Házasság…


A mai nap imádsága:

Uram! Párba teremtetted az embert… Kérlek segíts nekem megtalálni életem másik felét, akit nekem rendeltél, s ha Neked mások a terveid velem, tudom, hogy Te akkor is teljes életet ajándékozol nekem! Ámen.

Azok ezt mondták: “Mózes megengedte a válólevél írását és az elbocsátást.” Jézus erre így szólt hozzájuk: “Szívetek keménysége miatt írta nektek Mózes ezt a parancsolatot, mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.”
Mk 10,4-9

A kulcsok hatalma! A pápa apostoli elsőbbségének évezredes jelei, melyek az oldás és kötés isteni tekintélyét szimbolizálják. “Kiadni valakinek az útját” – azt jelenti, ettől kezdve az utak különválnak, még egymást se lássák. A válási statisztikák ismerten “lesújtóak”, a kezdeményezők 75-80%-ban nők, az ok: hűtlenség és/vagy alkoholizmus. Immár komputeres program, a Family Mediator (Családi közvetítő) elnevezésű szoftver könnyítheti meg Ausztráliában a válás procedúráját. A LiveScience angol nyelvű hírportál számolt be arról, hogy az új válási szoftver prototípusát, a Family Winner (Családi győztes) szoftvert a Victoria University két kutatója, Emilia Belluci és John Zeleznikow még 2004-ben dolgozta ki. Rendezvényszervezések mellett új ága alakult ki a szolgáltatóiparnak: válás-szervezés. S amint tudjuk, egy válás lebonyolítása igencsak komoly terheket zúdít az amúgy is zaklatott lelki állapotú felek nyakába… Eine Sache der Welt! (Világi dolog!) Kiáltott fel Luther Márton, majd félezer éve egy-két korsó sör után, amit felesége, Bóra asszonyság, “áldott Katája” főzött, s nemcsak a sörfőzés csínját-bínját ismerte az apácából lett reformátor-feleség, de a jó házasság titkát is ismerhette, hiszen köztudottan boldog házasságban éltek. Tényleg csak egy dolga a világnak a házasság? Luther kijelentése akkor érthető, ha tudjuk, hogy ő a házasság szentségi, azaz üdvösségre vezérlő katolikus-dogmatikus álláspontja ellen emelt szót…

Ha csak egy dolog lenne a sok közül, akkor nem lenne ennyi boldogtalan ember a világon. Nos, a házasság valójában “az egyetlen dolog, az igazi ügy”, ami a JóIsten akaratából, a biológiai meghatározottságunk, a házaséletre való alkalmaságunk okából fakad. A “program” bennünk van, életünk része, a szerelem egekbe repítő, a naponkénti megújulást segítő titokzatos erő. Lehet egyszerűen is beszélni róla és versekbe szedetten is, a titkot megfejteni soha nem tudjuk. A titkot, mely a halálon is átível, hiszen ha már nincs is az élők sorában a szeretett társ, mégis az egykor volt közös történések, a mindent betöltő és felszabadító érzések emléke újra és újra felszínre tör, s a társ hiányát enyhíti, s segít elhordozni az effajta magányt. Ezért nem mindegy, hogy milyen házasságban élnek az emberek… Isten “egybeszerkesztette” tehát Ádámot és Évát, s egységre hívja el a mai Évákat és Ádámokat is. Ez az egység – mivel titokról van szó – csakis az Istennel igazi egység. S ahol ott van, ahová “behívják” az Istent, azt nem lehet anullálni, meg nem történtté tenni, esetleg érvényteleníteni.

Ezért, aki Istennel együtt, jó lelkiismerettel köt házasságot, s aztán elválik, irdatlan nagy lelkiismereti terhet vesz magára. Ezt “feldolgozni” csak Istennel együtt lehet, s ehhez bizony kell a külső segítség… Lehet másra is elhívást kapni, mint a házasélet, de az csak akkor emel, akkor “üdvös”, ha Istentől jön a vocatio, az elhívás. Aki tehát házasságra lép, jól gondolja meg, kivel köt házasságot… s mondja ki az igent (vagy a nemet) úgy, hogy közben remegő térdekkel érzi, ott áll mellette az Isten. Ekkor, és csakis ilyen esetben, áldás lesz a döntésen.

 

Isten…


A mai nap imádsága:

Uram! Szívem gyenge akarását erősítsd meg, hogy újra Rád találjalak minden nap! Ámen

De ha keresni fogod ott az URat, a te Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel, lélekkel keresed.
5 Móz 4,29

“Istent megtalálni – nem könnyű!” – mondják. Bejárhatjuk az egész világot, s végül rádöbbenünk, a legnagyobb utazást a szívünkben kell átélnünk. Kalandokat keresünk egy életen át, s a legnagyobbat, a legizgalmasabbat, a legkockázatosabbat, s a legkihívásosabbat – azaz az Isten megismerését – mégis kerüljük. Azért is, mert akkor vége a szerepjátszásnak, a “mintha-világnak”, akkor gondolatainkat mindennap átrendezi a Nagy Realitás…

“Megtalálod az Istent…” ha… Nos ennek a kicsiny szócskának van egy ikerpárja, ez az “elsőszülött”, az: “aha!” A felismerés pillanatos csodája ez, igen ezt akartam, igen ezt kerestem. Az “aha-effektus”- ahogyan egyik kedves rokonom mondta -, fontos élet-irányító jel. Amikor rádöbbenünk, hogy nekünk az Isten kell, mert csak Ő a gyógyír fájdalmainkra, mert csak Ő ad reményteljes napokat, mert csak Benne találunk nyugalmat vétkeink, mulasztásaink miatt egyensúlyából kibillent lelkünknek – akkor az “aha” után mindig jön a csaló, a sarkotfogó “Jákób-fogalom” a: ha… s elindul lelkünkben a kételkedés bonyolult aggodalmatkeltő nyikorgó masinája…

Teljes szívvel és lélekkel keresni az Istent – sokak számára az extremitásig fokozott érzelmi állapotot jelenti. Ha nincs nyelveken-szólás vagy földreesés, görcsös sírás a “bűnök miatt”, vagy ha elmarad a gyógyítás és a gyógyulás jele, akkor – úgy gondolják – még nincsenek az ÚRnál… A teljesség nem az intenzitás nagyságán múlik, hanem azon, hogy mennyire tudjuk megüresíteni a szívünket… Ha imádság közben “paralell-gondalataink” vannak – mit kellene csinálnunk vagy mit adjon még meg az Isten ezen vagy azon túl is… – akkor még messze vagyunk a teljességtől. Ha szívünket megüresítettük, azaz szegényekké váltunk “lelki értelemben”, akkor már készen állunk a nagy utazásra – s mienk lehet a mennyek országa – ahogyan Jézus Urunk tanítja nekünk…

 

Lelkészi hivatás..

 

URam! Adj ébredést a szívekben, hogy Hozzád menekülve megtaláljuk önmagunkat, s kiteljesedhessünk a Neked, s embertársainknak való szolgálatban, mint férjek és feleségek, mint családapák és családanyák, mint az építő közösségek dolgos tagjai! Ámen
Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Ekkor így szólt tanítványaihoz: “Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.”
Mt 9,35-38
A nyájnak pásztorra van szüksége -, magyarul ez annyit tesz, hogy egy közösség vezető nélkül nem közösség, hanem csoport vagy tömeg csupán! Tényleg nyomorúságos látvány “a juhok pásztor nélkül”, s ehhez a szemnek egyre inkább hozzá kell szokni, hiszen 2020-ra komoly lelkészhiány várható, igaz többnyire német nyelvterületen. Gyakorlatilag minden egyházban ugyanez a helyzet – korunk jelensége lenne ez? -, de gondolatban most söprögessünk csak a protestáns egyházak portája előtt!
Tény, hogy egy lelkész tanulmányi ideje 6 év, amihez még jön 3-4 év gyakorlati év, ami után lelkész(szak)vizsgát tehet. Ettől kezdődően “teljes értékű”, azaz választhat ill. meghívható egy gyülekezeti állásba. Ha tehát 10 év múlva égető lelkészhiánnyal kell megküzdenünk, akkor már most kellene, illene megfelelő ellenlépéseket tenni… Ezzel szemben az a valós helyzet, hogy teológiai fakultásukon 60-65 százalékban lányok tanulnak. Az igazság az, ha egy szakma/hivatás “elnőiesedik”, annak az a szomorú oka, hogy a nők kevesebb pénzért is hajlandóak ugyanazt a munkát elvégezni. (Jó hír, hogy többnyire jobban is! A slendriánság – úgy néz ki -, igazi férfi-tulajdonság…)
Jézus URunk kijelentésével: “Az aratnivaló sok, a munkás kevés!” előrevetíti, hogy az apostolság, a papi hivatás mindig is “hiányszakma”. Tanulmányok, felmérések tudósítanak arról, hogy folyamatos a lelkészek átvándorlása a gazdasági életbe, s az sem titok, hogy elég sok a kiégett lelkész-kolléga, ill. kollegina. Igaz, hogy más hivatások sem állnak jobban ezügyileg – orvosok, tanárok, segítő foglalkozásban állók -, de ezért is nevezzük ezeket hivatásoknak, mert csak elhívással, belső elkötelezettséggel lehet eredményesen végezni az ilyen munkát. Ugyanis az Isten országának építése is munka. Jézus az aratás képét használja erre, s köztudottan az aratás az egyik legkeményebb fizikai munkát jelentette régen. Azonban a lelki teher sem lebecsülendő, az is fáraszt – de még mennyire(!) -, hiszen a jövő évi kenyérnekvaló volt a tét, s nem véletlenül mondogatták a régiek, hogy az aratás akkor ér véget, ha a gabona már a magtárakban vagy a zsákokban, a kamrában pihen…
Gyakran fogalmaztak/fogalmaznak egyházi vezetők úgy, hogy a lelkészi munka a legszebb hivatás. Ez így igaz, hiszen a közösség építésénél – komplexitásából fakadóan – nincs szebb, felemelőbb foglalatosság. Ebben át lehet élni a küzdelmet, a gyarapodás örömét, s azt, hogy a terhek közösségben feleződnek, s az örömök pedig sokszorozódnak. Ugyanakkor a közösségnek mindig van valamilyen válsága, mely megoldás után kiált -, de az Élet már csak ilyen! Áldozatot kell hozni a párkapcsolatért, a családért, az egyházért, s a hazáért, mert enélkül nincs növekedés. Ha azonban egy társadalomban az a fő irányelv, az a “trendi”, hogy csak elvenni/fogyasztani érdemes, akkor az a közösség pontosan azt a dimenzióját veszíti el, ami a legfontosabb az egész létünkben, hogy mindannyian egymásnak teremtettünk…

 

Tradíció…


A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy bölcsüljek Általad! Ámen

 

Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége,
aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.
Péld 28,13

Nem kell ahhoz fiatalnak lenni, hogy az ember nagy butaságokat kövessen el – az átgondolatlanság nem a fiatalok “kiváltsága”. Talán ezért fogalmazták meg a régiek így: “A kor nem érdem, hanem állapot.” Érdekes: azok, akik hajlamosak kettős mércével mérni, gyakran tesznek megjegyzéseket: “Azért ez az ő korában már izléstelen…” Nos, ami izléstelen dolog a fiatal korban, az izléstelen az idősebb korban is. Ezt persze igazán azok tudják megérteni, akik “régebbóta fiatalok” s már mögöttük van néhány csapás/sokk-élmény, hogy a test igen, de a lélek nem öregszik. Azt kimondhatjuk, hogy a méltóságát tartani tudó ember a kor előrehaladtával lassan, de biztosan “bölcsül”.

Az is régi felismerés, hogy “aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége.” Mert egyszerűen nem lehet jó vége! A vétek, a bűn elvon, olykor lassan és észrevétlenül félre-vonszol a lényegitől, s a bűn bűn voltát már csak akkor vagyunk képesek felfedezni, amikor már késő… Az ősbűn (azaz akarat az istenellenességre) következménye, hogy kifogásokat, magyarázatokat ill. bűnbakot keresünk, s ha végképp szorul körülöttünk a terhelő tények hurka, s nincs senki, aki elhordozná a bűnünk okozta bajt, akkor igyekszünk mindent a körülményekre fogni…

Felnőtté, etikus emberré válásunk nem könnyű folyamat. Akkor sem, ha szerető szüleink, jó tanáraink, lelkiismeretes papok tanácsolnak minket kríziseinkben. Hibáinkat beismerni, felszínre hozni, törekedni arra, hogy nem éppen kívánatos késztetéseinket kordában tartsuk – embertpróbáló feladat, s közösség nélkül nem is vagyunk képesek rá. Ha nincsenek körülöttünk olyanok, akik szeretnek minket, akik tükröt tartanak nekünk, akik visszajeleznek, akkor annak “nem lesz jó vége” – mert könnyen eltévedük az élet útján. Azt vesszük egyszercsak észre, hogy érzéseink sötét erdeje vesz körbe minket, hogy magányunk ingoványos talaja bizonytalanítja el a még meglévő etikai-egyensúlyérzékünket… S ha ilyen helyzetekben végképp egyedül maradunk, akkor megtörténhetnek a nagy bajok, a tragédiák, amikor is már nem tudjuk visszafordítani sorsunk kerekét.

Nos ilyenkor jönnek jól a régi bölcsességek, melyek a tradícióba vannak ágyazva. Aki nem élte át soha a szeretetet – családban, közösségben -, az hamisan fogja értelmezni a tradíciót is. Azt gondolja majd, hogy a tradíció nem más, mint a hamu hűséges őrzése, pedig nem… A tradíció azt jelenti: nemcsak őriztem, de tovább is adom a Lángot…

 

Vágyódás…


A mai nap imádsága:

Istenem! Utánad vágyakozom. Kérlek teljesítsd be rajtam is üdvözítő akaratod! Ámen

   
Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt?
Zsolt 42,3

Nemcsak születésünktől kezdve, egészen fogantatásunk pillanatától annak a folyamatnak részei vagyunk, amit Isten vonzásának nevezünk. Isten elenged minket a létezés világába, hogy mint az elejtett kő szabadeséssel zuhanjuk az emberlét nehézségi törvényeinek megfelelelően. Életünk aztán egyszer véget ér, a kérdés csupán az: megbékélve belehullunk-e az Isten megtartó tenyerébe vagy felajánlot kegyelmét kikerülve belecsapadunk a halál mozdulatlanságába. Aki ugyanis Istennél van, aki Benne hisz, “az ha meghal, akkor is él”…

Minél szomjasabb az ember, annál inkább kívánja oltani a szomját. Minél több megtapasztalásunk van Istenből, annál inkább vágyódunk utána, s szeretnénk, ha vágyódásunk egyszer már beteljesedne. Ez az akarat tükröződik a zsoltáríró szavaiban is. Nyilvánvaló, hogy meghalni azért még ő sem szeretne, de emberlétének végességéből fakadó szomorúságát csak az eljövendő beteljesítő találkozás oldhatja.

Az Isten vonzását a szomjúsághoz hasonlítani – igen találó. Ahogyan testünk lételeme a víz, ugyanúgy lelkünk is csak az Istenben képes maradéktalanul boldogan “lubickolni”. Bizony Isten nélkül kiszárad lelkünk, s még az is, ami szárbaszökkent lelki életünk befogadó talaján, URunk nélkül hamar az enyészetté válik.

Az evangélium, hogy amit Isten létrehívott, azt be is teljesíti. Mikor és hogyan? Melyik dimenzióban? Ebben a földi világban, az Ő mennyeiében? Ez Isten dolga, s nem a mienk. Úgy Igéjében, mint életünk legkülönfélébb helyzeteiben számos biztatást kapunk, ne lankadjunk keresni a Vele való közösséget, mert istenképű emberként csak akkor tudunk élni e világban, ha Istent magukban hordozzuk…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.