Boldogság…


A mai nap imádsága:
Uram! Áldott légy ajándékaidért, s hogy gondviselő jóságod által mindig megadod azt, amire éppen szükségem van! Ámen

Erre Jézus így felelt:
“De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják.”
Lk 11,28

Mi a boldogság? Ennek általános megfogalmazásánál igencsak gondban vagyunk… Azt, hogy mi a boldogtalanság; azt mindenki igen jól meg tudja fogalmazni – magának: a fiatal azért tartja magát boldogtalannak, mert nincs társa, az idős ember azért, mert beteg, a munkanélküli pedig azért, mert nincs munkája… A boldogtalanság tehát mindannyiunk számra a “kézzelfogható/tapasztalható” valóság: valaminek, valakinek a hiánya. A boldogság ugyanakkor nem státusz, ami mindig megvan, akár aktív vagyok, akár inaktív. A boldogság bizony “csak” pillanatokban mérhető! Ami viszont nagyon lényeges: ezekre a pillanatokra vissza lehet emlékezni! Erre kiváló alkalom a hálaadó imádság. Minél többször élünk ezzel a lehetőséggel, annál kevésbé okoz fájdalmat a hiány. Valami persze mindig hiányozni fog az életünkben. Ha nem így lenne, akkor megszűnnénk kérdéseket feltenni, s válaszokat keresni. Márpedig az élet egyik legnagyobb célja az ismeret, a tapasztalások gyűjtése. Ezektől bölcsül az ember, s hajlik élete vissza oda, ahonnan egyszer elindult: az Istenhez.

Jézus tanítását hallgatni kiváltság. Megérteni áldás, félreérteni a szenvedés maga. Sokan hallják Jézus példázatait, de kevesen (Magvető példázata: 25%!) értik meg. Emberi fülnek szólnak ezek a tanítások, de nem emberi világról, hanem az Istenéről. Az pedig először is ígéret, másodszor eljövendő igazság, harmadszor pedig olyan üzenet, ami személyesen nekem szól, azaz dekódolnom kell, hiszen Jézus a tizenkettőnek is “rejtetten” beszélt. Nem azért, hogy nehezen vagy egyáltalán ne értsék meg, hanem csakis azért, mert Isten embervilágba beleteremtett igazságait nem lehet függetleníteni tértől és időtől, s természetesen az embertől sem. Ezért kell érteni a világot, s megérteni az embert. Nagy tudomány mindkettő! Kevesen is mívelik a kettőt együtt igazán nagyszerűen, méltósággal…

Az isteni tanításoknak a lényege – ezt bizony gyakran elfelejtik a keresztények -, nem az érzés, hanem a cselekedet. Az nagyon fontos, hogy én magam mit érzek, de ebből az érzésből a másik ember bizony semmit nem érez! Csak azt érzi, amit cselekedeteken keresztül “közlök” a számára. Ezért fontos a misszióban nemcsak az evangélizáció, hanem a szavakat hitelesítő cselekedet is…

“Megtartani az igét” nem is olyan egyszerű… Nem munka ez, amit teljesítményben lehetne lemérni: “Tisztességel ledolgoztam a nyolc órát, tessék ideadni érte a méltányos bért!” Igét megtartani ugyanis nemcsak munkaruhában, “öltönyben nyakkendőben”, de “hálóingben mezítláb” vagy éppen “árokparton rövidnadrágban” is tudni kell – ahogyan szociáletika professzorunk a szívünkre kötötte. Ez azt jelenti, hogy igét megtartani, aszerint élni, csakis természetesen, azaz belülről fakadóan lehet. Aki kényszerből teszi – azaz belső hit nélkül -, az természetellenesen cselekszik, s ne is csodálkozzon, ha az ilyetén kereszténysége nem hoz áldást az életébe…

Isten azonban végtelenül szeret minket, s ezért elkészít alkalmas pillanatokat, amikor egy egyszerű káposzta-lepke röptében vagy a caminói zarándoklat pusztai magányában felcsendül egy pacsirta dala, s nemcsak úgy érezzük, de tudjuk is: titokzatosan most simogat az Isten…

 

Hit és cselekedetek…


A mai nap imádsága:
URam! Légy velem, erősíts meg Lelkeddel, hogy szeretetben tudjak élni! Ámen



Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? …Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.
Jak 2,14 és 26

Nekrológokban, hiteles emberek sírja mellett gyakran hangzik el ez a mondat: “Élete volt hite, hite volt az élete.” Nagyon egyszerűen ez azt jelenti, hogy amit hitt, az élte is. Sokan próbálják szembeállítani a nem látható hitet, a látható cselekedetekkel – általában nagyon emberi módon, huncut okoskodásokkal megfűszerezve az Isten “hatáskörébe” tartozó üdvösség kérdését feszegetve. Így állítják szembe Saul Pált és Jakab apostolt, jóllehet mindkettő ugyanazt a célt tartja szem előtt, de mindkettő másról beszél. Igénk okán, maradjunk ma Jakabnál!

Jakab cáfolja azt a hiedelmet, hogy egy embernek lehet hite jó tettek nélkül (Jakab 2:17-18). Ő inkább azt hangoztatja, hogy az őszinte Krisztus-hit megváltozott életet és jó cselekedeteket eredményez (Jakab 2:20-26). Mit mond ezzel? Azt, hogy a hit nem más, mint cselekedet! Megromlott kommunikációnkban, amikor a szavaink többnyire hitelüket vesztették – mert szinte minden izmus, destruktív ideológia a maga céljára sajátította ki azokat -, lehet-e érthetőbb üzenet, mint cselekedet? Nyilvánvalóan nem… Ostoba jelszavaktól, üres ígértektől megfáradt lelkünknek ugyanis nem válaszokra, hanem megoldásokra van szüksége, melyek mindig cselekedetekben nyilvánulnak meg. A cselekvést, a megnyilvánuló szeretetet vagy gyűlöletet mindenki érti, szavak, nyelvismeret nélkül is. Ennélfogva a cselekvés nem más, mint a belső visszatükröződése a külsőn… vagyis a nemlátható látható megnyilvánulása.

A hit tehát cselekvésben megnyilvánuló mindennapos bizonyságtétel az Istenről. A kettőt nem lehet különválasztani! Olyan ez, mint az ejtőernyősök ugrása… Ha nem hinné az ugró, hogy kinyílik az ernyője, akkor magától nem ugrana ki. Ha nem hinnénk, hogy Isten akarata a jó megcselekvése, akkor hajlamosak vagyunk azt elmulasztani, hiszen könnyebb nem hinni azt, hogy Isten nincs, mint azt, hogy van! Ahogyan Diderot mondja: “Az emberek nem attól félnek, hogy Isten nincs, hanem attól, hogy mi van akkor, ha Isten mégis van?” Akkor ugyanis nincs menekvés: szeretni kell, mert Ő egyszer számonkérhet rajtunk mindent…




Krisztuskövetésünk…


A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy néha-néha túlláthassak egy kicsit a nekem rendelt horizontjaimon és megérezve kegyelmed szeretetét magam is szereteted eszközévé válhassak! Ámen

A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, mint ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni? Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.”
ApCsel 15,8-11

Ki a jó keresztény, azaz: ki követi ‘igazán’ Krisztust? A kérdésre adott válaszok az egyháztörténelem legnagyobb dogmatikai vitáit és/vagy szakadásait váltották ki. Éppen ezek a históriás tanulságok kellenének, hogy józanná tegyenek bennünket – hiszen számtalanszor megnyilvánult már -, bizony dogmatikai igazságokkal sem lehet ‘megfogni’ a szeretet Krisztusát. Aki be akarja fogni mégis a Titkot, annak egész életében, átfogó látással a szeretet dinamizmusát kell(ene) gyakorolnia.

Mit jelent ez a gyakorlati keresztény életben? Elsősorban azt, hogy Isten-élmény személyes odaadás nélkül nem létezik. Ez az odaadás pontosan ugyanolyan személyes, bensőséges, intim(!), mint egy szerelmes kapcsolat. A szerelem, a házasság szimbolikája nem véletlenül kerül elénk újra és újra az Ó- és Újszövetségben egyaránt, mely ‘kép’ Isten és övéinek kapcsolatát igyekszik ‘megfoghatóvá’ tenni. Úgy a szerelem, mint a hit, úgy a házasság, mint a gyakorló keresztény élet, teljes mértékben az önkéntességen alapul. Ha ez nincs meg bennük, akkor a kényszer minden nyomorúságos következményével számolnunk kell – úgy az egyházi-, mint a párkapcsolati életben.

Sokan elfelejtik, hogy Jahve-Isten kultusza soha nem tartott igényt a világvallások egyetemességére – a köztudatban mégis villágvallásként tartják számon. (Magyarul nem akart, s ma sem akar misszionálni, a betérés igen körülményes; zsidóvá nem válhat az ember “csak úgy” – zsidónak születni kell.) Említésre méltó ragaszkodásuk különös vallási törvényeikhez, illetve azok zártsága mindig is garantálta a maroknyi, ahogyan az Ószövetségben olvashatjuk a picinyke, “férgecske Izráel” túlélését a népek, nemzetek tengerében. Példaértékűnek is mondható kitartásuk a Tóra, a törvény mellett, számos mélyponton segítette át Jákób ivadékait. A törvény betartásának nehézségeit Simon-Péter ‘ecseteli’ mai igénkben: “sem atyáink, sem mi nem tudtok elhordozni a törvény igáját…

Akkor honnan a nagy bátorság és elszánás, hogy azok nyakába is tegyék a mózesi törvények igáját, akik nem is zsidók (pogány-keresztények=nemzsidó krisztuskövetők)? Ez a probléma tapasztalhatóan túlmutat önmagán, sőt egyenesen Krisztusra mutat! Nincs megigazulás az emberi a törekvésben, nincs feloldódás az Istenben, csakis a kegyelem által. Hiába minden emberi akarás, kötelezettségek gazdag tárháza, ezek automatikus megcselekvése nem visz közelebb az Istenhez. Minden, amit teszek vagy nem teszek, az Isten kegyelméből fakad. (Omnia est gratia.) Az Isten kegyelme Krisztusban lett nyilvánvalóvá. Az Ő önkéntessége – ahogyan minden Őt követő önkéntessége is – az Isten végtelen szeretetéről tanúskodik. A szeretet pedig kizárja a kényszert, a törvényeskedést. Ha ennek nyomait mégis felfedezzük egyes keresztények – n.b. a magunk életében – gyorsan térjünk(!) vissza oda, ahol megmaradhatunk: Jézus keresztjéhez…

 

Terveink…


A mai nap imádsága:
Istenem! Köszönöm mindennapjaimat, a kegyelmet, hogy életemet beleszőtted ebbe a világba, s hogy terveimet Veled álmodhatom! Ámen.

 

“Krisztus által részesültünk a megbékélés ajándékában”.
Róm 5,11b

Távolságból látni dolgokat – a bölcsesség egyik ismérve… Ha távol vagyunk/lehetünk – akár csak rövid időre is – a hétköznapok ismétlődő feladataitól, ha letehetjük terheinket egy kis időre, hogy erőt gyűjtsünk, akkor az édes béke honol a lelkünkben. A szabadság erre az erőgyűjtésre ad(hat) jó alkalmat. Sajnos magyar vonatkozásban a szabadságnak még mindig más a szerepe: Kényszerűség miatt elmaradt feladatok pótlása, évtizedeken átívelő, hangyaszorgalmas egzisztencia-építés aktuális szakaszának megtételét jelenti az az egy-két hét.

Ha távolról nézzük meg saját dolgainkat vagy figyeljük meg mások életét, akkor egybemosódnak a részletek, s kiderül: hová, merrefelé tart az életünk, illetve mások sorsa. Lentről nézve a magasban szálló repülőnek haladási irányát jól meghatározhatjuk, fentről nézve a földi síkbéli események pedig más értékrendbe kerülnek. A repülőgép csillogó szárnyát messziről szemlélve eszünkbe sem jut (legfeljebb a szakembernek), hogy a fémes csillogás csövek és vezetékek százait rejti maga alatt, melyek mind a biztonságos repülést szolgálják… Ahogyan a madarak szárnyán sincs egyetlen toll sem feleslegesen, ugyanúgy a repülőgép teste sem rejt fölösleges, haszontalan dolgokat magában. Időnként azonban – egy-egy manővernél – kiviláglik, milyen technikai “csodát” rejt magában a gépmadár…

Bármennyire is bonyolult egy repülőgép szerkezete, s akármennyire is ámulatba-ejtően komplikáltak számítógépes fedélzeti rendszerei – végül is – mindegyike lebontható egy-egy csavarra, darab vasra, vezetékre vagy lámpácskára… Ezzel ellentétben egyetlen emberi életet sem tudunk így ízekre szedni, de még a legegyszerűbb élőlényt is górcső alatt vizsgálva, hamar szembekerülünk a mikrokozmosz végtelenségével…

Hogyan lehetünk akkor saját életünknek jó irányítói? Hogyan juthatunk el biztonsággal a célállomásig? A hívő ember alázatosan belátja és elfogadja a tényt: Egyedül sehogyan sem boldogulunk, mindannyiunknak szüksége van külső (felső!) segítségre… A bűn katapultjával hamar az egekbe szállhatunk, de repülés múló gondtalansága után a földetérés csúfos tragédiája közeledik. Aki életét mégis az Igazi Pilótára bízza, annak szívében-lelkében békesség honol, mert tudja: az utolsó landolás “rizikója” sem az övé….

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?