“Állj félre az Isten elől, hogy el ne pusztítson.”


(2Krón 35,21)

Elolvasandó:
2Krón 35,20-26

Így szól Jósiás királyhoz Nékó, Egyiptom királya. Jósiás különlegesen jó király, véget vet a bálványozásnak, megtisztítja a templomot, helyreállítja az istentisztelet rendjét, hosszú évek után újra illendően ünnepli meg az Egyiptomból való kivonulást, a páskha ünnepét. A templom megtisztítása során találják meg Mózes ötödik könyvét, és amikor felolvassák neki, meghallja benne Isten szavát, és sírva fa-kad. Ez az Isten útján járó király azonban nem hiszi, hogy Nékón át valóban Isten szólna hozzá, a figyelmeztetés ellenére csatába száll vele és elesik, helyére az egyiptomiak állítanak királyt.
A páskha nagyszabású megünneplése után, amikor megemlékezett a nép arról, hogyan szabadította meg Isten a gonosz fáraó kezéből, könnyen gondolhatta azt a király, hogy Egyiptom uralkodója csak Isten ellensége lehet. Könnyen gondolhatta, hogy Isten soha nem választhatja a fáraót arra, hogy a királyhoz szóljon. Könnyen gondolhatta, hogy egyiptominak semmi köze nem lehet Istenhez.

Csakhogy evvel Isten dicsőségét csorbította.
Nem nehéz meglátnunk magunkat ebben a történetben. Meghalljuk Isten szavát a Szentírásból, meghalljuk a templomban, mélyen meg is érint bennünket, de vannak, akikről határozottan úgy gondoljuk, általuk semmi esetben sem szólhat az Úr. Legyenek ezek a zsidók, arabok, románok, cigányok, ateisták, kommunisták, karizmatikusok, bármiféle csoport, akikről meg vagyunk győződve, hogy nem lehetnek Isten eszközei. Sőt alkalom adtán még Isten kegyelméből is kizárnánk őket, és észre sem vesszük, hogy ezáltal magunkat kárhoztatjuk.
A bűnösök közül első vagyok én (1Tim 1,15) – mondja Pál, s ha nem ezzel az indulattal állunk meg mindenki előtt, akkor Isten kegyelmét kicsi-nyeljük le. Ha azt gondoljuk, van bárki is, akihez eleve kevesebb köze lehet Istennek, mint mihozzánk, akkor magunkról mondunk ítéletet.
(Nádori Gergely)

 

ÉN


Én rossz úton vagyok,

Csodálkozom, hogy sokszor botladozok.

Hallom, van kiút,

Látom, most már feledhetek minden bút.

Akarom, hogy ezt megtehessem,

A mennybe én is veletek mehessek.

Úgy teszek, mint ki boldogan él, de

Úgy érzem, belül felkavar egy gyönge szél.

Megérintem fájó sebeimet,

Aggódom, mégis ki gyógyíthat meg?

Sírok, mert sokszor fáj a múlt,

De vár rám is a keskeny út.

Megértem, hogy sok minden téged is bánt,

Mondhatnám, mindez nekem is fájt.

Álmodozom, milyen jó lenne már,

Próbálok segíteni, hogy te is felállj.

Remélem, beválik-e próba,

Ő szüntelen veled lesz újra meg újra,

Nem hagy majd téged sem lehullni a porba.

Jánószky Márta (15 éves) / Nyíregyháza (A vers, a Biblia Szövetség egy hete végetért ifjusági konferenciáján, Annafürdőn született)

Az igazi hálaáldozat: „Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásaidat! És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt, 50, 14-15)

 

ERŐSEBB AZ ACÉLNÁL


Az embertpróbáló időjárás a kert növényeit is gyötri. Az ősszel ültetett csemete körül szikrát vet a szerszám vasa a kiszikkadt, kemény talajban, megizzasztja a gazdát az öntözéshez szükséges tányér kialakításakor.

Mohón nyeli a száraz talaj a slagból vékonyan csordogáló vizet, amit az acélos penge kemény munkával sem tudott tökéletessé tenni, a lágy víz néhány perc alatt elvégzi, a fellazult talaj egyszerű mozdulattal eltávolítható, s az üreg könnyedén telik vízzel; a csemete megmenekült.

Úgy, amint az emberi kapcsolatokban is: a szeretet, a szelíd beszéd, az okos tanács, a gyengéd simogatás, az együttérző, vigasztaló, biztató szó, vagy a helyén mondott ige csodára képes. Mindarra, amit a törvény szigora, a kioktató kemény beszéd, az acélos akarat elérni képtelen volt.

Salamon király is ezt tanította.

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„Türelemmel a fejedelmet is ki lehet engesztelni, és a szelíd beszéd megtöri a csontot” (Péld 25,15)

 

Megbocsátás napja

Írta: Horváth Mária

Így nevezik azt a napot, amit néhány könyvtár évente egy-két alkalommal meghirdet a könyvtárlátogatók számára. Akkor a lejárt határidejű kikölcsönzött könyveket késedelmi díj felszámítása nélkül lehet visszaszolgáltatni a könyvtárnak. Az azonban már a könyvtárvezetés döntésétől függ, hogy mennyire nagylelkű az ajánlatuk. Néha az évek óta vissza nem vitt könyvekre is érvényes a méltányos felajánlás, máskor a tartozásoknak csak egy szűk körére vonatkozik a teljes elengedés, más részükre kedvezményes díjat szabadnak ki, a régi tartozásokat pedig ekkor sem lehet semmissé tenni.

Ennél nagyszerűbb az a kezdeményezés, ahogyan Isten biztosítja a megbocsátást. Nála minden napon lehet jelentkezni a tartozás elengedéséért. Nincs időkorlátozás: nagyon régi, de vadonatúj bűnökre is kegyelmet ad a jelentkezőnek. Mennyiségi megszorítás sincs, és ezért nem utasít el senkit akkor sem, ha hatalmas, megbocsáthatatlannak tűnő, vagy éppen mások szemében jelentéktelen bűnök bocsánatáért fordul valaki hozzá.

Megbocsátásának viszont feltétele annak elismerése, hogy kegyelemre szoruló bűnös a hozzáforduló, akinek nem áll módjában rendezni a tartozását Isten felé. Majd hittel kell elfogadnia a valóságot, hogy adósságát Jézus Krisztus a szenvedésével már kiegyenlítette a golgotai kereszten.

„Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte… Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.” (Rm 3,20.22-24)

 

NE CSAK EGY KORTYOT!


Hidd el, hogy innod kell! – figyelmeztetem naponta többször a páromat. De nem vagyok szomjas! – jön az ellenvetés.

Ez a szelíd vitasorozat megint csak hitéletünkre terelte gondolataimat. Előfordul, hogy nem epekedünk az igeolvasás után. Ilyenkor talán nem az a megoldás, hogy sopánkodunk saját langyosságunk miatt. Az önvád egy határ után csak időhúzás. Inkább szólítsuk meg magunkat is így: Hidd el, hogy innod kell! Vedd magadhoz és kortyolj: a testednek víz, a lelkednek Ige kell; akkor is, ha nem vagy szomjas!

– Látod, mennyire jól esett? – mondom, amikor a tiltakozás ellenére lecsúszik egy fél üveg ásványvíz. Igen, így működünk. Az első korty után kívánkozik a többi, mert a szervezet tudja, mire van szüksége, csak nem figyelünk eléggé a vészjelzésre: a szomjúságra. Eltompulhat az Isten üzenete iránti igényünk is. Ha így van, ne magunknak higgyünk, ne dőljünk be lelki igénytelenségünknek, mert ez a kényelmesség kiszáradáshoz, fásultsághoz vezet. A fásulás nem más, mint folyadékhiány. A fásult hívő életében kevés az elfogyasztott és felhasznált Ige.

Bálintné Gyöngyi / Pécel

Jézus panasza: “Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” (Jn 4,10)

 

“Titeket pedig barátaimnak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.”

 

János 15,15

Ábrahám

Hit által ment tovább,
nem tudva, hogy hová még,
fölszedte sátorát,
várta idegen tájék.
Hit által nyert erőt,
kétségein hatalmat,
ISTEN barátja volt!
ISTEN nevezte annak.

 

ATYA-FIÚ-SZENTLÉLEK ISTEN!
Csodálva, imádva tekintünk Rád s gondolunk szereteted felfoghatatlan valóságára. Hogyan köszönjük meg, hogy barátaidnak nevezel bennünket is JÉZUS KRISZTUS által, hogy kijelented magad nekünk és ránk árasztod áldásaidat?! Ha nem is tudjuk méltóképpen, szeretnénk megköszönni ezt a nagy-nagy kitüntetést hálás élettel, hűséges szolgálattal barátságod méltatlan részeseiként.
Ámen.

 

Útvesztő

 

<!–

–>

Írta: Dr. Viczián Miklós
A sokféle szekta, vallási és filozófiai irányzat, divat útvesztőjéről beszélgettünk, s már-már oda jutottunk, hogy szinte lehetetlen ebben a kusza kavalkádban tájékozódni, megtalálni a helyes utat, amikor Isten egy régi emléket elevenített fel bennem.
Egy belgiumi tanulmányút kapcsán, a 80-as évek elején – ritka kegyként – egész családommal nyugatra utazhattunk. Felpakolva tücsköt-bogarat, útra keltünk. Áthaladva Ausztrián és az akkori Nyugat-Németország délibb tartományain, jól haladtunk az autópályán. Csak a gázt kellett nyomni (no meg időnként utántölteni), de a sima, széles út könnyű haladást biztosított, az elágazások előtt pedig a jelzőtáblák egyértelműen eligazítottak. Így értünk el a Ruhr vidék sűrűn lakott ipari centrumához, és a táblák hirtelen „elszaporodtak”.
A tempót tartani kellett, mert a soksávos autópályán elsodor a forgatag, ha nem tart „lépést” a sofőr. De ki győz egyszerre figyelni az előtte, mögötte, jobbra, balra nyüzsgő járművekre, meg a megszámlálhatatlan táblára is? El sem tudom olvasni az idegen neveket, nemhogy feldolgozni agyamban, hogy melyik merre is mutat. Egy darabig próbáltam küzdeni az árral, amíg lassan rájöttem, hogy nem kell mindent elolvasni, csak azt kell figyelni, hogy melyik táblán olvasható a VÉGCÉL. Ami más feliratot tartalmaz, az nem érdekes, kár vele terhelni a figyelmemet. Így a legsűrűbb útvesztőn is eltévedés nélkül át tudtunk kelni.
A Ruhr-vidék útrengetegében megtanultam, hogy a szekták és filozófiák kusza világában is hasonló módon lehet eligazodni. Mindig csak a célra nézve! Aki próbálja mindet megismerni, végül célt téveszt. Én Pál apostollal vallom:
„Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél…” (1Kor 9,26)

 

Kategória: Heti | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?