Gőg…


A mai nap imádsága:

URam! Sok keserűséget okozunk magunknak, hogy nem Rád, csak magunkra figyelünk. Józanítsd ki végre embervilágodat, hogy észrevegyük: ha nem Téged keresünk, s csak a világot akarjuk mindenáron megnyerni, akkor mindent(!) elveszítünk… Ámen
Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.
Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.
Péld 16,18 és 32
Nem tudom, mi bosszanthatja igazából az összeesküvéselméleteket kieszelőket? Az, hogy kihagyják őket a demokráciából vagy inkább az, hogy újra meg kell tapasztalniuk, az ember semmit nem változott, semmit nem tanult saját kárán az elmúlt háromezer esztendőben. Gyaníthatóan ez utóbbi, hiszen mindenkiben felötlött már, élete folyamán legalább egyszer, hol tarthatna ez a világ, ha az emberi butaság, önzés és gőg nem állította volna újra és újra startvonalhoz az emberiséget? A Példabeszédek könyve – mely nagyot “merít” a korabeli bölcsességirodalom színe-javából – jelesül tanúskodik az ember ebbéli oktalanságáról. Pedig józan(abb) pillanataiban még az elvetemültek is tud(hat)ják, hogy az erőszak erőszakot szül, s hogy a hatalom végső soron arra való, hogy éljenek, s ne visszaéljenek vele.
Tény, hogy a gőgös ember – pedig fennhordja az orrát, de mégsem néz fölfelé a JóIstenre, így elveszítve a realitásérzékét -, idővel elbukik. Aki nem veszi figyelembe a körülményeket – melyeket Isten adja, formálja folyamatosan -, az könnyen verembe esik. Nem büntetés ez, hanem törvény! A gőgös ember, miközben egyre magasabbra kapaszkodik karrierének fáján, nem veszi észre, hogy az ágak egyre vékonyodnak, de azt is figyelmen kívül hagyja, hogy az élet attól élet, hogy időnként viharok vannak benne, s azok nem kímélnek egyetlen fát sem, mindegyiket megrázzák…
Vannak pillanatok, amikor nincs más választása az embernek, minthogy az élet védelmében hősiesen, azaz önfeláldozóan cselekedjen. Ha azonban nem az élet védelme a cél, akkor az effajta erő-bevetés öncélú erő-demonstráció, s csak hősködésről van szó. A Don-kanyarban odaveszett, mintegy 600ezer magyar katona nem hős volt, hanem áldozat! Akik pedig gazdasági-, politikai érdekből manapság is aknamezőre küldik hadseregük fiatal férfiait és nőit – akiknek nem Irakban, Afganisztánban stb. lenne a helyük, hanem otthon a családjukban(!) – azok nem stratégák, hanem gyilkosok. Számukra ugyanis az ember csak megsemmisítendő célpont, a katonák pedig bevethető élőerők csupán -, jóllehet mindegyik EMBER… S mindegyik Isten akaratából van itt ezen a Földön! A demokráciában is az a szép, hogy azt mindenkinek a saját hazájában/házában kell munkálnia, nem pedig idegen földön, másokat legyilkolva “védenie”… Sajnos még mindig nem tanulta meg az ember az isteni leckét: A demokrácia, a jólét garanciája soha nem a fegyverek, hanem a közösséget összetartó szeretetben rejlik! Ezért nem a világ meghódítására küld minket a Teremtőnk, hanem arra hívogat, hogy önmagunkat legyőzve az Ő dicsőségére, a magunk boldogulására, s embertársaink hasznára éljünk…

 

 


Isten dicsősége…
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy meglássam nap mint nap dicsőségedet, s hálás szívvel dicsérjelek megtartó kegyelmedért és gondviselő jóságodért! Ámen
Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny.
Zsolt 19,2
Kitágult a világképünk, s ezzel együtt zsugorodott a szívünk, no meg a képzelőerőnk is: már nem fér bele a JóIsten… Alig száz évvel ezelőt még azt hittük, hogy Tejútrendszerünk az egyetlen galaxis az univerzumban, aztán kiderült, hogy több száz milliárd(!) van belőlük! Hihetetlen távlatok tárultak fel előttünk, de ezzel együtt – vagy emiatt is(?) – megnövekedett a hitetlenség is! Nemcsak a világegyetem nagysága lenyűgöző, de az ember oktalansága is ámulatba-ejtő: tudományát elsősorban a másik legyőzésére, megsemmisítésére használja, aztán, újra és újra kiderül: megmenekülni a krízisből mindig csak együtt lehet, s ezek után – talán lelkiismeretfurdalásától is űzetve-hajtva-, jóra is használja tudományát. A “felhők fölött járó ember”-képe évszázadokon át a realitását-vesztett embertípust jelentette, de igazából irracionálisan azóta viselkedik az ember, amióta nemcsak naponta a felhők fölött “jár-kel” ezernyi vasmadarával, de tudása révén a Holdon is szaladgálhat…
Óriásit fejlődött a világ, de valójában mégsem tudunk olyan sokat belőle. Messzire láthatunk el, de a közelünkben élőket meg nem vesszük észre! Nagy terveket szövünk, nagy dolgokat várunk,s közben elfelejtjük azt, hogy emberből vagyunk, azaz nem a dolgok nagysága befolyásolja boldogságunkat, hanem az érzéseink. Vannak kultúrák, ahol az érzéseket kifejezni a gyengeség jele (pl. az igazi férfi nem sír!) Valójában, ami emberré tesz minket az nem a tudásunk, hanem az érzéseink, melyeket etikusan tudjuk kezelni – ha tudjuk…
A zsoltáríró himnikus gondolataiban egykoron azt fogalmazza meg, az elérhetetlen magasságú “egek” hirdetik az Isten dicsőségét, ma a zsoltáros beleírná himnuszába azt is, hogy milyen csodálatos rendről tesznek bizonyságot a szubatomi részecskék… Isten ugyanis mindenhol jelen van, hiszen a RENDje nélkül nem lenne semmi, ami van! Éppen ezért mondjuk őt Mindenütt-jelenvalónak, s Aki mindenütt jelen van, az a Mindenható… Isten teremtettségbeli munkájáról szól tehát minden, s Ő munkálkodik bennünk is, ha akarjuk, ha hagyjuk… Ő tart fenn minden létezőt, Ő kormányozza az egész a világmindenséget, vezetni akar minket is, csak akarnánk, csak hagynánk már végre!

 

Ragaszkodás…


A mai nap imádsága:

Hozzád szeretnék tartozni Uram! Nemcsak tudni, hogy velem vagy, de érezni is… Kérlek tompítsd életemben az önzést, add hogy ne birtokolni akarjak, hanem részesedni! Ámen.

   

Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet.
Zsolt 91,14

Akkor mégis csak a cselekedetek számítanak? Tehát, aki ragaszkodik – azaz teljesíti a minimumot – az megmenekül, aki nem az meg elkárhozik?… Ezért sokan “kupeckodnak” az Istennel: “Uramisten, ha Te így, akkor én meg úgy!” – de Isten nem kalmár, hogy alkudozni lehetne vele. Isten az Isten mindörökké, Aki kijelent, törvényt szab. Teremtett világában rend uralkodik, nincs benne semmiféle “kenjük be sárral”-gányolás-javítgatás… Ha egyszer az emberi gonoszság eléri a “kritikus tömeget” – s hogy ez mennyi, azt csakis egyedül az Isten tudja, hiszen ez a kegyelmétől függ, ami nekünk ugyan végtelen, de Neki nem határtalan -, akkor az Isten megengedi a pusztulást, a bűnök következményét, hogy újrakezdődhessen az élet, de, most már az istenes.

Valakinek a ragaszkodását, annak milyenségét kapcsolat-rendszeréből jól meg lehet ítélni. Sok oka van a ragaszkodásnak: Lehet vonzódni valakihez, mert jó az ő társaságában lenni, mert kellemes kisugárzása van az ő személyének. Lehet ragaszkodni a másik emberhez, mert abból jól mérhető előnyök származnak, de lehet félelemből is “ragaszkodni” nemcsak emberekhez, de tárgyakhoz is, melyek elvesztésének félelme kötöz, olykor már betegesen is.

Istenhez “ragaszkodni” egészen mást jelent. Aki Istenhez ragaszkodik, s nemcsak egy “isten-elképzeléshez”, az túllép konvencionális okoskodásokon, dogmatikus korlátokon. Számára nem a hit szavakban megnyilvánuló demonstrációja a fontos, hanem a szeretet mindennapos gyakorlata. Míg ugyanis az előző veszélyeket (pl. elkülönít) hordoz magában, ez utóbbi nemcsak “üdvös”, de békességet, s egységet teremtő is…

Oltalmat az talál, akinek fontos a béke, s éppen ezért keresi azt. A hívő ember nem emberekben reménykedik, hanem Istenben bízik. Ismeri Isten neveit, fel is tudja sorolni azokat, de jól tudja, hogy az ő Istene azért Isten, mert nincs rá emberi szó…

 

 

Szolgálat…


A mai nap imádsága:

Uram! Adj nekem erőt akaratod teljesítésére, hogy minél többször megnyilvánuljon szereteted az én életemen is keresztül! Ámen

(Keresztelő) János mondta: “Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket!”
Lk 3,8

Egyes újprotestáns egyházak szektás látásmódjában a megtérés gyümölcsének a megigazulást tartják, ami azt jelenti, hogy “Isten Jézus Krisztus igazságát a megtértnek tulajdonítja, aki felszabadul a végső kárhoztató ítélet, a bűn és a bűntudat érzése alól, és hiszi, hogy Jézus Krisztus által örök életet nyert.” (Idézet egy, az árrendszerváltozás környékén megerősödött gyülekezet honlapjáról.)

Nos, Keresztelő János egyértelműen a – ma így mondanánk – szociális gondolkodásmódra buzdította hallgatóit. Különösképpen azokat, akik megkeresztelkedtek nála, eképpen szólva hozzájuk: “Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék.” Konfirmandusaim, gimnazista diákjaim gyakran teszik fel a kérdést: “Kinél, melyik vallásban, egyházban van az igazság?” Erre szoktam válaszolni: “Ahol túl sok szó esik az “ÉN”-ről, abban biztos nem!” Ebben az individualista huszadik században élők fejébe sajnos sikerrel “beleverték” azt a konzum-ideológiát, aminek a lényege, hogy a legfőbb érték a fogyasztás, az, amit az “ÉN” valóban birtokolhat.

Így alakult át a társadalom szép lassan azzá, amivé. Az emberek már nem közösségben, hanem egyéni érdekben gondolkodnak; a másik ember már nem szövetséges, hanem vetélytárs, hiszen lassan harcolni kell a munkahelyekért is… Amikor persze tengelytörést szenved a gazdaság szekere, amikor kezelhetetlenné válnak a szociális konfliktusok, akkor derül ki (újra!), hogy a megoldás a közösségi gondolkodás! Ebben a kelet-közép-európai valóságban persze a “közösség” szónak fanyar mellékíze is van, hiszen sokan még a “kolhozra” a szovjet-szocializmusra gondolnak…

Aki tehát megtért, az az ember Isten közelébe került. Ahol Istent naponta érzik, ott naponta valóság a kegyelem, ott kézzelfoghatóak a gyümölcsök, s láthatóak a szolgálat különféle formáiban: iskolákban, szeretetotthonokban, segélyszervezetekben. Ahol az “ÉN” a fontos, ott hangsúlyt kap az élmény, a csillogás, a látvány, s érdekes módon a szociális gondolkodás háttérbe szorul.

Prüszkölni lehet az ún. történelmi egyházakra, de érdemes azon elgondolkodni, hogy melyik mit “tett lett le” a közösség asztalára, s milyen áldozatot hozott nemzetért, hazáért… Mert legvégül nem az fog számítani, hogy kik milyen hangosan “Uram! Uram!”-oztak, hanem hogy mennyire teljesítették a Mennyei Atya akaratát.

 

 


Titok…


A mai nap imádsága:

Uram! Titkaidat ismertesd velem, hogy megelégedve, s hasznosan élhessek általuk! Ámen
   

Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra;
Jn 16,13a

Mindenki, aki rádöbbent emberlétének csodájára – elkezdi keresni az igazságot… Aztán ahogyan öregszünk, tapasztaltabbak leszünk, s egyre közelebb kerülünk a halálhoz, annál inkább bölcsülünk. Ajándék ez, amikor belátjuk, a végső igazság elérhetetlen számunkra, de Isten mégis békességet teremt szívünkben. Minél inkább figyelünk az Ő szeretetére, annál inkább tompul bennünk az emberi gonoszságok, bűnök miatti fájdalom, s minél távolabb vagyunk Istentől, annál inkább eluralkodik bennünk a félelem. Félelem a kicsinységünktől, a gyengeségünktől, mások fölénk terpeszkedő hatalmától.

Isten azonban nem a félelem lelkét adta nekünk! Az igazság a valóságban van, nem a képzeteinkben. Az elképzelés csak egy kép csupán, gondolataink kivetítése érzelmeink filmvásznára, hasonlít a valóságra, de nem az. Olyan mintha… de mégse! A végső igazság, hogy Isten nem képzelet, fikció, hanem Valóság, Akit értelemmel ‘befogni’ kép-telenség. Ezért ellentmondásos, amikor az értelem eszközét, a logikát igyekeznek prédikátorok beleszőni érvelésükbe, s véget nem érő okoskodással citálják a Biblia igéit keresztül-kasul. Egyesek még odáig is merészkednek, hogy könyvet írnak ‘istenbizonyítékaikról’, melynek azt a címet adják: “Aki gondolkodik, az hisz…” A hitnek ugyan velejárója a gondolkodás, de nem előfeltétele! A hitnek lényege az elfogadásban van.

Talán nem véletlen, hogy a feltámadás első tanúja nem az apostolok közül került ki… Mária Magdolna vitte meg az apostoloknak az evangéliumot – s az okos/racionális, ok-okozati összefüggésekben világot látó apostolok első hallásra nem is tudták ‘fogadni’ a jó hírt, csak hitetlenkedtek. Sőt talán az sem véletlen, hogy a korai egyházban kialakul a Mária-tisztelet, hiszen “Mária, aki szívében forgatta ezeket a dolgokat” – az elfogadásnak az ősmintáját adta. Ne áltassuk magunkat, a keresztények között mindig több volt a nő, mint a férfi, s ha megnézzük templompadjainkat, ma sincs ez másképpen! Ennek nemcsak a női létből fakadó áldozatkészség az oka, hanem az élet titkaira való általános nyitottságuk. Az a vallás, amelyik “férfias”, ahol a férfi habitus dominál, az bizony sokkal hamarabb elszalad az Isten Valóságától, melynek legfőbb lényege a Szeretet – nem a kedvelő, hanem az áldozatkész agapé.

A Szentlélek nélkül nincs Egyház. Egy spirituális közösség lehet jószándékúak csoportosulása – ami igen becsülendő -, de nem több ennél. Az egyházi közösség többet kínál, mint társadalom számára hasznos jótékonysági programot. Az Egyház elsődleges célja az Isten-i Titkok közvetítése az evangélium hirdetése és a szentségek helyes kiszolgáltatása által. Az igazság az, hogy a világ szemében az Egyház nem akkor válik egyházzá, amikor hirdeti, hanem amikor éli is az evangéliumot…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.