Bizonytalanság…
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne csak a tényekre figyeljek, de tudjam számba venni a Te ígéreteidet is! Ámen
Ne aggódjatok a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért.
Mt 6,34a
Aggodalomra mindig van valami ok – nem csoda, a jövő mindig kockázatot is hordoz. A Kárpátok ölelésében meg különösen is igaz, hogy csak kevesek kiváltsága a kiszámíthatóság! Nem tudni pontosan, mit hoz a holnap… Igaz ez vállalkozásra, munkára, párkapcsolatra, de részben még a politikára is. Nem csoda, ha fiatalok tömegesen hagyják el az országot!
Tavaly négy esküvői szolgálatomból háromnál külföldön tartósan munkát vállaló fiatalok “szaladtak haza” összeházasodni, hogy aztán más országban, más nyelvi közegben – s más kultúrában is(!) – munkálják továbbra is boldogulásukat. Amikor pedig azt kérdeztem: “Na, és mikor jöttök haza?” -, a válasz csak ennyi volt: “Haza? Azt szeretnénk, ha apuék is kijönnének hozzánk!” No komment…
Mit lehet erre mondani? Talán azt, hogy a fene a dolgát minden politikának, amelyik csak a mában gondolkodik! Feltehetjük ugyan a kérdést: “Tessék már mondani, miért van az, hogy az elmúlt két évtizedben minden kormány gondolkodás nélkül jogi támogatottságot(!) adott annak, hogy 400-450%-os THM-val financiális öngyilkosságba kergessék az embereket? A római jog ügyleti kamata 6% volt… Akkor mi is az az uzsora-kamat? De egyházi emberekként azt is megkérdezhetnénk: “Tessék mondani, 20 évvel ezelőtt nem volt annyira fontos a hitoktatás, mint most?” Nem akkor kell etikai mentőöveket gyártani, amikor léket kapott a hajó! Legelőször nem hitre kell nevelni az embereket – a hit különben is kegyelmi ajándék-, hanem munkára! A munka majd kultúrát teremt, ami a hittel egy szövétnekben távlatokat nyitogat… Amit pedig nem ad meg család – erkölcsi normát-, azt nem az oktatáson kellene ‘behajtani’! Az oktatás a nevében is hordozza: ott tanítás folyik, aminek persze van nem elhanygolható nevelő hatása is, de nem az iskolának kell “megnevelnie” a neveletleneket, hanem a szülőknek… Azt lehetne mondani tehát vezetőinkről: “Nem látják a fától az erdőt!”, Jézus URunk ezt így mondja: “Látván nem látnak, s hallván nem hallanak…”
Hívő emberként azért nem aggódunkk, mert tudjuk, akármilyen is a pillanatnyi helyzetünk, mindig Isten kezében vagyunk. Nem csak azt tudjuk, hogy még a halál sem választhat el minket az Ő szeretetétől, de oly sokszor megtapasztalhatjuk életünkben: Gondviselő Jósága a rosszból is előhívja mindazt, ami emel, s növel, s alakítja jellemünket, hogy boldoguljunk ott, ahová rendelt minket…


Gyűlölet…


A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy felejteni tudjam azt, ami rombol, s törekedni tudjak a jóra, mely épít másokat, s engemet is! Ámen

Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják.
Róm 14,19

Ifjú házasok fészekrakó-lázban égve – ha családi ház mellett döntenek, tudnak dönteni – építkeznek, építkeznek, s még húsz év múlva is valamit renoválnak-toldanak… “Egy házon mindig van valamit csinálni!” – mondogatjuk, s eközben nem is gondolunk arra, hogy amilyen szorgalommal, odaadással alakítjuk környezetünket, lelkünket is ugyanúgy építenünk kellene! Mindenki vágyakozik arra, hogy megvalósíthassa “álmai házát”, ahol valóban ‘otthon’ van, s mindenki legalább 20%-al nagyobbat álmodik – megfigyelés tőlem -, mint amekkora a tehetsége. Így aztán csak idő kérdése, hogy a meg nem valósított álmok/álom-részek mikor szítják fel az elégedetlenség tüzét, olykor átcsapva értékromboló keserűségbe. Mikor bolydul fel a nyugalomra, megállapodásra törekvő lélek? Úgy negyvenes éveink vonzáskörzetében, amikor akarva, nem akarva számot vetünk eladdigi életünkkel. Ez a nagy változások, változtatások, s a nem várt melléfogások, balga ballépések, életvezetési tragédiák elkövetésének transzparens időszaka.

Az emberek többsége tudatosan formálja épített környezetét, de lelkük építésével/épülésével szinte alig törődnek. Az eredmény gyakran lesújtó: a lelki érzékenység leépülése, s a láthatatlan kőfalak felépülése az emberi kapcsolatokban. Az egyént a közösségtől, a másiktól elszigetelő ezen vastag kőfalak mulasztásokból, vétkekből, előítéletek s bűnök súlyos köveiből épülnek, melyeket az önszeretet habarcsa köti szilárd egységbe. Áttörni ezeket tényleg(!) csak az Isten kegyelme tudja, önerőből kiszabadulni ebbéli bezártságunkból nem vagyunk képesek.

Az Istentől elfordult ember megromlott természetéből fakad, hogy a békét mindig fegyverekkel akarja megvédeni, s hogy kapcsolatrendszereit nem a bizalomra, hanem az ellenőrizhetőségre alapozza. Nem tudom, hány lándzsát, kardot, puskát, bombát vagy rakétát készített a “civilizált” ember történelme folyamán, de gyaníthatóan többet, mint sípot, dobot, hegedűt vagy orgonát! Pedig, ha a fegyvereket hangszerekre cserélnék – bizonnyal más lenne a világ…

Törekedni arra, ami épít és növel, nemcsak földi kiteljesedésünk lehetősége, de egyben Isten akaratának megvalósulása is – itt a Földön. Minden, ami tehát az életet szolgálja, az békességet teremt, s minden, ami a pusztítást munkálja békétlenséget szít, olykor sok-sok emberöltőn átívelően. Megszakítani a gyűlölködés, a rosszakarat ilyetén láncolatát, szinte lehetetlen; egyetlen reménységünk van: “Ami embernek lehetetlen, Istennél lehetséges”…




Követés..


A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy követni tudjalak akkor is, amikor homályos a cél, akkor is, amikor úgy érzem nagyon nehéz a keresztem! Ámen
    

Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart;
Mk 3,13a

Sokszor kérdezték már Tőlem, ha Isten Mindenható, akkor a mindenhatóságával miért nem “intézi el”, hogy mindenki megtérjen? S különben is, miért engedi, hogy ilyen sok vallás legyen, mikor Ő valójában EGY? Nem lenne egyszerűbb a dolga az embernek is?

Isten gondviselésének lényege – ezt József történeteiből is tudjuk -, hogy a rosszból is elő tudja hozni a jót, azaz nagyon sokszor úgy ad, hogy közben elvesz. Isten vonzása egyetemes, de a konkrét, személyre szóló “hívás” – bölcs rendelése okánt -, nem egy időben történik meg mindenki számára. Van, akinek hite gyermek- vagy ifjúkorától kezdve töretlen; van, aki “felnőtt fejjel” szembesül azzal, hogy Isten, az Isten; s akadnak olyanok is, akik csak akkor fordulnak Teremtőjük felé, amikor az elmúlás szele megcsapja őket…

Nekünk teremtményeknek nagyon fontos a “mikor?” s a “hogyan”, de Isten számára csak az a lényeges, hogy valahogyan, valamikor Őhozzá eljussunk. Ha Teremtőnk szelídsége évtizedeken keresztül “hatástalan” marad, mert fülünk nem hallja meg üzenetét, mert “másra viszket”, mást akarunk hallani – életünk folyamán talán kétszer-háromszor hív minket félreérthetetlenül -, akkor sorscsapásokon keresztül is meglátogathat minket.

Sokszor felveti az okoskodó ember azt a kérdést is: “Ki üdvözül, s ki nem?” A kérdés nemcsak spekulatív, de olyan területre tereli a gondolatokat, melyek sehová sem vezetnek. Az üdvösség dolga azé, Aki azt “munkálja”, vagyis az Istené! Az igazi, valóban fontos kérdés így hangzik: “S én üdvözülök-e?”

Aki felismerte élete folyamán legalább egyszer azt, hogy Isten tenyerén él, aki belátta, hogy minden kegyelem, s ebből fakadóan lehet az, aki, s érhet el akármit is az életben – az megtanulta a lét nagy leckéjét és “felsőbb osztályba léphet”, azaz: közösségben lehet az Élet URával…

Istennek vannak követei minden korban, sőt kis és nagy prófétái is. (Azt, hogy ki mekkora, azt az utókor dönti el, annyit biztosan tudhatunk, hogy, aki magát nagy prófétaként reklámozza, az a kisprófétaság szintjét sem éri el!) A keresztény élet szépsége többek között abban is rejlik, hogy nemcsak megélni lehet benne az Isten lelkiekben megtapasztalható jelenvalóságát, a vezetést, megtartó kegyelmét a gondviselés által, de egyben életünkkel mások számára is vonzó jelzéseket küldhetünk: Jó Isten elrejtettségében, oltalmában élni!

Isten általában nem emberfeletti dolgok megcselekvésére hív el, hanem arra, hogy Krisztus-követésünkben útjelző táblácskák legyünk. Azt pedig nem kell magyarázni senki számára, hogy az útjelző táblának csak akkor van értelme, ha az a jó irányt mutatja…

 

Lelkiség…


A mai nap imádsága:
Uram! Különös világ ez mostani! Ki innen, ki onnan veszi ötleteit életének alakításához, s egyre másra csak szaporodnak félbemaradt “építkezéseink”, s csonkaságukban Hozzád kiáltanak! Uram, magam is próbálkoztam már sokmindennel, be kell látnom: Nélküled úgy sem sikerül lelki házamat felépítenem… Kérlek, légy segítségemre, s vedd el tőlem a teljesítés kényszerét, önzésem vakságát, hogy észrevegyem és belássam, s mindinkább megtanuljam cselekedni akaratodat! Ámen.

Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá…
1 Pt 2,5

A madár fészkében, a róka a barlangjában, az ember pedig maga építette házában keresi a biztonságát – minden élőlénynek kell a maga “kuckója”. Gyakorlatilag a kuckósítás emberiséggel egyidős formálódása alkotja az építeszet történelmét. Ismerjük a régi mondást: “Ahány ház, annyi szokás”, s így is van, különbözőek vagyunk. Van, akinek “a háza a vára” – amolyan “ki sem mozdulós típus” -, van, aki mindenhol otthon érző citoyenként (világpolgár) él, s bizony van olyan is, aki bárhol is próbál gyökeret verni, sehol sincs otthon… Amilyen nagy gondot fordítanak az emberek arra, hogy milyen házban lakjanak, s az mennyire legyen funkcionális, s persze mindenek előtt reprezentatív, olyannyira kevésbé törődnek azzal, hogy milyen legyen a nem látható házuk: azaz az Istentől kapott Lélek földi otthona. Hiszen ahogyan a testnek, úgy a léleknek is szüksége van otthonra. De mit értsünk ezen az apostoli felszólításon: Épüljetek lelki házzá!?

Aki házépítésre szánja el magát, az jól tudja, hogy az álmodozás, a tervezgetés “ebből még minden lehet” érzelemgazdag fázisa után a megtervezés időszaka következik. Ilyenkor nem lehet figyelmen kívül hagyni a rendelkezésre álló kereteket, az egyéb adottságokat – s bizony józanul kell dönteni. Ha mindezek után végre kezünkben a terv, akkor elkezdődhet az építés, ami a régi elbotásával, s az új megalapozásával kezdődik. Aki már az alapoknál “spórol” – az ne is kezdjen házépítésbe! Vannak dolgok, ahol nincs helye a kicsinyeskedésnek. Meg kell tanulni, hogy az élet bizonyos területein – mert ilyen az isteni teremtettség – olyan bőkezűnek illik lenni, mint amilyen bőkezű a természet maga…Kupeckodni az alapvetésnél – egyértelmű jele annak, hogy fogalma sincs az ilyen embernek az életről magáról… Aki lelki házát okosan építi (azaz sziklára) az nem fog nyafogni és kétségbesetten sírni, ha jönnek a szelek, s a viharok… az ilyen ház szilárdan (meg)áll a legkeményebb próbatételek között is!

Életünk minden élményét – legyenek azok habarcsos jók vagy mázsásan rosszak – be kell építenünk lelki házunkba. Nem lehet ezeket szanaszét tárolni, hogy “majd egyszer, valamikor, ki tudja mikor, jók lesznek még valamire…” Mit keres a nappali közepén a téglarakás, vagy a hálószoba küszöbén az építési törmelék? Mindennek rendelt helye van, s oda kell kerülnie, ahova tartozik! A múlt a múltba, s nem a jelenbe, s a jövő távoli ígéreteit pedig nem lehet a mindennapok hétköznapi valóságaként kezelni… Hol lehet ezeket a szabályokat megismerni? Ott, ahol Isten különösen is megmutatja magát: a természet csodáiban, a történelemben, a lelkiismeretünkben… Aki felfedezi és megtanulja ezeket, az kastélyt, sőt lelki katedrálist építhet életéből, aki nem, az soha nem élheti át mit jelent alkotó részévé válni a teremtésnek.

 

Mindazokért, akik terheik miatt bánkódnak.


A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Hálát adok Neked, hogy életemet csak annyira terheled meg, amennyire képes vagyok azt elhordozni. Add, hogy elfogadva akaratodat megmaradjak a hitben, s gyarapodjak a Benned való ismeretben, s a tőled kapott szeretetben. Ámen

Nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az ÚR -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen. Ez 18,23

Földi utazásunk során számtalan ok adódik, ami elkedvetlenít, elszomorít, elkeserít minket. Átélni a sikertelenséget, az eredménytelenséget, a betegséget, a veszteséget, mind-mind közelebb vihet Istenhez, de el is távolíthat Tőle. Ha egyedül vagyok, teljesen magányos, nagy valószínűséggel inkább perlekedem az Istennel. Ha van közösség, ahová tarozom, ahol szükség van rám, ahol számolnak velem, akkor bizonyára – mivel együtt vagyunk – közösen könnyebb elhordozni a kereszteket.

A közösség szeretete vigasztal. Ha a közösségben Isten a legfontosabb, akkor az Ő szeretete nyilvánul meg az emberek egymásközti viszonyában is. Aki ugyanis valóban szereti az Istent, az valóban szereti az embertársát is, s viszont is igaz. (Utóbbiak egy részére mondja Karl Rahner: anonym-keresztények.)

A vigasztalás ígérete nagy segítség a bajban, a próbatételek között. Ha nem hisszük el, hogy Isten gondot visel mindannyiónkról, akkor hamar a reménytelenség mocsarába süllyed az életünk. A reménytelen ember a szalmaszálba is kapaszkodik, mert onnan is segítséget vár… A hívő ember tudja, hogy bár nem látja az Istent, de tudja és érzi, hogy Neki gondja van minden gyermekére. Isten szeretete képes sebeket gyógyítani – az idő soha. Belesimulva Isten tenyerébe átélhetjük és megtapasztalhatjuk, hogy Vele együtt, földi vándorlásunk nem “siralomvölgy”, hanem az egymásratalálás – jóllehet kalandos -, de mégis legcsodálatosabb (öröm)forrása.


Terveink megvalósulásáért…


A mai nap imádsága:
Uram! Látod, hogy milyen sok a tervem, s azt is, hogy álmodozom azok megvalósulásán. Segíts, hogy céljaimban ne csak a magam örömét keressem, hanem meglássam a Te akaratodat is! Ámen

 

Az embernek értelme terveli ki útját, de az ÚR irányítja járását.
Példabeszédek 16,9

…vagy ahogyan szép magyar ősnyelvünk röviden mondja: Ember tervez, Isten végez. Sokszor feltesszük a kérdést: Mit rontottam el? Miért “sikerültek” úgy a dolgaim, ahogy? Tervezésünk folyamán sok mindennel számolunk, igyekszünk figyelembe venni minden tényezőt, még apróbb részleteket is – kikerülendő, hogy ne érjen meglepetés minket. Ennek ellenére sokszor nem úgy alakulnak az események, ahogy kívánnánk… Az emberiség történelme, az ember kudarcainak történelme is.

Mivel nem számolunk? Általában csak a két legfontosabbal nem: az Isten és a bűn realitásával. A régiek úgy lendültek bele mindennapi feladataikba, hogy elmondták keléskor vagy az első kapavágáskor: “Az Isten nevében…” Mi hányszor tudjuk ezt elmondani a nap folyamán, egyáltalán elmondjuk-e? Ami az embervilágban a bűn (szó, cselekedet, mulasztás) az élettelen világban a hiba. Az anyag sem “hibátlan”, a matéria is “elfárad”, a legjobb anyagnak is van gyengéje, ahogyan a legkiválóbbak is meglankadnak, sőt elbotlanak, elesnek… De! Ézsaiás jól tudja, van újrakezdés, az esés után szárnyalás azok számára, akik az “ÚRban bíznak.” Akik nem bíznak Benne, azoknak ereje csak egyre fogy. Azok idővel “megadják” magukat, már nem küzdenek, már nem akarnak jobbak lenni, már lenni sem akarnak, ők már csak úgy “vannak” – lebegnek a pillanatban, jövő nélkül, perspektívátlanul.

A tervezés az álmodozás életünk alapvető része. Az előbbin az elérhetőt, az utóbbin az elérhetetlent szoktuk érteni. A keresztény ember ereje abban rejlik, hogy a megfoghatatlan Istent is “beletervezi” az életébe, hiszen így kaphat áldást. Az áldás nem mindig pozitív előjelű, néha az Isten “bottal simogat”, vesszővel áld… Meglátni a veszteségeinkben is az előremutatót, kereszteink földhözszorító terhében megéreznia a felemelőt, a hit hétköznapi gyakorlatát jelenti. Ez csak akkor lesz tartalmas és szép, ha hagyjuk, hogy Isten irányítsa járásunkat.

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.