Anyagiak…


A mai nap imádsága:
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… s ne vígy minket a kísértésbe! Ámen

 

Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre.
1 Tim 6,11

Mit kell kerülnie az Isten emberének? “Minden rossznak gyökerét, a pénz szerelmét, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.” (10.vers) Az emberben tehát az “ég és a föld” csap össze, az anyagvilág a lélek világával – szinte nap, mint nap. Ebben nincs arany középút! Vagy az egyiknek szolgál, s a másikat gyűlöli – vagy fordítva…

Gyerekkoromban sokszor értetlenül néztem a csabacsűdi evangélikus templom karzatáról azt az aktust, amikor az egyházfi a begyűjtött offertóriumot (kosárkában a pénzt) az oltárra tette… Gyerekfejjel úgy éreztem, hogy az nagyon nem oda való! Persze mostmár másképpen nézem/értékelem ezeket a dolgokat, hiszen a profán is “megszentülhet” ha az az Isten ügyét szolgálja, s mostmár tudom, igen nagy szükség van a szimbólikus cselekedetekre! (Például arra, hogy a nő ne csak együttéljen a férfival, hanem “adják meg a módját” életük új életszakaszának kezdésekor, sőt a férfi a “nőt”, esetleg gyermekei későbbi anyját ünnepélyesen vezesse el az oltártól… persze ne csak “úgy” a szülők vagy a “buli” kedvéért, hanem komolyan átgondolva az Élet szentségét…) Meggyőződésem, hogy ez nem válik kárára egyik félnek sem – sőt!

Tulajdonképpen, ami igazán fontos, sőt, ami a legtöbbet ér, azt anyagiakban nem lehet mérni, kifejezni. Hiába vannak tele a fiókok kilós aranyékszerekkel, ha nem párosulnak őszinte érzésekkel, akkor a csillogás, a fény önmagában nem generál boldogságot. Hány ilyen boldogtalan ember él közöttünk, aki életcélnak az anyagiakat tette meg, s azt gondolta, hogy a “lelkiekre” ráér akkor gondolni, ha már az anyagi célokat elérte. Átküszködött élet, karrierét feláldozott magánélet, s amikor minden “dolog” végre a “helyén” van, akkor kiderül, hogy önmagában értéktelen. Hiába a jólét, ha nincs kivel őszintén megosztani azt, hiába a befolyás, a hatalom, ha csak érdek-barátok veszik körül az embert, akkor több benne a nyomorúság, mint a “fontosembervagyok-drog”-féle öröm.

Aki hitre, szeretetre, álhatatosságra, szelídlelkűségre törekszik, az nem véti el a célt. Meglesznek bizonnyal az ő életének is a maga kis vargabetűi – hiszen senki sem perfekt, aki halandó emberként jött erre a világra -, de az Isten kegyelmesen célbajuttatja őt. Ráadásul megismerteti vele az áldás ízét is, melynél édesebb és nyugtatóbb nincs ezen a világon, mert ez “onnan felülről, a Világosság Atyjától száll, alá…”

 

Egész-ségért…

 


A mai nap imádsága:

Uram! Tedd látóvá szememet, hogy megláthassalak Téged minden ajándékodban, s eggyé válhassak Veled könyörületes szereteted által! Ámen

 

“Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.”
Lk 5,31-32

Furcsa társaságba keveredett ez a Jézus… Ahelyett, hogy erősítené a törvényt betartókat, akikben még van tartás, s nem veszítették el emberi méltóságukat, akik még vigyáznak egészségükre, s az előírások szerint táplálkoznak, akik még nem borították fel életrendjüket, s tartják a szombati pihenőnapot is, akik még nem felejtették el, hogy az élet egyedüli teljességet adó feladata emberségünk istenképűségében keresni az Ő teremtői titkait – megélve, hogy Őhozzá tartozhatunk -, nos a “jóemberek” támogatása helyett ez a Jézus a lecsúszottak pártjára áll, őket gyámolítja, az ő társaságukat keresi… Mit akar ez a Jézus? Hát nem tudja? …”Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.”

A farizeusok érvélése Jézust nem téríti el akaratától. Az Ő mennyei dimenziókat is látó világában más “logika” uralkodik. Nem a “hadd hulljon a férgese”, a “futottak még”-kategória kirekesztő látásmódja a meghatározó, hanem az Isten könyörületessége. E nélkül ugyanis nincs célbajutás, enélkül nincs megtaláltatás, s nincs hazajutás sem. Érthetőbben: aki beteg, az gyógyulásra szorul. Mindaddig azonban, amíg a beteg nem látja be, hogy Ő beteg, hiába az orvos gyógyítani akarása, ha nincs orvos-beteg találkozás, nincs gyógyulás sem. A betegnek nem csak gyógyszerre, hanem mindenekelőtt orvosra van szüksége. A gyógyszer csak eszköz, hogy mennyit és mikor, s főleg melyikből kell belőle bevenni… Ezt egyedül az orvos tudja. Aki össze-vissza szedi a gyógyszerekett – azt sem tudva, hogy melyik mire való -, csak fokozza a bajt, sőt még betegebb is lesz tőlük.

Jézus nem gyógyszer(azaz metódus)-osztogató, hanem Ő maga a gyógyszer. Nem utat mutató, hanem maga az út, nem világosságot igérő, hanem maga a Világ Világossága. Nem az igazak igazát igazoló, hanem maga az egyedüli igazság. Mindezek miatt: Az élet teljessége maga. Sokan mégis csak szép kiegészítő díszként értelmezik a keresztényéget – lám milyen igaz a Sören Kierkeegard kritikája! -, pedig a Krisztus-követés nem mindent kijavító “csoda-lakk”, hogy minél jobban csillogjon a mi életünk karosszériája, hanem életünk alapja, alváza, amire mindent építhetünk…

Az egészség, s annak megőrzése korunkban különösen is fontos életprogrammá vált sokak számára, sőt divat is egészséges(ebb)en élni. A kérdés mégis így hangzik: “Egészséges vagy? Egész az életed? Vagy hiányzik belőle Az a Rész, Aki kerekké, egésszé tehetné?” A kérdés sokak számára »még« elvont, teoretikus kérdés. Égetővé akkor válik, amikor először belátjuk: betegek vagyunk, hiszen életünk egyfajta hiánygazdálkodásba fordult… Kellene az erő, a hit, a reménység, s mindenek előtt a hordozó szeretet… Az Orvos itt áll életünk ajtaja előtt, s kopogtat… de nem az ajtón, a szívünkön…

 

Engedetlenség…
A mai nap imádsága:
URam! Add békédet a szíveinkbe, mert szereteted nélkül elpusztulunk! Ámen
Intetted, és törvényedhez akartad téríteni őket, de ők gőgösek voltak, és nem hallgattak parancsolataidra, hanem vétkeztek törvényeid ellen; pedig ha az ember teljesíti azokat, él általuk. Pártütően hátat fordítottak, nyakaskodtak, és nem engedelmeskedtek… királyaink, vezetőink, papjaink és őseink nem teljesítették törvényedet és nem figyeltek parancsolataidra és intelmeidre, amelyekkel intetted őket.
Neh 9,29 és 34
Nehémiás próféta társadalomkritikája meglehetősen elmarasztaló képet fest a “választott népről”! Lehangoló véleményt azonban nem csak a zsidó népről lehet mondani, szinte nincs nemzet, melynek ne lenne olyan történelmi ’emléke’, amire nem különösen büszke… Ha csak az egyetemes hadtörténetet nézzük, az elmúlt mintegy hatezer esztendőben 14.500 háborút/csatát folytattak, minek következtében az elszenvedett emberveszteség elérte a 3,5 milliárdot!!! Lehetőségünk tehát bőven lett volna rá, hogy tanuljunk a vérontásokból, s felismerjük igazi küldetésünket, valójában csak a gyilkolás/pusztítás technikájában fejlődtünk, s érdekes módon a harmadik évezred elejére a háborús computerjátékok váltak az IT-ipar egyik fő bevételi forrásává.
Mi lehet ennek az oka? Genetikai eleve-elrendelés, evolúciós tévút, esetleg sátáni mesterkedés? Tény, hogy az emberek nagyságrendekkel több rosszat tesznek egymással, mint jót! A hatalmi játszmák teljes tárházát bemutató középkori katolicizmust gyakran emlegetik még ma is elrettentő példaként, jóllehet inkvizíciós üldözések, boszorkányégetések nem csak a katolikus egyházon belül történtek, gondoljunk csak a puritánok több-tízezret meghaladó boszorkánypereire, lincselésekre – lásd szálemi boszorkányperek(!)-, de gyakorlatilag a rendszer-ellenesen gondolkodók rendszeres kiirtása az emberi “kultúra” része, már ha a másik megsemmisítését annak vehetjük.
A vérontás művészete azonban nem művészet. A ‘vérmisztikás’ vallásoknak – legyen az ószövetségi Jáhve-kultusz vagy új-szövetségbe beleszőtt áldozat-teológia -, semmi közük nincs a szakralitáshoz! Tetszik vagy nem, szentségi volta csak az életnekvan, a halálnak, a pusztulásnak sosem volt, s nem is lesz, mert nem is lehet a földi világban szentségi vetülete… Erre szép lassan majd csak rájönnek a kereszténység gondolkodó táborába tartozók, mely természetesen kulturális váltást – esetleg törést is(?)-, okoz majd, de nincs kizárva persze annak a lehetősége sem, hogy plazma-máglyán végzik, mint heretikusok, teológiai rebellisek…
Isten az Élet Istene. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy egyszer mindannyian meghalunk. Annak ellenére, hogy véges életünkben csak töredékesen a szeretünk, Isten még átölelhet végtelen szeretetével, s részesíthet minket olyan csodában (örök élet), amit valójában soha meg nem érdemelhetünk. Ezt nevezi a hívő ember kegyelemnek. Annyi bizonyos, hogy aki az Életre, a szépre, a jóra mond igen naponta, az már itt a rövidke földi életében megtapasztalhatja a mennyei reménységei elő-örömét, s ez naponta formálja az életét egyre tartalmasabbá, harmonikusabbá, istenesebbé, teljesebbé – azaz boldogabbá…

 



Hitünk gyakorlata…
Imádkozzunk!
URam! Áldunk Téged jóságodért, megtartó kegyelmedért. Kérünk Téged, bocsásd meg türelmetlenségünket, szeretetlenségünket, s meg-megkísértő erőtlenségünket! Add Szentlelked megújító erejét mindannyiunknak, hogy Neved dicsőségére élhessünk, feleberátainknak hasznára váljunk, s örömet szerezhessünk mindazoknak, akiket mellénk rendeltél! Ámen
Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál,
1 Tim 6,11-12a
“Isten embere”… merész megszólítás. Talán, nem a kereszténység kezdeti századaiban, amikor szinte a földből nőttek ki a szentek, no de mostanság bizonnyal! Olyanokat bőven találunk, akiknek élete szentül indult, de végül meghasonlottak önmagukkal, de olyanokat, akik életszentségben csak nőttek, nőttek… olyanokat nagyítóval kell keresnünk. De kit is nevezhetünk Isten emberének? A ténylegesen szentéletűt vagy aki “hivatalból” az? Sem a jószándékú ‘laikust’, sem az elkötelezettséget vállaló ‘klerikust’ nem ismerhetjük teljességgel, csak részben, s hogy kinek mi van a fejében, szívében, lelkében – valójában csak az Isten tudja. Így aztán merész dolog lenne bárkiről is – aki még él -, azt állítani, hogy “szentember”.
Isten embere az, akin tükröződik az Isten szeretete– homályosan is, ha fényét megtörve is tükrözi, de azért tükrözi. Ez is egy ismertetőjel lehet, de az is, ha valaki az Isten igazságát – mert Isten a szívére helyezte- szólja, tanítja, továbbadja. Ehhez nem kell teológiai professzornak, püspöknek, papnak vagy szerzetesnek lenni, a leghatásosabb közvetítési mód, ha valaki következetesen felvállalja az Isten-hit bolondságát, s a hétköznapok istenes normalitását egyszerűen megéli. Akkor is, ha a világ körülötte ‘abnormális’, akkor is, ha azt akarja a ‘világ’ elhitetni, hogy ami abnormális, az valójában teljesen normális…
“Minden nézőpont kérdése”… Bármennyire is banális ez a mondat, nagy igazságot közvetít. Illusztrációnkat – erre a mai szerény ünnepnapra (2000. áhitatom ez a mai S.D.G.!)-, nézhetjük úgy is, hogy a világ hatalmas sziklája agyonnyomja a szegény kis egyházat, de nézhetjük úgy is, hogy Krisztuson, az Ő tanítására építve szikla-szilárdan megáll, az idők végzetéig. “A hogyan tovább keresztény Egyház?” – kérdését az elmúlt korok emberei is feltették, de ennek az aktualitása manapság különösen is égető. Nem elsősorban más vallások agresszív missziója miatt, sokkal inkább a látásmód megváltozása miatt. A technika vívmányai következtében kitágult a világ számunkra az Univerzum, s ezáltal összezsugorodott a világunk. Már nem leszünk, nem tudunk azok lenni, amik voltunk, ha csak – Isten óvjon ettől(!) -, valamelyik hatalomtól eltorzult ember meg nem nyomja a “piros gombot”, s egy globális atomháború vissza nem veti azt a néhánytucat túlélőt a kőkorszakba… De mindent előről kezdeni talán akkor sem lehet.
Ki tehát az Isten embere? Pál megadja rá a választ is… az, aki törekszik az igazságra, a kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Aki naponta megharcolja a hit nemes harcát, mindenek előtt önmagával! Ehhez nem csak nagy bátorság kell, elszántság, kitartás, sok-sok erő, de mindenek előtt Isten kegyelme szükségeltetik, hiszen ezáltal vagyunk, amik vagyunk, váltunk azzá, amik vagyunk, s lehetünk azok, akikké megálmodott minket a JóIsten…

 

Isten neve…


A mai nap imádsága:
URam! Nem is tudom, hogyan szólítsalak, így inkább csak kitárom szívemet… Költözz be, lakozz bennem, erősíts, hogy erősíthessek másokat! Ámen


Vagyok, aki vagyok.
2 Móz 3,14a

Van-e az Istennek neve, s ha igen, akkor melyik az? Nos, a zsidó hagyomány szerint a héber Bibliában összesen 21 istennév található. Azért ilyen sok, mert Istent az ember nem ismerheti meg közvetlenül, csakis a mi világunkban megvalósuló tulajdonságai által. Így olyan kifejezéseket találunk Istenre, amelyekkel az életünkben is találkozunk, illetve amelyeket a mi tulajdonságainkkal egybevetve (azoknak mintegy ellentéteként) megfogalmazhatunk. Így például: Örökkévaló (JHVH), Szent (Hakados), a Legfelsőbb (Eljon), Mindenható (Sadáj), az Irgalmas (Harachaman) stb. Sőt, a béke (salom) és az igazság (emet) héber szavai is jelölhetik a Világ Urát (Adon olám).

De hogyan értelmezzük a “Vagyok, aki vagyok”-Istent? Az istenvilágról az a képzet élt hosszú időn keresztül az emberekben, hogy az istenek messze vannak, szinte elérhetetlen távolságban. A “Vagyok, aki vagyok”-Isten egy új korszakot nyit meg Mózessel, hiszen ettől fogva nyomatékosítani kívánja az emberiség előtt, hogy Ő a jelenvaló Isten! Ugyanakkor a “vagyok, aki vagyok” mondatból hiányzik annak megjelölése, hogy ki illetve mi “vagyok”? Mivel a Jáhve-istennév egy szerkesztés eredménye Három szót írtak egymás alá, s ezek betűit összevonták. HJH = volt [ejtsd: hajá] – HVH = van [ejtsd: hove] – JHJH = lesz [ejtsd: jije]. Összevonva: JHVH = Örökkévaló. Azaz, a mindig LÉTező! Isten mindaz a “VAGYOK”, amire az Őt szeretőknek (a hívőknek) szüksége van életük során. Isten az, aki megelégíti a hiányt, mert ahogyan megjelenik az emberi szükséglet, emberi nyomorúság, Ő pontosan azzá válik, amire az embernek ott és akkor szüksége van. Ezért Gondviselő Isten – is…

A JHVH név értelmét a történelem során sokféleképpen magyarázták. A legfontosabb magyarázatok a következők:
1. „Az vagyok, aki vagyok” azt jelenti, hogy: „nevem kimondhatatlan”. Így magyaráz Moyses Maimonides (1135-1204), a kiváló zsidó filozófus.
2. „Az vagyok, aki cselekvően veletek leszek”. Napjainkban ez a legáltalánosabban elfogadott értelmezés. Isten e nevének közlésével megígéri aktív támogatását népének.
3. „Az vagyok, aki veletek vándorolok”. Sok zsidó rabbi érti így a nevet. Az Isten jelenlétét mutató sekinah (felhőoszlopban mutatkozó isteni dicsőség) kíséri az izraelitákat vándorlásuk során, és leszáll a szövetség sátrára, illetve a templomra.
4. „Az vagyok, aki együtt szenved a szenvedőkkel”. A Talmudban található ez az értelmezés. A zsidó nép szenvedéseivel együtt szenved az Isten.
5. „Én vagyok az Úr”. Isten parancsai kötelezőek. Hallgatni kell rá, és követni szavát.
6. „Én az emberek életében egzisztenciális eseménnyé leszek”. Ez a zsidó egzisztencialista filozófusok (Buber, Rosenzweig) értelmezése.
7. „Én vagyok a Létező” (gör.ho ón). Ez a keresztény egyházatyák legáltalánosabb értelmezése. .Isten nem „volt” és nem „lesz”, hanem „van”. A mai zsidók is kedvelek a JHVH helyett az „az Örökkévaló” név használatát.

A fenti magyarázatok közül nem kell egyet kiválasztani, és a többit elvetni. Ezeket az értelmezéseket tekintsük inkább e kimeríthetetlen Istennév kinyilatkoztatásának, melyből naponta meríthetünk – szükségleteink szerint…




Öröm…


A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy ne kísértsen a bánat árnyéka! Add, hogy tudjak örülni másokkal – Általad! Uram! Fordítsd szíveinket egymás felé és Tefeléd, hogy örömünk teljes legyen! Ámen

 

Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.
Fil 4,4

Minden Isten-teremtette dolognak lehet örülni, de az ‘igazi’ öröm kiállja az idő próbáját is… Ezért írja az apostol: “Az ÚRban örüljetek!” Mindkét szó nagyon fontos. Aki az “ÚRban” örül, az olyan értékeket tart mérvadónak saját életében, melyek az Isten előtt is kedvesek. Ilyen a türelem, a jóság, a szívesség, s hasonlók. Mindezeket akkor lehet ‘gyakorolni,’, ha felebárátunkkal kapcsolatban vagyunk… Pál nem arra biztat: ‘Örülj!’, hanem arra: “Örüljetek!”. Örülni lehet a kedvenc csapat góljának úgy is, hogy valaki a TV előtt egyedül üldögél, s közben iszogatja hűtött sörét, de mennyivel más az öröm egy baráti társaságban vagy ha együtt örülnek a szurkolók (lásd a manapság oly divatos public viewing-ot).

Az öröm igazi értékét az adja, hogy megosztható másokkal. Az az öröm, amit nem tudok megosztani másokkal, aminek csak én magam örülök, az igen gyorsan múló öröm. Az az öröm, ami megosztható másokkal az nem fogyatkozik, az idővel csak szaporodik, növekszik. Ilyen öröm az, amikor ember születik a világra. A sok-sok gond ellenére gyermekünkre ha évtizedek múlva is rátekintünk – öröm tölti el a szívünket, s nem győzünk hálát adni az ÚRIstennek, hogy ilyen nagy örömben részesített minket… Azok a sikerek, melyek mások életét szebbé, gondtalanabbá tették, hosszú évek után is tiszteletet, elismerést és megbecsülést váltanak ki minden jóérzésű emberben – gondoljunk csak pl. az elektromosságra. Milyen sok áldás származott már belőle! Ha nem kísérletezetek volna elkötelezett tudósok a rádió, a televízió, az internet tökéletesítésén, ha orovosok nem kutatnak újabb és újabb gyógyító lehetőségek után, akkor nem ott tartana ez a világ, ahol ma vagyunk. (Az, hogy minden jót rosszra is fordítottak, s fordítanak ma is, az elsősorban nem a tudósok, hanem a politikusok, a mindenkori hatalom bűne!)

Az örömünk igazából abból fakad, hogy Isten teremtményei vagyunk/lehetünk, hogy átélhetjük mindazon csodákat, melyek körbevesznek minket: a természet szépsége, az élővilág lefesthetetlen sokszínűsége. Ha olykor-olykor személyessé, pillanatban megragadhatóvá válik ez a fölülről alászálló öröm – mert elámít minket a pillangók tánca, mert habzsolhatjuk a virágok színeit és bódulhatunk illatuktól, mert kedvesünk mosolyában vagy gyermekeink kacagásában felfedezzük a Gondviselő Isten simogatását -, akkor megértünk valami keveset az ÚRban való örömből…

 

 

Szavaink…


A mai nap imádsága:
Uram! Sokszor szólok, pedig hallgatnom kellene, s amikor minden elkészítesz, hogy szóljak – akkor meg hallgatok vagy még rosszabat teszek, azt szólom, ami nem is a Tiéd… Uram, Te látod a készséget, s a lehetőségeimet életemben, Te ismered lelkemet, s minden lépésemet. Kérlek segíts, gyámolíts Szentlelkeddel, hogy megállhassak a hétköznapok kísértései között, s Veled járjak, Benned örvendezzék, s Általad élhessek embertársaim javára, magam békességére, s amennyire tudok, és kegyelmeddel engeded, a Te dicsőségedre is! Ámen.

Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele;
Ez 2,6-7a

Ki a próféta? Önjelölt evangélisták, egyházalapító pénzmosók korában érdemes feltenni a kérdést… Nemde az, aki különleges képességekkel bír, netán a jövőbe lát? A helyénvaló válasz egyszerű, mint ahogyan az Isten megoldásai is mindig azok: próféta az, aki a lelkiismeretet folyamatosan ébren tartja magában, s abban a közösségben, ahová küldetett. Metsző szavával, elő(bb)re látásával, Isten gondviseléséről szóló bátorító, megítélő gondolatokkal éleszti/táplálja a lélek Istentől kapott lángocskáját mindenkiben.

A prófétaság nehéz sors. Sokan helytelenül idéznek a Bibliából, mondván: “Senki sem próféta a maga hazájában!” – jóllehet Jézus azt mondja: “Egy próféta sem kedves a maga hazájában.” Azaz: próféta lehet ugyan, de ez csak nehézséget okoz neki is, meg a környezetének is… Felvállalni Isten akaratának közlését többszörösen félelmetes feladat. Nem csoda, ha Mózes alkudozik a csipkebokor tövében: “Uram, nem vagyok én a szavak embere! – De Uram, mi van, ha nem hisznek nekem? – Uram, küldj fiatalabbat!” s hasonlók… Jónás meg pontosan az ellenkező irányba indul el – bolond is lenne a bűnös Ninivébe menni, kitenni magát sok-sok zaklatásnak és verésnek.

A félelem bizony nagy úr! – minden korban és mindenki életében így volt/van/lesz csak a félelmet ezerarcúsága miatt nem lehet rögtön felismerni. Hiába a magunknak tulajdonított eredmény, az mégsem üdvözít se odaátra, s nem ad tartós békét itt a földi létben sem. Ha ennyire okosak és büszkék vagyunk 20-21. századi tudományos eredményeinkre, akkor mégis mitől fél ennyire korunk embere? Miért esnek százmilliók depresszióba, ha életükre árnyék vetődik? Hova a nagy bátorság, miért nem segít az istenfüggőségtől mentes ember bálványosított szabadsága?

Szólni az “igét”, hirdetni az evangéliumot, hitelesen bizonyságot tenni Istenről – tényleg prófétikus feladat. Senkit nem érdekelnek a magyarázatok, miért nem sikerült… Fáradt volt a pap, rossz napja volt, gondok gyötrik. Magyarázni a bizonyítványt? Nem ezt várják tőle! S a szülők – akik Luther szerint az Isten helytartói családban – inkompetenciája sem elégséges ok… A gyermekeket nem érdekli a szülők magyarázata, hogy miért nincs meleg kakaó, tiszta ing, emberhez méltó otthon… És a tönkrement házasságok, a sikertelen gyereknevelés okozta életvezetési csődtömeg sem magyarázatok, hanem megoldások után kiált… A gyermeknek nem okos(kodó) mondatokra van szüksége, hogy apuka miért nem szereti már anyukát, hanem elrejtettségre, védettségre, szeretetre – azaz nyugalomra, megtapasztalható biztonságra, arra, hogy itt most nekem ebben a családban: jó, nagyon jó. Ki adhatna erre garanciát, ha nem az Isten? Kinek van hatalma az elembertelenedő világban megőrizni az embert embernek, ha nem az Istennek?

Azért kell hirdetni szóval és cselekedettel az Isten igéit, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele… mert Isten kezében vagyunk mindannyian, s Nála vannak a megoldások is.

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.