Isten rendelése…


A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy életem rendeződjék a Te bölcs végzésed szerint, s múljék bennem a mindaz, ami elterel Tőled! Ámen
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;
Mt 6,9-10
Napi igeolvasásunk minősége mindig függ attól is, hogy az elolvasott igénket mennyire tudjuk az általános bibliai igazságokkal összefüggésbe (contextus!) hozni – ellenkező esetben furcsa következtetések ingoványos világába tévedhetünk. Sajnos sokan bele is süppednek vad elképzeléseik mocsarába, s vallanak aztán olyasmit, aminek semmi vagy minimális köze van a JóIsten élet-támogató evangéliumához! Sajnos sok igehirdető, prédikátor, pap “nem látja a fától az erdőt”, azaz vallást propagál, ahelyett hogy a hit egyetemes igazságait hirdetné. Csoda-e, ha ezek után konganak az ürességtől a templompadjaink? Kedvenc professzorom mondotta volt: “Ne felejtsük el, hogy szószékeink alatt normális emberek is ülnek!”… S valóban, nem azért ülünk be igét hallgatni, mert az istentisztelet végén mindenre elszánt misszionáriusként akarjuk elhagyni a templomot, hanem azért, mert találkozni akarunk a lélek titokzatos világában magával az Istennel. Ha ehelyett a szószéki fungens megüresedett, évtizedes szópaneljaival “bunkózza” híveit, rövidzárlatos patentválaszokat fröcsög, s kritizál: Mmiért nem akarnak még jobban Jézushoz tartozni? – különben is szégyelljék magukat undorító bűneik miatt(!) -, akkor nyilvánvalóan nem fog létrejönni az áhított találkozás ember és Isten között.
“Amint a mennyben, úgy a földön is…” De hogyan van a mennyben? Erről ugye csak földi elképzeléseink vannak, hiszen odafönntről nem jött vissza egyetlen halandó sem, hogy elmesélje, mit is látott abban a másik világban. Sok igehirdető mégis az ismeret perfekciós biztonságával nyilatkoztatja ki, hogyan is “működik” a JóIsten, s aki az ő igehirdetői személyes megtapasztalásainak igazságtartalmában kételkedni merészel, az nemcsak a hitét, sőt üdvösségét teszi kockára, de egyenesen az ördöggel cimborál, s ráadásul démoni gondolataival veszélyezteti még a gyülekezetet is…
Annyit megállapíthatunk, hogy a mennyben nem úgy “vannak” a dolgok, mint itt a Földön, mert ha úgy lennének, akkor bizony odafönnt is káosz lenne, s akkor a mennyország nem lenne mennyország! Így aztán biztonsággal mondhatjuk, hogy Isten mennyei világának RENDje kell(ene), hogy megvalósuljon itt a földi életben is, s ehhez kérjük az Ő teremtői segítségét – imádság által is. Az Isten akarata tehát a RENDjének folyamatos megvalósulása! A keresztény élet erről a halálunkig tartó át-rendeződésről szól, átformálódunk az ÚRIsten kegyelme révén, hogy ne a mi akaratunk – amit nagyon is jól tudunk, hogy mi az(!) – valósuljon meg, hanem az Övé. A mi akaratunk ugyanis rövidtávú, az Övé pedig túlmutat a halálon is; a mienk sikerthajszoló, ábrándokkal teli, az Övé áldást hozó, életközeli; a mienk ebben az elmúló világban érvényes csupán, az Övé viszont tér és idő nélküli, örök!

 



Kéréseink…


A mai nap imádsága:

Uram! Oly sok mindent kértem már – bevallom, többnyire magamnak. Add Uram, hogy felismerjem akaratodat az én életemben is, s olyan dolgokat kérjek, ami nemcsak a magam örömét és megelégedésémet szolgálja, de másoknak is hasznára van! Ámen

   

Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek.
Jn 15,7

Felcseperedett gyermekeim mesélték, amit magam is átéltem álmodozó gyermekkoromban: “Hej, ha egyszer végre felnőtt leszek és sok pénzem lesz, reggeltől estig csak fagyit fogok enni!” Hiába tagadjuk – ilyenek vagyunk. Nemcsak gyermekkorban hagynánk ki szívesen a levest és a főzeléket, s kezdenénk rögtön a fagyinál, de a felnőtt kor “nemszeretem-spenótját” is átugornánk – ha lehetne – s kezdenénk rögtön a desszertnél… A nagybetűs Élet azonban újra és újra fegyelmez minket, s felemlegeti nekünk a régi evidenciát: “Az élet nem habostorta!”

Jézus biztatja tanítványait, hogy kérjenek. A Mester nem azt mondja, kérj magadnak, amit csak akarsz, hanem így tanítja: “Kérjetek!” …”Kérjetek bármit, amit csak akartok.. “és megadatik nektek”. A kérés azonban csak akkor – mondjuk most így – hallatszik ‘odafönn’, ha a fohászkodók Őbenne vannak. Ugyanis, akik Krisztusban vannak és az Ő szeretetéből élnek nap mint nap, azok bizonyára nem múlandó ráadást követelik eszelősen -, hanem az el nem múló “Isten országát” keresik. Fontos! Isten országát csak együtt, csak közösségben lehet keresni, mert Isten országa közösség… Aki Krisztusban marad, s az Ő beszédei hatják át életét, az nem szédül meg a világ hiábavaló dolgaitól, hiszen jól tudja, mindig az anyagiak felett állnak a lelkiek, s a szükséges kevés, ha Isten kezéből fogadjuk, az is az áldás forrásává válik.

Megmaradni a Krisztusban, egy életen át az Ő tanítása szerint élni, azaz Istennél megmaradni – a legnagyobb kihívás számunkra. A lélek hiába kész, a test többnyire erőtelen. Hiába tudjuk, hogy a mértékletesség az egészséges élet alapja, mégis hányszor(!) elbukik az ember… Ha körülnézünk a kereszténynek mondott Európában, akkor hamar kiderül, a nyugati civilizáció igencsak nem a jézusi tanításokat tükrözi… A mai keresztények nagy részétől is távol van a mértékletesség! Mértéktelenek vagyunk evésben, ivásban, mobilitásban (Csak jussak el minél több helyére a világnak, csak le ne maradjak semmiről!), de ugyanilyen pazarlók vagyunk időnkkel és energiánkkal is… S ha egyszer elfogy az energiánk – mert az elmúlt kétszász esztendőben mohón feléltük az évmilliók alatt képződött nyersanyagainkat -, akkor már csak egy kicsinyke időnk marad hátra, hogy elgondolkodjunk: Valóban ezt akartuk? Édességekkel (értsd: anyagi javak) telitömni az életünket? Ettől lenne az élet szép?… Nemde attól, hogy Istent fedezhetjük fel benne?

 

 

Munkánkért…


A mai nap imádsága:

Uram! Verejtékkel teli munkámat kérlek áldd meg ma is, hogy jóízűen ehessem mindennapi kenyeremet! Ámen

   
Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy,és vissza fogsz térni a porba!
1 Móz 3,19

Büntetés. Sokan így értelmezik a bűneset utáni állapotot. Pontosabb, ha azt mondjuk: következmény. A büntetés nem a munka – mint sokan gondolják -, hiszen a paradicsomban is kellett “dolgozni”, Isten az édent ugyanis “művelésre és megőrzésre” rendelte Ádámnak és Évának. Az igazi büntetés mégsem a verejték – ismerjük a jól elvégzett munka örömes izzadságcseppjeit -, hanem az Isten nélküli állapot. Ha nincs velünk az Isten, akkor áldás sincs. Hiába az áldozat, a befektetett energia az eredmény lesújtó: “bogáncsot terem a föld”. A gyomot nem kell kapálni, a hibáért nem kell küzdeni, mindezek maguktól teremnek…

“Arcunk verejtékével enni a kenyeret, s visszatérni a földbe” – ez egy más perspektíva. Olyannyira más, hogy lelkünk alapvetően tiltakozik ellene. Az ősbűn, az istenellenes készség, amit mindannyian örököltünk szüleinktől, s azok szüleitől, visszamenőleg az első emberpárig, mégsem tudja kiölni belőlünk a vágyat Isten után. Ha bajban vagyunk, ha nehézségek vesznek körül minket, Istenhez menekülünk. Az Isten a gyógyír mindenre. Nincs más hatalom, mely képes lelki sebeinket begyógyítani, nincs más erő, ami hordozhatna minket. Mindeközben persze vannak próbálkozásaink, keresünk más megoldásokat, Isten-nélkülieket, s azokba fogódzkodunk… Ideig-óráig biztonságban érezzük magunkat, de az élet szelei és viharai hamar bebizonyítják, hogy ezek a támasztékok mennyire terhelhetetlenek… elesésünk így előre “programozott”.

Mielőtt végérvényesen porrá leszünk – hiszen abból vagyunk -, néhányszor megtapasztaljuk milyen is a por íze. Elesésünk velejárója, hogy porosak, szutykosak leszünk, ami nem éppen szívderítő állapot. Isten talán azért engedi meg mindezt, hogy ütközzünk végességünkkel, s elgondolkodhassunk a Végtelenség perspektíváján. Hiába minden próbálkozásunk – felgyorsított élet, élmények habzsolása -, kikerülni a sorsunk ívét nem tudjuk: Porból emelt ki minket az Isten, s porba hullunk vissza. De ha Isten dimenzióját komolyan vesszük, akkor felfedezzük az elveszett paradicsom szívünk mélyén rejtőző, szanaszét heverő, töredezett mozaikdarabjait. Hittel egymás mellé rakosgatva – ez lehet életünk igazán kiteljesítő életprogramja – kirajzolódik szívünkben-lelkünkben Szerető Mennyei Atyánk képe, melyben gyönyörködve végre terhelhetővé válik életünk.

 

 

Öröm…


A mai nap imádsága:

URam! Adj a szívekbe derűt! Vígasztald a bánkódót, adj megerősítő reménységet az elesettnek! Add, hogy mindenki megtalálja Benned kiteljesedését, s boldogan áldjunk Téged gondviselő jóságodért! Ámen

   

Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív pedig összetöri a lelket. Az értelmes szív tudásra törekszik, az ostobák szája pedig bolondságon rágódik.
Péld 15,13-14

Kiváltságnak éltem meg, hogy a teológia öt éve után – jóllehet egészen más státuszban: férjként, családapaként, gyülekezeti lelkészként -, de még újra öt évet koptathattam külföldi és itthoni egyetemek padjait. Gyerekkorom óta szeretem figyelni az embereket, rendkívül érdekes, ahogyan beszélnek egymással, ahogyan néznek egymásra vagy csak bámulják a kirakatot esetleg sétálnak az utcán – párban vagy egyedül… Különleges alkalom egy-egy esküvő, nagyobb ünneplő baráti társaság. Sokat árulnak el egy ember személyiségéből arckifejezései -, ahogyan örülnek vagy éppen szomorkodnak.

Szeged különlegesen szép, s érdekes egyetem-város: nyár kivételével igen sok benne a fiatal. (Jelenlétük üdítően hat mindenkire, hiszen a fiatalság mindig a jobbreményű jövő záloga.) Két dolgot vettem észre, fedeztem fel: Az egyik, hogy a vizsgaidőszak beálltával, szemeszterek végén generálisan megváltoztak az arcok! Eladdig vidámságot, gondtalanságot tükröző tekintetek meditatívvá, nemegyszer szomorúvá váltak – nyilvánvalóan a számonkérés terhe miatt. A másik (újra)felismerésem egy döbbenet volt bennem: milyen bölcs végzéssel teremtette meg Isten az embert! A fiatalság mosolya nemcsak feledteti a nehézségeket, de meg is szépíti az arcokat! Hány és hány fiatal perlekedik sorsával, s elégedetlen külsejével – pedig minden ember hordozza magán az isteni teremtés szépségét, arról már nem is szólva, hogy a JóIsten soha sem végez “pancser” munkát(!) -, s párkeresése sikertelenségének legfőbb okát önmagán felfedezett hiányosságoknak tudja be…

Aki ostoba, az nemcsak elhiszi a média-vezérelte ideológiát, de életét alá is rendeli a korszellemnek, hogy ti. a boldogság titka a siker, a siker pedig a test perfekciójától függ… Korunk “média-igazságai” a felületességet istenítik, a pillanat fontosságát, az átélhető élményt dicsőítik – a lélek békéjét megteremtő távlat szépsége helyett. Csoda-e, hogy ennyi az önértékelés zavarral küzdő ember? Sajnos fiataljaink is megfertőződtek ezzel a “kultúrával”! Míg korábban a lélekgyógyászok a középidősek kapuzárási pánikreakciót kezelték, manapság a pszichotherapeuták ajtókilincsét szinte egymásnak adják a “kapunyitási pánik-szindrómával” küszködő fiatalok.

Elkezdeni az életet, párt választani, kitartani mellette, gyermekeket vállalni, felnevelni őket – mindig csak akkor lehet, s lehetett, amikor a lélek kész az önfeláldozásra, azaz a másik szolgálatára. Sokan megrettennek ettől, pedig ez nem más, mint az egymásnak-élés szeretetben feloldódó hétköznapi normalitása. Tény, hogy, aki Istenre figyel, annak könnyebb. Egyrészt tudja, hogy az isteni elvárások fogódzókat jelentenek, másrészt hitéletében megtapasztalja, hogy ő maga is Isten tenyerén él, a Gondviselés oltalmában él, ami nemcsak nyugalmat és biztonságot, de rengeteg erőt is ad kis és nagy feladatok megoldására egyaránt.

 

 

Tartalmas élet…


A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy Te legyél életemben az első! Ámen

A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme,
és a Szentnek a megismerése ad értelmet.
Péld 9,10

Életünk legszebb pillanatai azok, amikor igazi találkozások jönnek létre generációk között… Amikor egy hullámhosszra tud kerülni apa és fia, anya és lánya, amikor az idősebb, s tapasztaltabb őszintén megosztja gondolatait a fiatalabbal. Mindez nemcsak a családban történhet, hiszen létrejöhet ez a tartalmas találkozás tanár és diák, vagy idősebb kolléga és a kezdő munkatárs között is. Ilyen beszélgetésekben aztán lehullanak a leplek, s az egyik lélek a másiknak elmondhatja/megvallhatja egzisztenciális küzdelmeit, hogyan gondolkodik és érez világról, emberről s természetesen Istenről is.

A bölcs ember attól bölcs, hogy megtanulta: Mindenhol, s mindenkor Istené a dicsőség, hiszen Tőle indul ki az élet, Ő az, aki azt fenntartja, s Ő az, aki egyszer majd magához is hívja ebből a földi “árnyékvilágból”. (Árnyékvilág azért, mert az ember bűnei eltakarják a JóIsten szeretetnapocskáját.) A bölcs azt is tudja, hogy a világot kormányzó Istené a bosszúállás, Ő az, aki “megfizet mindenkinek cselekedetei szerint”, s ezt az isteni igazságszolgáltatást nem akadályozhatja meg semmi és senki.

Isten “legfőbb tulajdonsága” mégsem az, hogy világába beleteremtette az ok és okozat örök törvényszerűségét, mely biztosítéka az igazságosságnak, hanem az, hogy szeretetének legfőbb jeleként kinyilatkoztatja önmagát. A véges teremtményi ember számára elérhetetlen Szentségét kegyelemből megismerhetővé tette: a világ teremtett csodáinak vizsgálata révén, a történelem különös mozgásában, s nem utolsó sorban az ember lelkiismeretében. Mindezeken túl kinyilatkoztatja magát a szentségekben és az Igében…

Értelmesen eltölteni azt a néhány évtizednyi földi életet eléggé komoly kihívás – minden ember számára. Értelmet ugyanis nem adhat csak a munka, csak a társ, csak a gyermek. Értelmet csak az adhat, aminek nincs kizárólagossága! Isten nem kizárólagosságot, hanem elsődlegességet kíván: Ő legyen az első, s minden utána következhet… mert ha Ő (a Szeretet) az első, utána már bármi és bárki következhet, az Isten elsődlegessége garancia a helyes sorrendre…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.