Bölcsességünk…


A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szereteted vezérelje útjainkat! Ámen


Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.
Mt 6,21
“Repes a szívem az örömtől!” – mondjuk, amikor elönt minket a boldogság felszabadító érzése. Érzéseinket – szomorúakat és örömtelieket – a szívünkhöz “kötjük”, bizonnyal jó okkal, hiszen érzéseink alapvetően meghatározzák szívünk verését. Azt is szoktuk mondani: “Bezárlak a szívembe!”, ami a teljes elkötelezettséget jelenti. S ha valakinek a szíve önző – azaz szívtelen a másikhoz -, akkor azt mondjuk: kőszívű, ami persze abszurdum, de jól megmutatja mit is akarunk ezzel kifejezni. Nos, csodás egy szerkezet ez a szív… valóságosan is, és átvitt értelemben, az érzelmek világában.
A szív állapota tehát alapvetően meghatározza az emberekhez, a dolgokhoz, s természetesen Istenhez való viszonyunkat. Elintézetlen benső viszonyainkat éppen ezért a szíven “kívül” nem tudjuk véglegesen rendezni. A másokhoz való jóság nem pótolhatja az önmagunkhoz való jóságot. Sok örömtelen keresztény lélek gondolja azt, hogy az igazi szeretet az csak ad, mindig csak ad… de önmagához nem kell, hogy jó legyen – gondoljunk a kora-középkori aszkéta életideálra(!) – s akkor igazán keresztény, ha önmagát ostorozza, örökösen bűntudatban tartja, s csak pótcselekvéseinek néhány ritka pillanatában éli meg, hogy ő nem is annyira rossz ember… Szélsőségesen gondolkodó vallásos emberek a Gonosz elleni elkeseredett küzdelmükben rendre elfelejtik, hogy az eredendő bűn mellet van eredendő készségünk a jóra is! Egyébként nem tudnánk tükrözni istenképűségünkben Isten jóságát.
Kinek mi a legfontosabb, azt tartja a szívében, az a “kincse”, s az irányítja az életét. Van akinek a legfontosabb a mindennapi kábulat, s hogy ezt milyen droggal éri el, az már csak részletkérdés. Vannak illegális – társadalomra különösen veszélyes – drogok, s vannak megengedett, sőt reklámozottak: alkohol, cigaretta… is. A legnagyobb s a legveszélyesebb “drog”, ami az élet minden területét átszövi, s igazából csak az Isten tiltja: a HAZUGSÁG! Az a szívünkbe zárt hazugság, amit magunkkal hitetünk el “igazságként”, az fogja elrabolni életünk istenes örömét…
Az igazság nem az, amit gondolunk, hogy mi okos emberek egy oktalan univerzum véletlenszerű lakói vagyunk, hanem éppen fordítva: mi oktalan, önhitt emberek egy abszolút Intelligens világnak – hiszen a Világmindenséget Teremtő Intelligencia hívta létre – nemcsak “lakói”, de elválaszthatatlan, beleteremtett részei is vagyunk! Ennek lehet a tudományos értelmét magyarázni, de az istenhitnek nincs “tudományos” értelme, ez azonban nem a hit, hanem a tudomány fogyatékossága. (Egyébként az igazán nagy tudósok “tudják”, hogy mennyire tudományos a tudomány, s milyen ismeretet képvisel a hit!)
Isten életünk bölcsességét a szívbe akarja beleplántálni, mert az irányít minket, ezért kell különösen odafigyelnünk arra, mi történik a szívünkben. A külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele, jóllehet a nagy dolgok nem “odakint”, hanem a szívben dőlnek el… s rendjén is van ez! Amikor a külsőbe, azaz a világba vetett reménységünket, az anyagba, s a rációba gyökerezett görcsös önvédelmünket feladjuk, s egyszerűen csak elkezdünk egymásban, egymásért élni, azaz szeretni, akkor teljesítjük be Teremtőnk akaratát…

 

Előrelátásért…

 


A mai nap imádsága:

Gondviselő Uram, Istenem! Te mindent jól előre látsz, én még a horizontig sem… Kérlek segítsd meg szívem gyönge akarását igazságod megismerésében, hogy életem részesüljön megelégítésed csodájából! Ámen

Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.
Mt 5,6

A görög nyelv két szót használ az igazságra, az egyik a “dikajosszűné”, a másik pedig az “alétéja”. Az előző emberi igazságot, az utóbbi emberi+isteni igazságot együtt jelenti… Már előre örültem: Lám, milyen jól magyarázza magát az Ige! – sőt, ha egy kis görög-tudás is párosul hozzá, mindjárt nyilvánvalóvá válik minden – gondoltam. Sajnos sem Máté, sem Lukács nem az alétheiá-t, hanem a “dikaiosszünét” használja! Elég szomjazni az emberi igazságot?

Némi hajnali dillemma (3:58!) után rádöbbentem áldott emlékezetű teológiai professzorom, Prőhle Károly egyik előadásmondatának igazságára: “Aki alaposan foglalkozik az Isten-kérdéssel, az nem kerülheti meg az ember-kérdést”, s aki behatóan foglalkozik az ember-kérdésssel, az nem tudja kikerülni az Isten-kérdést.” Ez pedig azt jelenti, hogy alapvető ösztöneink vezérelnek minket, amikor éhesek, s szomjasak vagyunk, s amennyire nyilvánvalóak a test igényei, olyannyira nyilvánvaló, hogy nincs kétféle igazság, csakis egy, s aki azt keresi, az eljuthat az Istenhez.

“Szomjas ember!” – mondogatjuk fejcsóválva, ha valaki a pohár fenekén keresi az igazságot, de tényleg “In vino veritas”, borban az igazság? Sokak számára igen, mert a tényleges igazsággal nem akarnak szembenézni. Ez ugyanis soha nem kellemes, lelkünk legbensőbb énjét állítja dobogóra, azzal szembesít, amik ténylegesen vagyunk. Kiderül, hogy nem vagyunk szuperhősök, de még erősek sem. Kiderül, hogy nemhogy bátorságnak álcázott vakmerőségünknek semmi köze a valódi bátorsághoz, de bizony telve vagyunk félelmekkel. Félünk a jövőtől, a betegségtől, a haláltól. Hangosan kiáltanak a “hősök”, hogy ők bizony nem ebbe a táborba tartoznak… de ha süllyed a hajó, ha zuhan a repülőgép (az élet szimbólumai!), s a körülmények szorításában nyilvánvaló, hogy most rólam van szó, akkor hamar átértékelődik a harcos ateista világlátása is, s oda az addigi istenellenes “büszkesége”. (Csak így zárójelben: Büszkék arra lehetünk, amit fölülről kaptunk talentumként, s azt gyarapítjuk! A bűnre (szó, cselekedet, mulasztás) büszkének lenni… Hm…)

Megelégítés. Szó, amely a legnagyobb csodát jelzi földi életünkben. Nem azonos a kielégítéssel. Az előző teljességet, az utóbbi részlegességet jelent. Aki kielégülést keres, az sosem találja azt meg. Pöröghet jobban életének fogaskereke, előbbre mégsem jut, nyúlhat többször pohara után, emelheti drogjának napi adagját – boldogabb nem lesz, csak boldogtalanabb. Meglégíttetést az istenes gondolatok sem, csakis az Isten adhat. “Ha kimegyek a temetőbe, ott mindig megnyugszom!” – mondja nekem a napokban a fiatal özvegy, aki tragikus hirtelenséggel veszítette el élete párját. Talán azért – gondoltam -, mert a temetőben nincs értelme az emberi okoskodásnak, ott már csak az Isten igazságának van érvényessége…

 

Figyelem…


A mai nap imádsága:

Uram! Oly sok minden elkerüli a figyelmemet, pedig Te nyilvánvalóan megmutatod akaratodat. Kérlek, vedd ki szememből önzésem gerendáját, hogy felismerjelek Téged, amikor közelítesz felém! Ámen.

   
Jól teszitek, ha a prófétai beszédre, mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.
2Pt 1,19

Nehéz a prófétának a beszéd, hiszen jól tudja ő is, a feddést senki sem hallgatja örömmel… A próféta – mint élő lelkiismeret – azonban nem tehet lakatot a szájára. Aki mégis kibújik az Isten-adta feladata alól, azt titkos féreg foga rágja belülről. De mi van azokkal, akik nem figyelnek a prófétai szóra, akik érzik ugyan a prófétikus szavak erejét, de mégsem törődnek vele?

Ők kerülik az igazságot. Aki azt gondolja, hogy igazsággal szemben állni egyszerű feladat, az téved. Az igazsággal szembenézni soha nem könnyű, elfogadása is időbe telik, olykor különösen is hosszan tartó folyamat ez. A vélt igazunk mögé elbújás ugyanis halasztó hatályú. Feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy ne tegyük meg, amit már rég meg kellett volna tenni. A folyamatos magyarázkodás aztán észrevétlenül is életstílussá válik, s amire egész életünkben vár az Isten, hogy végre felé forduljunk, az mindig elmarad.

Minden ember, egész életén át, igyekszik munkálni a maga boldogságát és keresni az igazságot. A hit lényegmagva az a személyes meggyőződés, hogy az egyedüli igazság csakis az Isten igazsága. Ez az igazság képes minket az emberlét sötét erdőin átvezetni, s ez az igazság óv meg minket attól, hogy a eredményeink, sikereink tisztásán se veszítsük el helyes látásunkat.

Ugyanakkor az igazi, mindent megvilágosító fény, az nem kívül, hanem belül, a szívben ragyog. Ezért is mondjuk az istentelen életű emberre, hogy sötét szívű… Hallgatni a prófétai szóra nem jelent mást, mint engedni, hogy a belénkplántált szeretetmécsest Isten megtöltse kegyelmének olajával, s végre megyújtsa azt…

 

Kívánságok…

A mai nap imádsága:

Uram! Nemiségben hívtál életre minket, add hogy teremtettségünket méltósággal tudjuk megélni. Adj nekünk őszinte szívet, bölcs gondolatokat, hogy ne romboljuk azt, amit építenünk kellene, s ne építsük azt, ami életünk pusztulását segíti elő! Ámen

Jézus mondja:
“Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében.”
Mt 5,28

Ki ne ismerné Dávid király és Betsabé történetét? A probléma tehát nem mai… Érdekes módon a görög “eredeti” – tudjuk jól, hogy Jézus nem görögül, nem is zsidó nyelven, hanem többnyire arámul beszélt -, szövegben a “günaika” szó szerepel, ami güné-ből származik, ez pedig egyértelműen nőt, női nemet jelent. A később keletkezett latin fordításban már az asszony szó szerepel… Nem mindegy! Nő vagy asszony… Jó lenne tudni, hogy Jézus végül is mit mondott? Gyanítom, hogy nem egyszerűen csak “nő”-t, hiszen az egészséges fiatalember ha nem tekintene kívánsággal a “nő”-re (s persze ez áll viszont is!), akkor kihalt volna az emberiség…

Szeretnék egy tévhitet is eloszlatni. A régies “asszony-állat” kifejezésnek semmi köze nincs a jószághoz, ahogyan azt sok tudatlan ember ma is hiszi, sőt olykor (félre)magyarázza, a régi “állat” szó egyértelműen állapotot jelöl! Az asszonyi állapot pedig egy szent állapot, hiszen felkészült testileg-lelkileg az Élet fogadására, továbbadására. (Ezért is nevezték régen áldott állapotúnak azt, aki gyermeket várt.) Aki tehát asszony, ma így mondanánk, az “védett szociális struktúrában van”. Ez manapság csak elmélet, a gyakorlat ugyanis egészen mást mutat. Ma az egyedülálló nő sokkal kiszolgáltatottabb, mint valaha, hogy mennyire arról inkább a nők tudnának beszélni vagy írni… Egy bizonyos, sajnos már jogszabályi módon kell beleavatkozni az együttélő (házas?)társak szexuális életébe is, mert a családon belüli erőszak a mindennapok részévé vált…

Agyon-szexualizált világban élünk. A kép, mint szimbólumhordozó – óriási erőt képvisel! Reklámok, szlogenek, mesterséges életérzések rabjaivá vált az ember! Aki meg tudott maradni a maga egyszerű, természeti életében, ahol mindennapi valóság a fájdalom, a halál, s az alkotó munka öröme is, ott talán kevesebb az ilyen rabszolga-lélek, de a természettől távol élő urbánus-élet kiváló talajt ad az értékelhajlásoknak. Ma a világon több ember él városban, mint falun! Meg is van az eredménye… Csodálatos hazánkban a négyötödrésze a lakosságnak vidéken vagy kisvárosban, de vidéki körülmények között él. Ez egy óriási esély a globalizációs válság túlélésére! Sajnos a tudatos falurombolás, ami a huszadik században indult el világszerte olyan társadalmi feszültségeket szült, melyek megoldására csakis az emberléptékű vidéki lét adhatja meg a választ.

A tévesen értelmezett szexuálitás megbolondítja az embereket. A katolicizmusban hosszú időn keresztül uralkodó nézet, miszerint a szexuális élet csak gyermeknemzés céljából gyakorolható az új helyzetben feloldódni látszik, de sokan vannak, akik nem úgy élik meg férfiasságukat és nőiességüket, ahogyan az Isten azt elrendelte… Ez az elrendelés pedig, szeretet-alapú, szeretet-irányú, szeretet-centrikus! Ebbe nem fér bele a keretek átlépése, a korlátok áttörése: flört, nyitott házasság, s ki tudja még mi minden divatos elgondolás, ami végül csak szenvedést okoz mindenkinek.

A paráznaság szövetség-törést jelent. A szövetség pedig bizalmi alapú, s ha valaki kettétöri ezt a bizalmat, az gondolatok és érzések lavináját indítja el, amit megállítani szinte lehetetlen, legfeljebb kármentést lehet eszközölni. Aki igazi férfi, az lélekben is az, s aki igazi nő, az lélekben is az. Éppen ezért a szexuális kívánságra a megoldás nem kívülről jön – legyen minél inkább “szexi” a férfi és a nő is, hanem belülről, a lélek mélyéről, ahol azonban oly sokszor olyan nagy az összevisszaság, hogy csak az Isten tud rendet teremteni… Ez a jó hír: ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges.

 

Negatív indulataink…


A mai nap imádsága:

URam! Segíts, hogy úrrá legyek érzéseimen, s azt szóljam és cselekedjem, ami akaratod szerinti, s engem is emel! Ámen

Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található.
Jak 3,16

Amióta társadalomban létezünk, azóta a javak sosem oszlottak meg egyenlő arányban az emberek között. (Amikor egyenlőséget hittünk, akkor is voltak még egyenlőbbek…) Véletlenül vagy kitartó munka okán, a vér vagy a rendszer elnyomásából fakadóan, de mindig voltak szegények és gazdagok. A szegények többsége most is irigykedve lesi a gazdagok tehetős világát – vannak sikeres magazinok és tévéműsorok, melyek a celebek “érdekes” világát hozzák fotelközelbe -, s aztán ki-ki maga eldöntheti: a gazdag mennyire gazdag vagy szegény… A gazdagság azért csalogató sokak számára, mert szabadságot ígér, de valójában igen veszélyes; olyan mint a légyfogó ragasztója, aki közelébe száll, hamar ottragadhat. Bizony sok gazdag ember boldogtalan, mert szabadság helyett csak rabságot él át, jólétének aranylánca béklyóba köti.

A gazdagság mindenek előtt a létbiztonság illúzióját nyújtja, de ez nemcsak az anyagi a szellemi javak esetében is igaz: Van, aki nem egzisztenciájának, hanem elméje, s képzelt világának rabja. A gazdag amiatt aggódik, hogy gazdagsága holnapra megszűnik (ezért féktelen módon halmoz), az Istent napi huszonhat óra imával megtalálni igyekvő pedig attól retteg, hogy kiesik a kegyelemből és/vagy elvéti a misztikus célt. Ezért teher a nagy vagyon, s ezért veszélyesek a képzelt világok, s a “most boldogtalanságában” vergődő emberek ezért vonzódnak a holnapos ígéretekhez.

Pedig a birtokolt értékekhez kötött boldogság csak hazugság. Az a valóban gazdag, aki kötetlenül boldog. Boldog, mert nem hiányzik semmi fontos az életéből. Szeretik és szerethet. Aki jól érzi magát élete minden napján, mert tudja, hogy az állandóan Isten kezében van, noha az ő élete is olykor-olykor pillanatos meglepetésekkel bír, de ez mégsem bizonytalanítja el hitében. Aki Istennel együtt, Istenben él, annak az “enyém” gondolata nem teher a vállán, mert tudja, azt azért kapta, hogy szolgáljon vele. S aki jólétének lehetőségeit mások javára hasznosítja, az nemcsak forgatja a tálentumait, de megvédi magát a világ versengésétől, sőt a szeretet mindennapos gyakorlásában helyes önértékelésre is jut.

A zűrzavar hasonló a mámorhoz. ?Én átéltem a náci időt, olyan volt, mint a mámor.” – mondta egyszer  Groer bíboros. Nem tudom miért, de az ember keresi az ördög “mennyországát”: a mámort, s sokan kedvelik a zűrzavart… Szeretnek a (zűr)zavarosban halászni”! Pedig a zűrzavar az értelemről, a józanságról, a józan paraszti észről való lemondásból keletkezik. Ezért lehet olyan nehezen hozzáférni, ezért ugyanolyan kevéssé feloldható, mint az előítélet, mellyé gyakorta kikristályosodik: egész egyszerűen a zűrzavar immúnis minden értelmes érvvel szemben.

Aki elfordult Teremtőjétől, az létének értelmét vonja kétségbe, s elhiszi, hogy Isten nélkül is képes lesz úrrá lenni a káoszon. A kozmosz (gör. rendezett világ), azonban nem emberi tudáson, hanem Isten erején alapul, ezért nekünk teremtményeknek harmóniába kerülni a világgal, csak is Vele együtt, Teremtőnkkel lehetséges. A keresztény ember ennek lehetőségeit keresi nap, mint nap…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.