Érettség…


A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Te látod mivé lett ez a világ törvényeid nélkül! Könyörülj meg rajtunk, s engedd hogy szívünkbe költözzék a Te mindeneket átformáló igazságod! Ámen

“Az aratnivaló sok, de a munkás kevés…”
Mt 9,37b

– mondja Jézus, de nem a kenyérnekvalóra gondolt, hanem arra, hogy az embervilág “megérett” az ítéletre, s számtalan munkásra lenne szükség, akik hirdetik a megtérés evangéliumát. Hiszen Ő mondja: “Nem azért jöttem a világra, hogy elítéljem azt, hanem hogy megmentsem!”

Gazdák panaszkodnak sóhajtozva – nemcsak itthon, külföldön is -, az aszály “megette” a termés nagy részét. Ennek egyenes következménye, hogy amiből kevés van, annak az ára emelkedik… “Vajon meghozza-e a szűkösebb lét a kenyér becsületét?” – tűnődök magamban… “vagy ugyanúgy látok az utcán, a kuka mellett kenyérdarabokat, mint korábban?” Sajnos a jó kenyér nemzetegészségügyi feladat lenne, ezzel szemben – mindannyian tudjuk – vadászni kell az olyan mindennapira, amibe minden belevalót belesütöttek. Mivel a jó, teljesértékű kenyér testi életünk alapja, ezért minden leánynak meg kellene tanulnia egészséges kenyeret sütni – tiszta búzából és kovászból… Mivel a kenyér is – sok más élelmiszerhez hasonlóan – a piaci verseny áldozata lett, nos ezért ilyen beteg az ember… hiába a csillogó csomagolás, ha benne a halál rejtőzik…

Az aratnivaló sok. Ez azt is jelenti, hogy “megsokasodott a gonoszság”. Amikor a spekuláció (pl. börze!) a munka rangjára emelkedik, amikor a csúsztatások, a hazug reklámok a követendő marketingstratégiát szolgálják, akkor érdemes elgondolkozni azon, hogy miért lett ilyen gonosz a világ? Erre a hívő ember egyszerű választ ad: Mert erfordult Istenétől! Ha csak a templomot kerülné az ember… de lelkiismeretében is elvetett minden gátlást, erkölcsi kontrollt csak azért, hogy múlandó céljait elérje. Mára ugyanúgy megsokasodott a gonoszság, mint Noé idejében… Az egyik szutykosan, kezében kést villogtatva rabol, a másik elegáns öltönyben, aranyhegyű töltőtollal… Az alap ugyanaz: mindkét “fajta” embertelen… azért, mert Isten-telen.

Isten munkásaként szólni és cselekedni az Ő parancsait, ma is hálátlan szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik. Sokan azt gondolják, a kereszténység azt jelenti, hogy a hét minden napján két lábon járó vasárnapként kell mutogatnunk magunkat… Szó sincs róla! Egyszerűen, normálisan kell (meg)élni az Isten szeretet-parancsát. Azaz tennünk kell a dolgunkat, becsülettel és tisztességell, akkor is, ha becstelen a világ… s akkor közvetlenül és közvetetten megviláglik az evangélium másoknak is.

 

Ismeret…


A mai nap imádsága:

Uram! Utaidat ismertesd meg velem, hogy boldogan élhessem napjaimat! Ámen

Jön a mi Istenünk, nem hallgat.
Zsolt 50,3a

Bajban, nyomorúságban, a szenvedő ember lelkéből gyakran felszakad a sóhaj: “Hol vagy Isten? Most hol vagy?” Véges a végtelent nem számoltathatja el, teremtmény a Teremtőjén nem kérheti számon, mit miért csinál – ennek ellenére mégis megtörténik – még a hívő emberek között is -, kérdőre vonják az Isten: “Miért mindez Uram?” Miért hallgatsz, miért nem szólsz?…

Isten azért Isten, mert Ő az Isten. Teremtője mennynek és Földnek, láthatónak és láthatatlannak, múlandónak és még az öröknek is. Szavaink sincsenek arra, hogy teljességgel leírhatnák, mi mindent alkotott az ÚR! Marad a körbeírás, a szókereső dadogás, s a csönd… A csönd, amiben Isten szól hozzánk. Mivel Ő Mindenható Isten, ezért a csöndben is képes szólni. Akkor is képes velünk beszélni, ha mi úgy gondoljuk: Isten hallgat…

A ma reggeli evangélium (eüangelion=jó hír): Isten nem hallgat! Tegnap sem tette, s holnap sem. Amíóta megteremtette az embert – s csak egy kevéssel kisebbnek, mint az angyalokat – azóta közli vele folyamatosan: Ember itt vagyok! Mindenek előtt a teremtett világ csodáiban: Ember, ha vizsgálod a mikrokozmoszt, ha próbálod befogni a csillagos eget – ott vagyok! De nemcsak a tökéletesnek megteremtett – ősi magyar nyelvünk így mondja – kerek világ beszél Isten nagyságáról, felfedezhetjük az Örökkévaló Istent az embervilág történelmi mozgásában, s mindenekelőtt a lelkiismeretünkben.

A kígyó hiába hazudta “eritis sicut Deus”, azaz olyanok lesztek, mint Isten – az ember nem lett, nem vált istenné. (Az egy másik kérdés, hogy néha az ember istennek gondolja magát.) Egy azonban bizonyos: az ember nagyon is tudja, mi a jó, s mi a rossz. Ha nem tudná a tolvaj, hogy lopni bűn, akkor nem szaladna el. De nagyon is tudja az ember, hogy mi az, ami bűn, mert lelkiismerete azonnal megszólal… Lám, szól az Isten, csak kicsit másképpen! Tanulni a az Istennel való beszélgetést – a csendben – a keresztény ember napi feladata.

Egyszer, nagyon régen, még a fekete-fehér tévé világában egy tudományos ismeretterjesztő filmben a következő kijelentés hangzott el: “a kerék, az emberiség legnagyobb találmánya”… Akkor számomra ez érthetetlen kijelentés volt, gyermekfejjel még nevetségesnek is találtam: “A kerék, egy ilyen egyszerű dolog?” Később másképpen láttam… Ahogyan a kerék újra és újra fordul, ugyanúgy a történelem is ismétli önmagát – már Salamon király bölcsességei között is olvashatjuk: “Nincs új a nap alatt!” Mégis ebben a folyamatos ismétlődésben közeledünk az Isten felé… Személyes életünk “biciklije” vagy az “egyház szekere” nem azért halad előre, mert mi tekerjük, toljuk, húzzuk-vonszoljuk, hanem azért, mert Isten Jön felénk! Ennek felismerése a kegyelem, mely által élni itt a Földön a legnagyobb kiváltság!

 

Megújulás…


A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy többet foglalkozzam Veled, mint magammal, s add, hogy Általad magammal is törődjem, ne csak másokkal! Ámen

   

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.
Mt 11,28

Rövidke életünkben hosszú az az idő, míg megtanuljuk, hogy csak emberből vagyunk… Túlfeszített életritmussal, minimális lelki önvédelem híjával – mert még mindig nem tudunk nemet mondani, s elengedni dolgokat -, nem csoda, hogy elfáradunk. Aki mindig csak ad, mindig csak a másik érdekének rendeli magát alá, az egy idő után nemcsak elfárad, de bele is fárad – mindenbe. Bizonnyal Jézus korában, meg évezredekkel azelőtt is voltak megfáradt emberek, csak akkor nem azt mondták rájuk, hogy depressziósok, hanem esetleg azt, hogy “beléjük költözött a búbánat”… Azt talán érdemes megjegyezni, hogy a technikai forradalom előtti világban nem lehetett csak úgy a betegségnek élni, mint mostanság a jóléti világban – Hála Istennek itt ebben a felében a megtépázottsága ellenére is még elég jól tart az a bizonyos szociális háló! -, hiszen aki semmit nem dolgozott, szántott-vetett, törődött a jószágaival, az bizony vészes gyorsasággal csúszott az önpusztítás lejtőjén…

Az élet terheinek súlyát alábecsülni súlyos hiba, de az is, ha azt gondoljuk, hogy mi mindent elbírunk, mindent kibírunk, ha másoknak nem is sikerült, de a mi erőfeszítésünk sikerre van ítélve… Manapság sokan hisznek abban, hogy a boldogság, a biztonság az nem munka, nem szorgalom, csak egyszerűen “lehívás, behívás” kérdése, azaz: aki minél többet ábrándozik/sóvárog valami után, akkor azt kikerülhetetlenül megkapja a nagybetűs élettől… Nos, aki ilyen egyszerűnek képzeli az életet, annak hiába is magyaráznánk, hogy az nagybetűs élet attól élet, hogy sors-szerű, azaz vannak benne olyan fordulatok, amit a legnagyobb akarással sem tudunk hova tenni, s semmilyen tudással, logikával nem vagyunk képesek megmagyarázni! Bizony vannak helyzetek, történések, amiket egyszerűen nem tudunk megérteni, s vannak kérdések/problémák amikre csak “odaát” van válasz/megoldás…

A keresztény ember életvezetési ‘többlete’ tehát nem élettapasztalatából fakad, hanem abból a felismerésből, hogy a terheket lehet megosztva is hordozni. Ha ugyanis közösségben vagyunk Istennel – s így egymással is -, akkor a nehézségeinket kölcsönösen elhordozzuk a hétköznapokban, de aki nem keresi a közösséget se Istennel, se emberrel, az bizony kénytelen magányosan cipelni terheit, s ez bizony igen nyomorúságos.
Jézus mindenkit hív – hiszen ki az, akinek ne lenne(?) valami gondja-baja; ebből a szempontból is igazságos a JóIsten -, hogy a Általa, s Vele közösségbe kerüljünk Istennel, s így erőt nyerve elhordozhassuk mindazt, amit vállunkra vettünk/tett az Élet. Az pedig, hogy nem kell beleszakadnunk/rokkannunk az életbe már önmagában evangélium! Az életet ugyanis azért kaptuk, hogy örüljünk a szépnek, s küzdjünk benne a jóért, s aki ezt a JóIsten segedelmével kívánja tenni, annak még arra is jut ereje, hogy jóízű, életes derűvel fűszerezze mások, s önmaga életét…

 

Siker…


A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy ne a sikert hajszoljam, hanem áldásodat keressem! Ámen

Simon így felelt: “Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk… de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.”
Lk 5,5

Egy olyan világban, ahol az ember értékét csak a sikerei határozzák meg, különösen is fájdalmas sikertelennek lenni… Ha ehhez hozzávesszük, hogy az emberek ritkán érnek el sikert abban, amit nem szívesen csinálnak (Goethe) – márpedig felmérések szerint a dolgozó emberek közel háromnegyede(!) kényszerpályán van, akkor talán jobban megértjük, miért olyan sok a boldogtalan ember. Ha “mindenek tetejébe” az embernek még a házassága sem sikerül – mely utolsó boldogság-mentsvár ebben a boldogtalan világban -, akkor nemhogy teljes a lehangoltság, de az már maga a pokol előszobája.

Miyen érdekes, mindenki magának tulajdonítja a sikert – hiszen olyan könnyen elhisszük, mi természetesen jobbak vagyunk másoknál -, de ha balszerencse ér minket, s jóllehet az okok között jól kimutatható a saját részünk – akkor is szeszélyes sorsnak vagy a “gonosz világnak” rójuk azt fel. Akadnak keresztény emberek között is bőven olyanok, akik “abszolút biztosra akarnak” menni -, nos ez a kudarchoz vezető legbiztosabb út. Az élet éppen azért annyira jóízű, mert számos kiszámíthatatlanság van benne, melyek mind döntés elé állítanak minket, s ezek által fejlődhetünk/bölcsülhetünk, s ha még nem is a megfelelő irányba léptünk, de mert Isten kezéből vettük minden dolgunkat – közelebb kerülünk a Célhoz, Istenhez.

Ahogyan egy jó házasság sem attól lesz sikeres ha a “partnerprofilok” tökéletesen egyeznek, sokkal inkább attól, hogy egymásnak építő kritikusai, s egymásból nem a rosszat, hanem a jót igyekeznek előhozni. (Uugyanez elmondható életünk többi kapcsolatára is: barátságra, munkatársi kapcsolatokra stb.) Minden emberi kapcsolatnak lényeges része, hogy szükség esetén a két fél bírálja egymást, de a példát ne a politikusoktól vegyük, akik számára az eszköz nem számít csak a cél… Tudjuk, hogy jószándékkal is – a megígért paradicsom helyet – ez hova szokott vezetni…

Péterék halászata sikertelen volt – nem fogtak semmit. Az ilyesmi megtörténik, nem is egyszer. Sokan azonban úgy sikertelnek, hogy meg sem próbálják elérni a kitűzött célt, s ráaadásul ezt életük nagy sorscsapásaként prezentálják! Márpedig az életben nem az jelenti a tragédiát, ha nem érjük el céljainkat, hanem az, ha nincsenek céljainak…

A Mester célt mutat, nem is akármilyet. Szavai erőt adnak akkor is, ha már úgy érezzük, nincs semmi erőtartalékunk. Ilyenkor megpróbáljuk újra – életünk rutinjával, ahogyan Péterék is – elérni a kitűzött célt. Aztán egyszercsak jön az áldás, olykor felfoghatatlan sikerrel, máskor meg “csak” eredménnyel, mert Isten így vagy úgy, de megáldja kezünk munkáját. S aki ezekután sem dicsekszik – valóban sikeres (is) lesz. Aki eredményei után sem követeli a tiszteletet, hanem megelőlegezi, azt elfogadják még vezetőnek is. Aki a Mester közelében bölcsül, az úgy látja, hogy nem mással, hanem Isten segedelmével önmagával kell megküzdenie, azt végül senki nem győzi le, még a “gonosz világ” sem… Ez a kegyelem.


Szeretet…


A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy növekedjek szeretetben, s az előtted való alázatban! Ámen
Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.
Jn 15,12
Míg az ószövetség népének törvényei többnyire tiltanak – Ne ölj; ne paráználkodj; ne, lopj, ne hazudj; ne kívánd! – és ezzel a passzív magatartást teszik meg mértéknek, addig Jézus “parancsai” mindig aktivitásra buzdítanak… Ez utóbbi a nehezebb! Nem beleszólni, hagyni a másikat úgy, ahogyan van – ha már egyszer jó neki úgy, ahogyan van – sokkal kényelmesebb, mint tenni valamit, sőt áldozatot hozni azért, hogy a másik ember is emelődjön, életminősége javuljon.
Az a vallás, az a felekezet, ahol a szegény és gazdag békében “megfér” egymással, az nem biztos, hogy “jó vallás” vagy helyes meggyőződés, mert Isten mindenek előtt közösségre teremtette az embert, s az ő közösségeinek tükrözni kellene az mennyei akaratát. Isten akarata pedig az, hogy igazságos közösségek legyenek – kicsiben és nagyban is!
Az, hogy mennyire igazságtalan ma az embervilág közösségi rendszere, nem kell különösen szemléltetni. Ma, a világ javait az emberiség alig 20%-a birtokolja, felhasználva a rendelkezésre álló energiák, nyersanyagok 80%-át, de valójában 1%-a az emberiségnek dönti el a maradék 99% sorsát! Honnan ez az igazságtalanság? A másikkal eleve nem törődés? Miért nem látják, hogy a globális gazdasági kiszorítósdi csak romlásba dönti az emberi civilizációt?
Az ok mindig a szívben keresendő! Ha két ember önzően szereti egymást, azaz ha csak annyit tesz meg az egyik egy párkapcsolatban a másikért, mint a másik, akkor jól kiszámítható, érdekalapú emberek sokasítják be a földet… Ha a családban mindenféle előjogokkal bírhat bárki is – többnyire a férfiak -, akkor a konfliktuskezelésben nem a szeretet dominál, hanem érdekérvényesítés hatásossága és helyénvalónak hiszik a “cél szentesíti az eszközt” elvet.
Amilyen tehát a családi élet, olyan a társadalom is! Ha a családi élet rendben van, akkor “rendben van” a társadalom is. Ha kiszámíthatatlan a család jövője, akkor káosz lesz a társadalomban, s az egyeseknek maga a földi paradicsom, mert lehet a “zavarosban halászni”… Ha gyenge egy család, akkor gyenge a társadalom is, akkor könnyen manipulálható!
Szeretni “csak úgy magunktól” nem tudunk, de gyűlölni igen! Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, ne csak “tolerálni” a másikat, ahhoz bizony kell a JóIsten segítsége is. Jelen pillanatban Jézus URunk útjánál jobb/hatásosabb/etikusabb módszer nem létezik, s akinek van füle, s érző szíve, az meg is hallja az Ő hangját, s útmutatásai szerint éli az életét…
Kategória: Napi | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?