Állhatatosságért…


A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Segíts nekem meglátni teljességedet, hogy teremtő hatalmad nagyságán ámulva, elfogadjam ajándékaidat, s békességet nyerjek lelkemnek! Ámen

   

Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.
Jób 5,18

Életünk ege olykor beborul… az eladdig meleg sugarakat árasztó napocska a felhők felett rejtezik, s megrettenünk. A szenvedés ilyen: tekintélyt parancsoló, s csak az nem respektálja, aki még soha nem szenvedet. Aki átélte a hiányt az, azt is tudja, mit jelent(het) a teljesség, aki volt beteg, az tudja mit jelent az egész-ség. Ahogyan a sötétségben világlik a fény értéke, ugyanúgy a szükségben nyilvánul meg az Isten gondviselése.

Fenti igénk a “jóbi klasszikusok” közé tartozik. Ismerjük, temetési liturgiánkban is szerepel, sokszor hallottuk már, mégis nehezen érthető. Mik ezek a jóbi bölcsességek: “Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az ÚR neve” vagy “Ha jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadnunk”? Olyan ismeret, amely ismeretet reformátor eleink gyakran emlegettek: Isten szuverén hatalom. Nem azért tesz ezt vagy azt, mert az okok, az előzmények befolyásolják, hanem egyszerűen azért, mert Ő Isten. Kálvin gyakran hangsúlyozza, a helyes istenismeretből fakad a helyes istentisztelet. Azaz, ha valaki minél jobban megismeri az Istent, annál teljesebben tudja élni az életét, mely nem más mint folyamatos istentisztelet – ideális esetben persze.

Jób barátainak (Bildád, Elifáz, Cófár) dogmatikus okoskodása messze áll a valóságtól, mert nem az Isten szuverenitása felől közelítik meg a szenvedés kérdését, hanem az emberi szenvedés oldaláról. Mihaszna orvosoknak mondja Jób bölcselkedő barátait: “Hazugságot kentek énrám, mindnyájan mihaszna orvosok vagytok. Bár elhallgatnátok egészen, akkor bölcsek maradnátok!” (13,4-5). Mihaszna orvosok… Orvosolni akarnak ok, csak gyógyítani nem tudnak. Még kezelni sem. Még jobban fáj a seb, amihez hozzányúltak. Jób könyve – jóllehet bölcsességirodalmi produktumról van szó – nagyon realisztikus, életszerű, hiszen lehet “így is” jót akarni, hogy nemcsak hogy nem használunk, hanem még súlyosbítjuk a bajt. Sőt a nagy segíteni akarás ellenére az, amit tettünk, Isten mércéjével mérve bűn. Pedig nagy szüksége van a szenvedőnek baráti szeretetre… (Jób “tanácsa”).

Jób könyve a legnagyobb igazságot tanítja nekünk: Az Isten az Örökkévaló, Mindenható, EgyIsten. Nincs más hatalom (kivéve az emberét!), amely “beleszólhat” a világ dolgainak alakulásába… Sok ember számára egyszerűbb az élet, ha a sátánra vagy istenellenes démoni erőre “keni” saját tudatlanságából fakadó vétkei, bűnei felelősségét… Pedig éppen a felelősség meglátásában, felvállalásában rejlik a harmónia titka: azaz Isten tenyerébe belesimulni minden élethelyzetben, akár jónak, akár pillanatnyilag rossznak ítéljük azt meg.

 

 

Élet normalitása…


A mai nap imádsága:

Istenem! Sokan nem tudják még, hogy Téged keresnek – boldogtalanságukban is. Könyörülj meg rajtuk, s tartsd meg elkötelezettségedben azokat, akik teremtői akaratod szerint kívánnak élni ebben a világban, munkálva mások javát, s az egész világ békésségét! Ámen
    
Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut. Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül… Bizony, az igaz is elnyeri jutalmát a földön, hát még a bűnös és vétkes ember!
Péld 11,24-25; 31
Az élet értelme az “adás” és a “kapás”… Az, hogy adhatunk, azért lehetséges, mert először mi kaptunk: életet, törődést, biztonságot. Az Isten kegyelméből beleszülethettünk egy családba, s elindulhattunk élútunkon, hogy megfussuk azt a távot, amit őseink sok-sok ezer évvel előttünk már megfutottak. Ahogyan nekünk, nekik is csak egy emberöltőnyi idő adatott, megtalálják benne létük értelmét, hogy megéljék benne a szépséget az örömet és a veszteség bánatát, hogy mindezeken keresztül meg-, és felismerjék rövidke életükben az Istent.
Az Isten legnagyobb ajándéka az élet, s az Ő akaratából ennek csodáját közösségben élhetjük át. Az embert ugyanis közösségbe teremtette az ÚRIsten, ezzel megszabva egész életét, hogy ti. ne magának, hanem másnak éljen. Érdekes módon, aki felismeri ezt az isteni akaratot, az talál rá teremtettségbeli önmagára, s él másokért, dolgozik, küzd övéiért. Aki így belesimul az isteni gondviselésbe, az nem tétlenkedik, álldogálva az élet nagy országútja mellett, önértékelési zavaraiban megkeseredve, a bulvár-média maszlagos boldogság-ígéreteiből kiábrándulva, kárhoztatván a világot… Ugye ismerősek a közömbösség harmadikévezredeleji ilyetén ikonjai? Buszmegállókból, kocsmák utcákon átnyúló vonzáskörzetéből, az ilyen társadalom szélére vetődöttek előttünk zajló életéből, akiknek élete mentes már minden intimitástól, s szociális kontaktusai többnyire a söntéspultok bádogoltárai, a trükkös kéregetések valamint a szotyi-héjak mások elé köpködésének háromságára korlátozódnak…
Isten igazsága, hogy az gyarapszik, aki bőven osztogat. Isten igazsága, hogy aki nagylelkű az élethez, ahhoz az élet is nagylelkű, s aki mindenkit fontosnak tart környezetében, azt környezete is fontosnak tartja. Aki pedig csak magára gondol, munkában, testiekben és lelkiekben – az ínségbe jut. Ahogyan a szerelem is nem rólam és róla, hanem rólunk szól, ugyanúgy az egész istenadta-élet is. Ha magunknakvalóságra akart volna teremteni minket a JóIsten, akkor megtehette volna, hogy osztódással szaporodjunk, se ne párban, de mivel folyamatos teremtő akaratában partnerként akarta látni az embert, ezért teremtett minket férfivá és nővé. A gyermeknevelés helye is a kisközösség, a család, mely nem egyszerű jogi kategória, hanem isteni rendelés! Ezért nem lehet soha család a homoszexuálisak életközössége, legfeljebb egy emberi próbálkozás, imitációja az isteni rendelésnek. (Aki nemcsak divatból, megélhetésből, kiábrándultságból vonzódik saját neméhez, az jól tudja ezt, küzd is eleget ebbéli nyomorával – de nem is billegeti magát az Andrássy úton semmiféle politikai megrendelésre…) Mert minden ember a közösségben akar élni, s a közösségi életnek van egy általános, Istentől rendelt, “teremtői normalitása”! Jelesül: Isten büntetését vonja maga után az, aki ember létére korlátozza mások emberségét. Isten büntetését “érdemli” ki az, aki saját érdekeit a közösség jóléte és biztonsága elé helyezi, aki emberi hatalmát, talentumait a mások szabadságának és emberi méltóságának korlátozására használja fel… A keresztény embernek az életvédő isteni normalitás földi megvalósulásában minden ember partnere! Igyekszik mindenkivel együttmunkálkodni, de soha nem kooperál a bűnnel…

 

 

Evangélium-hirdetés…


A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy necsak szóval, de hiteles cselekedettel, s hűséges élettel tudjak bizonyságot tenni Rólad életem mindenkor, s mindenhol! Ámen

Azok közül, akik az Úrban testvéreim, sokan fölbuzdulnak bilincseimen, és egyre bátrabban terjesztik az Isten szavát. Némelyek ugyan féltékenységből és vetélkedésből, mások azonban jó szándékkal hirdetik Krisztust. Ezek szeretetből, mert tudják, hogy küldetésem az evangélium védelmére szól, amazok viszont vetélkedésből, és nem tiszta szándékkal hirdetik Krisztust, abban a hiszemben, hogy bilincseimben keserűséget okoznak nekem. De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki.
Fil 1,14-18 – katolikus fordítás

“Az igehirdető, ha tisztességgel végzi szolgálatát – ha akarja, ha nem -, a JóIsten dicsőségének fényéből néhány nyaláb őreá is esik…” – mondta egykoron egyik professzorom. De azt is hozzátette: “Ennek elhordozását csak őszinte alázattal, s nem alázatoskodással lehet. Föl akarta ezzel hívni a figyelmet arra, ami sajnos sok igehirdető kísértése, hogy az igehirdetés sikere nem a prédikátor kvalitásától függ – igaz ez egyfajta előfeltétel, de az eredményességet egyedül Isten garantálhatja. Mivel az igehirdetők is emberek, s nem húsz centivel a föld felett lebegő szentek, ezért akadnak közöttük olyanok, akik versengenek, féltékenyek, s irigyek szolga-társuk eredményeire…

Pál helyzete nyilvánvaló: börtönben (házi őrizetben?) tölti “drága” idejét, pedig igen nagy örömmel prédikálna, tanítaná Krisztus terjedő egyházának első zsengéit. Pál látja-e rosszul, hogy mások örülnének fogságának vagy valójában úgy is volt – nem tudjuk. De ahogyan egy Keresztelő János is (“Akinél nincs nagyobb az emberek között” – mondta Jézus), aki az Isten Fiára mutató “kiáltó hangja a pusztának” börtönbe kerülve, rácsok mögött elbizonytalanodik, s ezt kérdezi Jézustól: “Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?”… ugyanúgy Pál is elbizonytalanodhatott és tévedhetett saját helyzetének megítélésében… Az bizonyos – s erről is tudósít az egyháztörténelem, sőt az Újszövetség is -, hogy sokan érdekből hirdették a Krisztust vagy lettek Krisztus-követők.

Pál isteni távlatokat lát, azokban gondolkodik, ezért írja: “De mit számít ez?” Csak Krisztust hirdessék!” A “bármi módon” pedig azt jelenti: a szeretet legkülönfélébb eszközeinek segítségével. Amikor ugyanis “tűzzel-vassal” hirdették az Isten országát – máglyára küldve a másképpen gondolkodókat -, annak a “krisztushirdetésnek” semmi köze nem volt az Emberfia-Krisztushoz! Aki azonban a szeretet találékonyságában utat talál a másik ember szívéhez, hogy abba beleszórhassa az evangélium istenadta magocskáit, az megérti amit Pál így mond Károli Gáspár fordításában: “Akár színből, akár szívből”… csak hirdettessék az evangélium.

Az igehirdető öröme mindig az, hogy a Krisztus szeretetébe gyökeredző életeken keresztül munkálkodik Isten Szentlelke, s ezáltal jobbul a világ. Jóllehet bizonyos történelmi események sodrásában-vonzásában olykor alig látjuk a fejlődést, de jól tudjuk: Isten malmai ugyan lassan őrölnek -, de biztosan…

 

 

Harag…


A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy ne uralkodjon el bennem a harag, hanem én lehessek ura érzelmeimnek! Ámen

Mert az Isten nem haragra rendelt minket,
1 Thessz 5,9a

Elemi késztetés van bennünk akaratunk érvényesítésére… Már kisgyermekkorunkban megtanuljuk, hogy birtokolni jó, s a birtokjogot egyszerűbb megszereznünk, ha nincsenek gátlásaink. Szülők számára óriási kihívás megtanítani gyermekeiknek az akarat-érvényesítés etikus módját, az évek során sokan fel is adják. Rossz pedagógia, de ha pl. vesznek egy pöttyös labdát az egyiknek, akkor kap egyet a másik is. Volt olyan nagymama, aki – hogy “ne legyen gond”, nemcsak a születésnapos unokájának sütött egy tortát, hanem a másiknak is… ugyanúgy gyertyával… Mit lehet ilyenkor mondani? Mert magyarázni egy ilyen esetben, hogy a születésnapi torta az egészen másról szól – gyakorlatilag hiábavaló próbálkozás.

A harag árnyékként végigkíséri az ember életét. Káin haragudott testvérére, és megölte, Rebeka megharagudott Ézsaura a hettita lányok miatt, s ezért Jákóbnak kicsalta az atyai áldást, Saul király gyűlölte Dávidot és ezért üldözte, Jónás pedig “haragudott mindhalálig”, mert a JóIsten elvette tőle a tökfa hűs árnyát… De még Jézus URunk is megharagudott, s megátkozta a fügefát, és kötélből korbácsot font, s kiűzte a kufárokat a templomból. Harag és harag között tehát óriási különbségek vannak! Jómagam is olykor haragszom a világban tomboló igazságtalanságok miatt – igaz, nem tudok ellene tenni gyakorlatilag semmit… Imádkozunk, s fel-fel teszünk egy-egy kérdést: “Miért ilyen állat az ember?” – amire aztán nem várunk választ, mert igazából a kérdés nem válasz, hanem megoldás után kiált.

Isten azonban az embert nem haragra rendelte. Hogy mégis a harag és a gyűlölködés tűnik dominánsnak az elmúlt ezerévek történelmében, az amiatt van, hogy a harag és a gyűlölet gyermeke a rombolás, az igen látványos. Felépíteni egy toronyházat, hosszú ideig tartó, szívósságot igénylő munka, amiről nem tudósítanak a médiában, de ha felrobbantanak egy régi gyárkéményt vagy épületet, azt a hírekben lassított felvételen is láthatjuk – egymás után többször is… Van bennünk valami elemi késztetés a rombolásra, s ez megmutatkozik már a gyermekkorban is. Ha pl. egy anyuka fiú gyermekeit ki akarná nevelni a katonásdi játékokból – az nemcsak reménytelen próbálkozás lenne a részéről, de gyermekeit megfosztaná a közös játék örömétől is.

Az Isten tehát belénkkódolta a negatív érzelmeket is, de nem azért, hogy azok uralkodjanak rajtunk, hanem hogy mi uraljuk azokat. Akinek nincsenek érzelmei, az a legnagyobb gonoszságokra is képes, mert a közömbösség és az intelligencia együttállása a legborzasztóbb dolgokat is képes véghezvinni. Isten azonban nem közömbösségre, passzivitásra teremtett minket, hanem arra, hogy önfeláldozó módon egymásnak segítőtársai legyünk. Ha erre képesek vagyunk, akkor Istent magát éljük át, tapasztaljuk meg az életünkben, s ez épít minket és környezetünket is. Ha elvetjük az Isten rendeléseit, akkor kiteljesedésünk, emberlétünk legnagyobb, s egyben legszebb életprogramját dobjuk el magunktól…

 

Intés…
A mai nap imádsága:
URam! Ints meg kegyelmesen, hogy szavak nélkül is értsem akaratodat! Ámen
Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt:
ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát.
Mt 18,15
A Mester szava mindig “világos beszéd”ként ér célba… s ebben a mostani világban az egyértelműsítésre különösen is nagy szükség lenne! Nagy a “keveredés”, ami korábban érvényes volt, az mára elveszítette jelentőségét. Így beszélünk “tartós fogyasztási cikkek”-ről, melyek egyáltalán nem tartósak – legkésőbb három év után “megadják” magukat a beletervezett elavulás miatt(!) – hagyományt emlegetnek akkor, ha valamit már másodszor rendeznek meg – pedig hol van ez még a tradíciótól(!) -, de nyelvünkben is jelesül megmutatkoznak az anomáliák: top-terroristákat emlegetnek szinte egy mondatban a slágerek top-listájával… Amikor az ISTEN szónak már nincs egyetemes érvénye, akkor buzgó keresztények minősíteni kezdik az ÚRIstent, s azt mondják “élő” Isten… De miért is? Miért nem elég kimondani csak úgy magában: Isten?Az Isten az nem él?… Vagy annak ellensúlyozására használják ezt a nyelvi gyakorlatot, mert az emberek lelkében az Isten már rég meghalt?
Annyi bizonyos, hogy ez a mostani világ – s nem lehet mindent a felgyorsult életritmusra fogni -, sokszor az abnormalitást teszi meg normalitásnak! Így nem normális az, hogy egy ember úgy élje a szociológiailag aktív életét, hogy ne legyen munkája, nem normális az, hogy egy gyermeknek két apukája vagy két anyukája legyen, nem normális az sem, ha a javak többségét a kevesek élvezik, s nem normális az sem, ha a szépre és jóra nevelés helyett, az “igényes szórakoztatás” gyanánt minden csatornán csak krimiket lehet nézni… Az agresszivitás kultúrája nem kultúra! Többek között emiatt is van, hogy az emberek érzékeltlenné válnak egymás iránt, szemetelnek, csikkeket dobálnak szanaszét, s önigazságuk vermében vergődnek – ahogyan egy fiatalember mondta: “Olyan még az én életemben sosem volt, hogy ha kaptam egy pofont, akkor azt én ne adtam volna vissza!”Tényleg: “a kölcsön kenyér visszajár”-igazsága az egyetemes rendező-elv vagy másként is lehet? Kinél van az igazság? A Mester ugyanis arra tanítja az övéit: “Hanem aki arcul üt téged jobb felöl, fordítsd oda néki a bal orcádat is…”Egy erőszak-világ mindennnapos abnormálitásában járható-e még az elhordozás krisztusi abnormalitása? A választ mindenkinek magának kell megtalálnia: kinek-kinek, a hit mértéke szerint…
Igénk arra hívja fel a figyelmet, hogy amit többen helytelenítenek, az nem biztos hogy folytatni kellene! Lehetséges, hogy a “megintő testvér(ek)nek” nincs teljesen igazuk, de az biztos, hogy mások megbotránkoztatása nem helyes. Érteni lehet, s kellene is a szóból, ha a testvéri visszajelzések alapján mérlegeljük cselekedeteinket. A mérleg egyik serpenyőjében a saját cselekedeteink, a másikban pedig a józanság és a szeretet istenes súlymértéke kell hogy legyen. Egyben bizonyosak lehetünk: a léleknek ez az isteni mérlege mindig hitelesen láttatja meg számunkra a valóságot, s hogy aztán elfogadjuk-e ezt az igazságot, s változtatunk-e életünkön – az már csak rajtunk múlik…

 

 

 

Szabadság…


A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy Téged szolgálva szabad maradhassak a szeretetben, s ne kelljen az önzés, a bűn szolgájaként élnem! Ámen.

Amikor elbocsátotta a fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok országa felé, bár az közel volt, mert úgy gondolta Isten, hogy hátha megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba. Ezért kerülő útra vezette Isten a népet a Vörös-tenger pusztája felé.
2Móz 13,17-18

Az emberi (mély)lélek kalandos, kereső útját is példázza a pusztai vándorlás. A szabadság, amit az Isten felajánl, s persze a vele járó döntési felelősség is félelmet keltő. Jobb, ha megmondják, hogy mit kell tenni, hiszen ha nem sikerül elérni a kitűzött célt, akkor van kire hivatkozni: “Nem én, ő az oka mindennek!” A Biblia őszintén tudósít arról, hogy nemcsak az ember küzd Istennel, az Isten is az emberrel. Ebben a küzdelemben néha furcsa helyzetekkel találkozhatunk, de Isten pedagógiája már csak ilyen. Úgy ad, hogy közben elvesz…

Amikor a lélek túl van az Istentől függetlenedni akarás első izgalmán, akkor kiderül, hogy az Isten nélküli élet nem is olyan gyönyörködtető, mint ahogyan azt távolabbról látszik. Közelről már nem is annyira vonzó az a csillogás, ami távolabbról mindenféle hamis vágyat ébresztett. Kiderül, amit gyakorlatilag minden kultúra valamilyen formában kinyilvánítva felfedezett, hogy mindennek ára van. A valamit valamiért, nem csak egyszerűen a kölcsönösség elvét jelenti. Ahhoz, hogy eredmény legyen, bizony energiát kell befektetni. Sültgalamb-váró emberek mindig is akadtak minden korban és minden nép között, de minél erősebb a szabadság illúziója, annál több a valamire váró ember. A “segíts magadon, s az Isten is megsegít” régi bölcsességge azt jelzi, hogy éppen elég lehetőséget adott az Isten azáltal, hogy életre hívott, hogy kezet, értelmet ajándékozott, hogy értelmes dolgokat tegyünk az életeünkben. Szomorú, hogy az emberiség történelme az értelmetlenség történelme is egyben: hódítások, pusztítások jelzik az emberiség vándorlását az idő délibábos pusztájában…

Isten megengedi azt is, hogy távolra kerüljünk Tőle. Megengedi, hogy menjünk a magunk esze után. Ne csodálkozzon senki azon, ha ráhagyatkozás, vezetés nélkül eltéved, s oktalan szenvedéseknek teszi ki magát. Mindezekért nem az Isten, csakis az okoskodó ember a hibás. Isten azonban senkit nem hagy magára, mindenkinek megadja a Vele való találkozás lehetőségét. Ebben csak az ember számára fontos a mikor, s a hogyan, az Isten csak egyet akar: vagy így vagy úgy, de találkozzunk Vele. Ezért engedi, hogy bóklászó, üresedő életek is legyenek, jelül és például is, hogy ez nem az Ő akarata, s ezért vannak érthetetlen dolgok is, nemegyszer szenvedések, melyekben mindig a Nagy Találkozást készíti elő a Titokzatos Örök Isten…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.