt, nem került elő. A tábor foglyai rettegve várják a büntetést, amit előre megígért a tábor parancsnoka. Tudták, Auschwitzban iszonyú a halál, de legiszonyúbb éhen halni egy pincében. Álmatlanul telt az éjszaka. Virradatkor sorakozó, az őrök üvöltöznek, verik a foglyokat. A 14/A. blokk foglyainak kivételével mindenki munkába indul, lassan telik a nap, s ők késő délután még mindig étlen, szomjan állnak a téren.

Majd megérkezik Fritsch Lagerführer (Fritsch táborparancsnok), alacsony, metsző tekintetű ember. Halotti a csend, tudják, most választja majd ki közülük azokat, akiket a fogoly megszökése miatt éhhalálra ítél. Fritsch nyugodt léptekkel sétál a sorok között. Az első sorból hanyag mozdulattal választ: ez, ez, ez… majd a második sorban: ez, ez… Az emberek sápadtak, akire rámutat, előre lép. Együtt a tíz, közte Gajowniczek őrmester, aki hadifogolytáborból szökött meg, és Magyarországon fogták el, onnan hozták ide. Összeroppan, zokog, kiabál, szereti a feleségét, gyermekei várják, élni akar, élni!
Ekkor valaki a sorból előre lép, s a tíz fogoly elé áll. A 16670-es számú fogoly, Maximilian Kolbe atya hibátlan németséggel mondja: „Kérem, engedje meg, hogy az egyik elítélt helyett én haljak meg!” „Ki maga?” – kérdezi a Lagerfhürer. „Katolikus pap vagyok.” „Melyikük helyett akar meghalni?” „Helyette” – és Maximilian atya Gajowniczekre mutat. „Miért?” „Én öreg ember vagyok, és senkim sincs, ő pedig fiatal és családja van.” Fritsch legyint, beleegyezik, sarkon fordul és elmegy.

A kijelölteket az őrök a tizennégyes blokk pincéjébe viszik, ami három méter hosszú, másfél méter széles cementpadlós helyiség. Mezítelenre vetkőztetik őket. Többé nem kapnak sem inni, sem enni, büntetésük az éhhalál. Augusztus 14-én Maximilian Kolbe még él, a tábor orvosa fenol injekcióval végez vele. Újabb elítélteknek kell a halálkamra. Kolbe atya önként, egy ismeretlen embertársa helyett áldozta fel életét.

Rendkívül megrendítő ez a történet. Valaki meghalt embertársáért, hogy az még éveket élhessen a földön. De ki az, aki bárkit is véglegesen meg tud szabadítani a halál fogságából?

Budai Judit / Gyula

„Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,25)

 

“Halál, hol a te diadalod?
Halál, hol a te fullánkod?”

 

(1Kor 15,55)

A halálban az is rossz, hogy tehetetlennek érzi magát az ember vele szemben. Nemcsak maga a halott tehetetlen immár, hanem te is, aki megdöbbenve nézed. Te sem tudsz semmit tenni érte, csak állsz mellette értetlenül. Mintha a halál fullánkja nemcsak az elhunytat bénítaná meg, hanem a körülötte élőket is.
A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig az Isten törvénye. Úgy is mondhatnánk, hogy a bűn-fullánk mérge a törvényre reagálva kezd el hatni, biztosan ölő méregként. Isten parancsai ugyanis nagyon magas követelmények elé állítják az esendő embert, és ez megriasztja, lebénítja, kétségbeesésbe kergeti őt, vagy pedig közönyt eredményez, ami aztán még nagyobb tehetetlenségbe sodorja.

Ezért elidegeníti tőlünk Istent is, és megutáltatja velünk a törvényét, és sajnos éppen akkor, amikor a halállal szembesülve el kellene számolnunk az életünkkel az Ő törvénye szerint. Pál apostol mégis azt mondja, hogy diadalmaskodhatunk a halál tehetetlensége fölött Jézus Krisztus által. Hogyan? Hát úgy, hogy Jézus Krisztus teljességgel betöltötte a törvényt, olyannyira kielégítette a mennyei igazságszolgáltatást, hogy megszüntette az ellenünk indított bűnügyi eljárást, és felfüggesztette az ítéletet, a poklot. Halál még van, de nincs már fullánkja. Bűn még van, de nincs már ereje. Pokol még van, de nincs már diadala. Bűnös ember még van, de hová lett a tehetetlensége? Hála legyen Istennek, aki diadalmaskodott a tehetetlenségünk fölött a mi Urunk Jézus Krisztus által!
Egy tüskét egy másik “tüskével”, egy tűvel lehet kihúzni, kipiszkálni – ha beleakad például a tenyerünkbe. A halál fullánkját is csak egy másik halállal lehetett legyőzni. Jézus halála által legyőzte a halált. Tehetetlennek érzed magad, és tehetetlen is vagy? Ne félj, Ő érted feszíttetett meg tehetetlenül, és az Ő feltámadásának ereje feloldhatja bénultságodat. Önként és szabadon szolgálhatod Őt, a törvény már nem rettenthet.
Onnan húzd ki a tüskét, ahová belement. Ne mentegetőzz: bánd meg, ami bűn, és ott nyersz bocsánatot, ahol elbuktál. Ott lesz feltámadásod, ahol éppen tehetetlen voltál.
Egyedül ez a hit látja Istent, és Isten egyedül ezt a hitet látja. Ez a halálunk és tehetetlenségünk fölött aratott győzelem titka, és ez a győzelem a mi hitünk
(1Jn 5,4).

(Horváth Levente)

 

“Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra.”


2 Kor 4,17-18

Este a kórházban

Minden örömnek szenvedés az ára.

Harangok zúgnak bennem estimára.

Templom vagyok itt, honnan messze száll ma,

a szenvedésre készségért a hála.

 

MENNYEI ATYÁNK!
Tudjuk, hogy minden mi szenvedésünk lelki mosdás is, hogy megtisztítottak legyünk Teelőtted, nem a magunk gyötrelmei árán, hanem JÉZUSÉN, Ki szenvedéseinket Maga is szenvedte. Adj nekünk nagyobb készséget a szenvedések elfogadására, ha meg kell lenniök, és nyisd meg lelki szemeinket általuk, hogy hálával nézzünk a láthatatlanokra. Ámen.

 

 

MINDENÜTT JELENLÉVŐ ÚR


Reggel, munkába menet azon gondolkoztam, hogy aznap szinte mindegyik gyermekünkkel valami fontos dolog történik. Egyiknek vizsgán, másiknak versenyen, harmadiknak orvosi rendelésen kellett megjelennie. Azt sem tudtam, hogy az út csendjét kihasználva melyikért is imádkozzam előbb.

Miközben világos volt, hogy képtelenség sorrendet felállítani, megkönnyebbüléssel töltött el az a tudat, hogy Isten mindenütt jelenlévő és mindenható. Erre a tényre ritkán gondolunk úgy, mint ami evangéliumot hordoz, pedig így van. Ő nem jön zavarba, ha egyszerre számokkal ki sem fejezhető helyszínen kell a dolgokat kézben tartani, és úgy rendezni, hogy minden az ő tervének megvalósulását és gyermekei javát munkálja. Milyen jó rábízni a nap eseményeit, s közben tudni, nem azon fog múlni a dolgok kimenetele, hogy elég jól imádkozom-e.

Utóirat: Az a nap hozott váratlan fordulatokat is, de mindezekben kézzelfogható volt az Úr hatalma, minden részletre kiterjedő figyelme, szeretete.

Mikoliczné Virág / Pécel

„Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az úr -, hanem Isten vagyok a távolban is! (…) Nem én töltöm-e be az eget és a földet?” (Jer 23,22-23)

Kategória: Heti | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.