Lélek…


A mai nap imádsága:

Uram! Ajándékozz meg Lelkeddel, hogy erőm legyen szeretni! Ámen
    
“Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat, én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” .
Jn 14,15-17
Az igazság oldalán állni mindig felemelő érzés. De melyik igazság mellett? – kérdezheti korunk embere, aki elhitte, hogy az igazság, az elsősorban nézőpont kérdése, s relativizálható. Pedig a bűn emberi viszonyítási alapokhoz rendelése eleddig a történelemben csak bajt okozott. Nem lehet kisebb és nagyobb igazság, ha az igazságot mégis minősítik, akkor azt azért teszik, mert érdek fűződik hozzá.
Az Isten igazsága nem minősített igazság, hanem az igazság. Egyetlen alapja van: a szeretet. Tény: Az ember nehezen tud érdek nélkül szeretni, ezért szüksége van segítségre. Nem vagyunk képesek semmiféle gyakorlattal, meditációval jóvá válni – ez a keresztények álláspontja -, az “egyedül nem megy”- verméből csak az Isten segítségével vagyunk képesek kimászni. Elengedhetetlenül Szükségünk van nemcsak az URIsten törvényeire, de a Lélekre is, amit János ebben a szakaszban Pártfogónak (görögül Paraklétosznak, fordítható vígasztalónak is) nevez. János, evangéliumában az egyik legjellemzőbb fogalom a szeretet. Ez újra és újra előjön, mint ahogyan az evangéliumához hozzárendelt szimbólum a sas röpte is az egész légteret uralni kívánja.
Nincs nagyobb, távlatosabb és értékesebb, mint a szeretet. Ez mindennek az alfája és omegája. Az igazság is, bármennyire is minősített, legfeljebb jogos lehet, de kiteljesedni csakis a szeretettel együtt képes.

 

Nyugtalanság – nyugalom…


A mai nap imádsága:

URam! Benned lelem meg nyugalmamat, Általad kapok válaszokat legfontosabb kérdéseimre. Kegyelmeddel támogass ezután is, hogy hitemben meg ne lankadjak! Ámen
   
Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.
Jób 14,1-2
Isten akarata ez, létünk már csak ilyen: elmúlásba születünk. Akarjuk vagy sem, minden egyes nappal közelebb kerülünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút, mert az bizony sorsunk végét jelenti. Eladdig persze az élet számtalan szépségét, a világ felfedezés-örömét, a testi, érzelmi és szellemi gyarapodás lélekformáló izgalmát éljük át – magyarul: mindenki a maga vérmérséklete szerint, habzsolja az életet. Eleinte fiatalosan és lendületből, később – ha tanulunk hibáinkból -, akkor bölcsebben, tartalmasabban és kiteljesítőbben.
Nemcsak árnyékunk kísér minket egy életen át, de a nyugtalanság is. Ugyanis rettenetesen kíváncsiak vagyunk, s a körülöttünk lévő világ számos kérdést indukál bennünk, melyekre igen szeretnénk megnyugtató válaszokat kapni… Szép lassan megtanuljuk – ezt a leckét mindenféleképpen meg kell tanulnunk(!) -, hogy vannak olyan kérdéseink, amelyekre ebben a rövid földi életben nem találunk válaszokat. Isten akarata ez is, hogy nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk. Talán, ha mindent tudhatnánk ebben a földi létben, akkor valószínűleg megdermednénk az Élet isteni szépségétől, s nem csinálnánk semmi egyebet, csak heverésznénk a virágos mezőn, csodálnánk a virágokat, a kék eget, s egyre csak szívnánk magunkba a mezők illatát, s próbálnánk betelni a simogató napsugarakkal…
Mi azonban megromlott természetünk okán nem gyönyörködünk folyamatosan a teremtett világban, hanem harcolunk ellene, sőt háborúzunk benne – egymással is. Az élet tisztelete helyett – semmibe véve az életet védő isteni parancsolatokat – ölünk és pusztítunk, sőt a mások leigázásából még erényt is kovácsol a történelem. Isten dicsérete helyett embereket bálványozunk, s imádjuk az aranyborjút… Miért kell ennek így lennie? Nos, ez is egy megválaszolatlan nagy kérdésünk!
Az Istenben bízó ember azonban másképpen éli életét, mert másképpen látja a világot. Hiszi, hogy Isten tenyerében van akkor is, ha nehézségek gyötrik, s erőt tud meríteni akkor, amikor mások meglankadnak. A keresztény ember ebbéli “tudása” soha nem saját kiválóságából fakad, hanem Isten kegyelmi ajándéka ez a készség, hogy az Ő szeretetével együtt reménységünk lángja újra lobbanhat, még a legsötétebb élethelyzetekben is…
Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.