A hordozó közösségekért.




A mai nap imádsága:

Urunk, Istenünk! Segíts minket, hogy általad egymásra találhassunk és Benned békességet, s érted értelmet nyerjen életünk minden pillanata! Ámen.

Uram, örökké tart szereteted, ne hagyd el kezed alkotásait . Zsolt138,8b

Azt gondolták, s gondolják manapság is sokan, hogy a tudományos technikai fejlődés, az ismeret gyarapodása egyre inkább nyilvánvalóvá teszi: az Istent az emberek az ismeretlentől való félelmükben találták ki. Azt gondolhatnánk, hogy igénk a mai felvilágosult ember számára titkos üzenetet hordoz, de hogy a régiek számára is ismételni kellett: az Isten az Isten… ezt már nehezebb elképzelnünk. Pedig az Istenismeret nem attól függ, mi van a fejünkben, hanem attól, hogy mi van a szívünkben. Hiába nézegetem kedvenc honlapjaimon a legújabb computerek számítási teljesítményeit, hiába csodálom az űrkutatás, a génsebészet, a nanotechnológia napról napra emelkedő eredményeit, ettől még boldogabb nem leszek, legfeljebb tájékozottabb. Márpedig a boldogságra, a harmóniára szükségem van, mert enélkül vegetatív lény vagyok.

“Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten!” – kiáltja majd háromezer év távlatából a zsoltár írója. Egyéni megtapasztalását meg kell osztania a közösséggel, hiszen ha nem teszi, akkor az egyik alapvető emberi tulajdonságát tagadná meg: a kommunikációt. A kommunikáció, a latin communio, közösség szóból származik. Belénkplántált vágy, hogy a másik emberrel egységbe kerüljünk. A legkisebb közösségtől férfi és nő kapcsolatától kezdődően, a családon és nemzeten át egészen az embervilág milliárdos családjáig. Így olvashatjuk az Apostolok Cselekedetei c. könyvben is: “Hiszen egy vérből teremtettünk mindnyájan!” S tudjuk, hogy ez nem csak a Dzsungel könyvének igazsága… Mára azonban nem csak az őserdők fogyatkoznak rohamosan, hanem azoknak a száma is, akik könyvet fognak a kezükbe… Jó könyvet, előbbre-vivőt, bölcsességre tanítót. A könyvek mesélnek, a ma embere pedig nem tud sem mesélni, sem mesét hallgatni. Ahhoz ugyanis, hogy mesélni tudjunk, az életet nemcsak valóságában kell látnunk, de valódiságában is kell megélnünk. Tessék megnézni azokat a fiatalokat, akiknek nem meséltek a szülők, a nagyszülők vagy akik nem mesélhették el a családban, nemcsak azt, hogy mi történt velük óvodában, iskolában, a világban… azok hogy menekülnek a diszkók csillogásába, hogy azután a hangerő és a különböző drogok által keltett álomvilágban néhány órára jól érezzék magukat.

Ők még nem tudják, mert nem tudhatják, hiszen a szívük mással van tele, hogy az emberlét legnagyobb ajándéka nem az én, az ego határtalan tobzódása, hanem a találkozás. Ha beszélgetünk valakivel, s nem úgy megyünk tovább, hogy mindketten gyarapodtunk és erősödtünk a találkozásból, akkor az nemcsak időfecsérelés volt, hanem energia-pazarlás is. Az Istentől kapott életerő elfecsérlése… Hányan fecsérelik el fölöslegesen? Nagyon sokan, de évente egymillióan biztosan, hiszen ez az öngyilkosok világstatisztikai száma…

Mit üzennek a zsoltáríró szavai: az Isten az Isten. Ő alkotott minket, az övéi vagyunk… de hogy övéivé válunk-e, erre választ csak a személyes életünk Isten-adta néhány évtizede adhat…

 

Életünk ideje…


A mai nap imádsága:

URam! Életem ideje kezedben van… Légy hozzám kegyelmes, hogy ne tékozoljam el a nekem elkészített lehetőségeimet, s szolgálni tudjak Neked, s másoknak! Add, hogy a nehézségek ellenére is kitartsak Melletted, s mindvégig küzdeni tudjak mindazért, s mindazokért, amiket/akiket életem részévé tettél! Ámen
    
Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.
Zsolt 90,10
Mi az élet értelme? Nem csak fiatalon keressük, s hisszük el a legfurcsább válaszokat, de megélve az életet, “elmajszolgatván kenyerünk javát” – ahogyan a régiek mondták -, egyre gyakrabban feltesszük magunknak a kérdést: “Tényleg, mi az értelme ennek az egésznek?”
Az emberek idővel megfáradanak… ez nem kritika, hanem tény. Nem a munka fárasztja őket, hanem annak értelmetlensége, ha hiányzik belőle az alkotás öröme, nem a feladatok gyötörnek, hanem a sok-sok megtapasztalt igazságtalanság! S ha ehhez hozzávesszük testünk természetes elöregedését, akkor különösen is égető a kérdés: “Minek ez a 70-80 esztendő, telve hiábavalósággal?”
Bizony, az idő könyörtelenül behatárolja létünket. Kinek mennyi adatik belőle – a Gondviselő Isten titka, de azt jól tudjuk, hogy a kevésből is sokat lehet előhozni, s sokat is könnyen el lehet fecsérelni. Az istenadta idő nagyszerűsége, hogy az előttünk álló kevés mindig többnek tűnik, mint a mögöttünk lévő sok, hiszen ami előttünk van az telve van még a megismerhető ismeretlennel, s ennek különleges az izgalma! Ha megértem az unokám érettségijét, akkor szeretném még megérni azt is, hogy “lediplomázzon”, s ha az is megvan, akkor komolyan egyezkedünk még a JóIstennel, hogy legalább a házasságát és ha lehet, akkor a dédunokánkat is megláthassuk… Bölcs nyugállományú belgyógyász barátnőnk mondta egyszer: “Ki akar száz évet megélni? Hát az, aki megérte a kilencvenkilencet!”…
Ha nem lenne véges az időnk, s nem lenne véges az erőnk, ha nem lennénk testben csak lélekben, akkor bizonnyal nem tapasztalnánk meg sok-sok mindent a szenvedés és öröm számtalan árnyalatában. Célokat tűzünk ki magunknak, hogy azokat elérve boldog pillanataink legyenek, és segítünk másokat, hogy megélhessük: felelősséggel teremtettünk bele a világba, az emberi közösségbe. Lehet tagadni a közösséget, de aki tagadja, az az élet lényegét tagadja meg. Aszkétikus félrevonulás vagy közösségellenes elméletek mögé önkéntes száműzetésbe menekülés nem az Isten útja, de valójában az emberé sem…
Valljuk be, a rendelkezésre álló időnk nem sok -, de nem is kevés! Kevésnek akkor tartjuk, ha csak magunknak éltünk, soknak akkor érezzük majd, ha másokért éltünk. A választás szabadságát mindannyian megkaptuk, rajtunk múlik mit kezdünk vele: ha jól választunk, akkor az áldásos/üdvös életet hoz számunkra, ha rosszul, akkor gyötrődést, mert életünket végigkíséri a keserű hiányérzet…

 


Igazság – hűség…


A mai nap imádsága:

Uram! Add Uram, hogy érthessem igazságodat, s megmaradhassam abban a hűségben, amire elhívtál. Áldd meg mindazokat, akik segítenek engem ebben, s add, hogy magam is minden napon Szereteted eszköze lehessek! Ámen.

   

Mert az ÚR igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik.
Zsolt 33,4

Igazság és hűség… ez a kettő minden szépségnek az alapja. A “szép” élet sem képzelhető el más alapon, bár sokan vélekednek másképpen a szépségről, s számukra ha valami igazságtalan, vagy hűtlen, az is értéket képvisel. Manapság, amikor minden második garázsban “hiteliroda” nyílik, különösen is fontos az értékről beszélni. Az értéktelen élet csábítása óriási, ezért is adósodnak el felelőtlenül az emberek. Elég, ha megcsörren a lízing-autó slusszkulcsa, vagy a “könnyű munka – nagy fizetés” délibábja kecsegtet – a baj hamar megvan. Az értéktelenségekért értékeket dobnak félre az emberek…

Az ÚR igazsága, hűsége meghatározza az egész világ menetét. Senki miatt nem változtat Isten a garavitáció vagy a “bűn következménye a büntetés” örök törvényein. Hiszen amit megszabott, elrendelt, létrehozott, arra Ő maga modta a teremtéstörténetben: “Mindez jó, igen jó.” Kár, hogy az ember, amit az Isten igen jónak tart, arra következetesen azt mondja: Nem jó! Nem jó az Isten rendje, mert terhes annak hordozása, nem jó az élet,mert az Isten azt akarja, hogy imádjuk őt… Hogy valójában mit akar az Isten, azt az emberek 75%-a nem is érti (Magvető példázta), mert ő nem véresáldozatot (értsd: fogvicsorító-mosolyos istenesnek tűnő életet) kíván az embertől, hanem azt, hogy gyümölcsöt teremjen. A gyümölcstermés alapja pedig az igazság.

Annak igazsága, hogy ne csak kapjak, de adjak is, annak igazsága, hogy ne csak élvezzem a közösség védelmet, de magam is tegyek a közösségért, annak igazsága, hogy ne csak kívánjam, hogy engem szeressenek, de igyekezzem magam is szeretni. Ahogyan férfi és nő kapcsolata nem képzelhető el hűség és igazság nélkül, ugyanúgy nem lehet hűség és igazság nélkül tartós kapcsolatot fenntartani az Istennel sem. A mi cselekedeteinknek értékálló maradandóságát az adja, hogy Ő már cselekedett a múltban, s cselekszik a jelenben is. Gondot visel rólunk és szeretteinkről, s többet és jobbat ad nekünk mint ahogyan mi azt kérjük vagy megérdemelnénk… Ezért együtt sóhajtani a zsoltáríróval nem muszájos felvállalás, hanem őszinte hitvallás, hogy jó nekünk az Isten közelében…

 

Őszinteség…


A mai nap imádsága:
Uram! Segíts, hogy Hozzád találjak! Ámen

 

“Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék: nincs állandóságuk.” “Tudom, Istenem, hogy te a szíveket vizsgálod, és gyönyörködsz az őszinteségben.
1 Krónikák 29,15b és 17a

Bizonyos kor, és/vagy tapasztalás után mindenkit megérint az idő múlása, s abbéli szomorúsága, hogy az elmúlt dolgok visszahozhatatlanok, csak az emlékük marad, amely nyugtatóan simogat vagy – rossz esetben – kínoz. Állandóságunk utáni vágyunkat, kitartásunkat sok minden próbára teszi. Az állandó kihívások folyamatos flexibilitást követelnek, így aztán nincs két egyforma napunk, minden munkánk más és más. Ha pedig rutinból akarjuk megoldani életünk nem éppen “bagatell-ügyletekbe” sorolható feladatait, akkor gyakran hibázunk. “Na ja!” – sóhajtunk nagyokat -, “Nem vagyunk gépek!” S amilyen gyorsan végigszalad az árnyék a földön, olyan gyorsan múlik el életünk is. Minél későbbre jár az “idő”, annál hosszabb, nyomasztóbb az árnyék…

Isten az őszinteségben gyönyörködik, úgy is mondhatjuk tehát, hogy az őszinteség Őelőtte kedves… S gyorsan hozzá kell tennünk: nekünk pedig hasznos. Az őszinteség nemcsak Istennel való kapcsolatunk alapja, de embertársainkkal való viszonyunknak is alappillére. Hidat csak úgy verhetünk, ha az őszinteség, s a bizalom pillérei ott állnak a kapcsolatban. Miért van mégis az, hogy nem az őszinteség, hanem ennek az ellenkezője, a hazudozás, a félinformációk, a csúsztatások a meghatározók az emberi kapcsolatok többségében?

A legfőbb ok a félelem. Félünk. Nemcsak a jövőtől, az elmúlástól, de félünk a sikertelenségtől, az egyedülléttől, félünk az egzisztenciális szorongattatásoktól, s még számtalan dolog miatt aggodalmaskodunk. Mindezek miatt telve életünk pótcselekvésekkel, bűnökkel és fájó mulasztásokkal. A megoldást – sokan úgy hiszik – keresni kell… A hívő ember tudja: Nem keresni kell az Istent, hanem elfogadni Őt…

 


Tisztaság…


A mai nap imádsága:

URam! Segíts, hogy minden nap Rád tudjak figyelni! Add, hogy megújuljak erőd által, s életemet tisztaságban, szeretetben és igazságban tudjam vezetni! Ámen

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!
Fil 4,8

“Mocskos világ!” – sóhajt fel beszélgetőpartnerem, majd újabb nagy levegőt véve folytatja panaszáradát… Tényleg mocskos. Így is, meg úgy is. A civilizálatlanság rikító jelei úton-útfélen: eldobott csikkek ezrei a legszebb környezetben, járókövekre tapadt rágógumik, törött sörösüvegek még az úttest közepén is – minek is folytatnám? Magyar valóság. Ahogyan az is, hogy részegek kötekednek a békés járókelőkkel, mígnem egyszer emberükre nem akadnak. Kényszerűen fültanúi vagyunk primitív, vulgáris “párbeszédeknek” – vonaton, buszon, aluljárókban. Tényleg elszomorító akusztikus környezet! Ártatlan-tekintetű kisgyermekek tágranyílt szemmel (no meg füllel) szívják magukba ezt a szép ‘kultúrát’… Tényleg igaz a megállapítás: Mocsok egy világ ez a mostani…

Pedig nem ilyennek teremtette az Isten! Szépnek, s igen jónak, s még most is az lenne(!), ha az ember nem istentelenedett volna el benne – ennyire. Az elistentelenedés ugyanis érzéketlenséget jelent. Ha hiányzik a készség, ami minden körülmény között lehetővé teszi, hogy az ember észrevegye a jót és meglássa a dolgok/történések harmónikus rendjét, akkor pusztul a környezet, s kárhozódik a lélek… Isten azonban jól megteremtett minket, bármennyire is elhajlunk rendjétől, szívünk mélyén feledni sosem tudjuk a tisztaságot, az igazságot, a szív az utolsó dobbanásáig vágyakozik a nemesre, a felemelőre; egyszóval kívánja a szeretetet, mert arra teremtetett, hogy szeressen és szeressék.

Manapság – talán éppen azért, mert szappanbuborék-biztonságú modern világunkban mindenki annyira biztos a dolgában, s azt hiszi létezhet ő a többiek nélkül is -, alig akadnak olyanok, akik példaértékűen nemesen, s önzetlenül gondolkodnak és cselekednek. Mindenki a maga pecsenyéjét igyekszik sütögetni a köz tüzénél, s igyekszik kovácsolni a maga szerencséjét… Választások előtt ez mindig jelesül megmutatkozik: plakátokról mosolyognak ránk olyanok, akikről jól tudjuk: nem a közéletben – máshol(!) – lenne a helyük… “De, hát ilyen a világ!” – nyugtatgatjuk magunkat…

Pedig ha nincsenek tiszta-lelkű fiaink és lányaink, akiknek az időnként meg-megcsillanó történelmi lehetőségek idején helyükön van a szívük és az eszük is, akkor bizony tovább romlik ez a megbomlott világ! Sokan gondolják úgy, más a közélet és megint más a magánélet. Pedig ez nem így van, hiszen nem egy publikus félből és egy privát félből áll össze az egy ember, hanem ugyanaz az ember dönt a köz asztalánál és a családi asztalnál is. Ezért, aki hitvány a magánéletében, az hitvány a hivatalában is! Aki nyugodt lélekkel tart szeretőt a felesége mellett, türannosza a családjának, az nyugodt lélekkel zsebreteszi a kenőpénzzel teli borítékot is…

Aztán amikor jön az ősz, s hervad az (ember)élet, amikor kiderül, hogy az egykor volt sikerek és “nagy húzások/bulik”, az érdek haverok élete is mind megsárgul, s akikre számíthatna még az ember, azoknak is már rég lehullott az élet-levele, akkor jön a fájdalmas felismerés: tisztátalanságnak, szeretetlenségnek, tisztességtelenségnek, nemtelenségnek és hazugságoknak – hosszútávon – semmi hozadéka nincs, csak a fájdalom. Ezért kell(ene) figyelembe venni az ÚRIsten szavát, amikor az őszi szélben a fülünkbe súgja az élet titkait…

 

Vezetés..


A mai nap imádsága:

URam! Vezess, hogy el ne tévedjek! Ámen

Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik hozzáértéssel és okosan legeltetnek benneteket.
Jer 3,15

“Adok pásztorokat”… no, és pásztornőket! Tény ugyanis, hogy honi Evangélikus Egyházunk aktív lelkészi karának pontosan egyharmada nő – tendencia emelkedő -, ami annyit tesz, hogy nélkülük bizony igencsak komoly munkaerőgondokkal kellene megküzdenünk! Korábban – még száz esztendeje sincs – elképzelhetetlen volt protestáns egyházakon belül a nők lelkészi szolgálata, de a huszadik század különös, megdöbbentő, nemkülönben tragikus történései kész tények elé állították nemcsak az egyháziakat, az egész világot…

Akárhogyan is közelítjük meg egy közösség vezetésének problematikáját, mindenféleképpen komoly kihívásokba ütközünk. Élére állni valamilyen mozgalomnak, eseménynek viszonylag könnyen és gyorsan lehetséges, de vezetni, azaz célba juttatni már igencsak bonyolult vállalkozás! Ha csak a politikai életre vetünk egy pillantást, hamar kiderül, a sok-sok itthoni és külföldi tanácskozásnak igazából nem sok kézzelfogható eredménye van! (Lehet ez ellen tiltakozni, de a történelem másra tanít: a háborúkat is mindig béketárgyalások előzték meg!)

Ha a világi vezetés ennyire bonyolult – s a világban ott van a kikényszerítő (segéd)erő az állami joghatalom képében – akkor mit mondhatunk az egyházi vezetésről? A hit ugyanis elsősorban az önkéntesség és az intimitás dolga, s az önkéntesektől követelni nem, csak kérni lehet, s azt is szépen, szelíden illik eszközölni… Nos, kész csoda, hogy az Egyház a sok-sok emberi gyarlóság ellenére még mindig létezik! Ha csak a 12 apostolt nézzük, rögtön kiderül, hogy nemcsak Júdás volt az áruló, hiszen szétszéledtek mindannyian, sőt a fogadkozó/esküdöző Péter is háromszor tagadta meg Mesterét, mire megszólalt a kakas!

Mai egyházi vezetőknél sincs ez másképpen – a média pedig előszeretettel foglalkozik az ilyetén botrányokkal… Jeremiás idejében sem volt ez másképpen… Az alkalmatlanság, a korrupció átjárta az egész népet, beleértve a kultuszi elöljárókat is! Hozzáértő pásztorok, akik “füves legelőkre és csendes vizekhez” vezették volna a nyájat, akkortájt is alig-alig akadtak -, sajnos ma sincs ez másképpen.

Az evangélium ma is az, ami régen volt: Isten nem hagyja egyedül az embert, s elküldi a Jó Pásztort, Aki ismeri az övéit, s aki (fel)ismeri Őt, s (meg)hallja az Ő szelíd, hívogató hangját – az követi Őt. Mindegy hogyan, vezetőként vagy vezetettként – ha el akarunk jutni a Célba -, akkor Őreá kell figyelnünk…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?