Áldásért.

 

A mai nap imádsága:
Uram! Áldásod nélkül terméketlen az életem.
Kérlek szánj meg engem, s teljesítsd ígéretedet rajtam is! Ámen.

Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk. Zsolt100,3ab

Jákób, a “sarkotfogó”, a csaló Istennel beszélt… Kimerülten, mély álomba zuhantan megszólalt neki az Isten, de bizonyára megszólalt a lelkiismerete is… Talán rádöbbent: eszelős áldáskívánása nem indokolhatja hazugságait, melyek oly gyilkos haragot gerjesztettek bátyja szívében, hogy hátra kellett hagynia az atyai házat. Az új nap reggelén felébredve maga is tudta, határkőhöz ért. Élete nem folytatódhat úgy, ahogyan eddig élte azt. Belátta – hiszen az Isten beszélt vele(!) -, hogy hiába önigazsága, az Isten előtt az csak hazugság. Az atyai áldást ugyan az adott kor szokásainak megfelelően megkapta, de az embercsinálta forma “jogszerűsége” még nem ad áldást, mert az csak felülről, Istentől jöhet.

Átélte, megtapasztalta: elveszett. Ennek ellenére az Isten megszánta őt és beszélt vele. S ha az Isten szól, akkor nem tud az ember továbbmenni úgy, mintha Isten nem szólt volna. A mindenható nem vádolta Jákóbot. Isten ugyanis azért Isten, mert amikor kegyelmét osztja, abban tud ítéletet is mondani. Az ítélet mindig közvetett, mert mi magunk, a lelkiismeretünk mondja ki, mennyire bűnösök vagyunk… Jól tudta ezt Jákób is: Isten előtt nincs mentsége. Isten azonban nemcsak a múlt Istene, hanem a jövőjé is. S jóllehet nem áll hatalmunkban a múltat megváltoztatni, de Istennel együtt a jövőt igen. Jákób álmában az áldás ígéretét kapja. Az ígéret súlya nehezebb, mint a kő – ezért méltó akar lenni az ígérethez. Azonnal kövekből oltárt emel az Úrnak. Ez is nagy üzenetet hordoz: mindaz, ami lehúz és nyomaszt minket, ha Isten elé visszük, ha Neki adjuk vissza, akkor az többé már nem teher, hiszen a “keresztet” Ő viszi helyettünk…

Béthel jelentése: az Isten háza. Pál apostol pedig azt mondja: “Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szentlélek temploma?” Testünk (életünk) tehát az Isten háza… Ezért a bétheli élmény után senki nem élhet úgy, mint eladdig. Ezért Jákób is kétszer hét évig szolgál – 7-es szám a Bibliában a tökéletesség száma -, hogy bebizonyítsa: igenis rászolgált, megérdemli az Isten áldását. Idővel – mint minden ember -, Jákób is belátja: kiérdemelni csak a büntetést lehet, a kegyelmet soha. Az áldás ígérete és annak megtapasztalt hétköznapi valósága azonban olyan erőt ad, mely mindannyiunkat az Istenhez szorít napról napra. Ezért nem rettegünk az elmúlástól sem, hiszen tudjuk: az nem más, mint Isten ölelésének utolsó szorítása ebben a világban.


Gyümölcsök…

 


A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy észrevegyem teremtettséged csodáit, s hálás örömmel szolgáljam teremtői akaratodat! Ámen

 

Krisztus mondja: “Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.”
Jn 15,5

Az élet legnagyobb eredménye a gyümölcs, azaz az élet továbbmenetelének biztosítéka. Még az ókori görögök is ezt a “reprodukciós lehetőséget” tartották a társadalom legfőbb céljának, s a haszon-orientált gazdaságot nem tartották semmire, mert úgy gondolták az egyre nagyobb haszon megszerzése nem lehet a gazdaság célja. S milyen igazuk volt! Az élet akkor élet, ha az az anyagon túlmutat.

Jézus semminek minősíti mindazt, amit Nélküle cselekszenek. De miről is van itt szó? Elsősorban arról, hogy, aki nem azonosul, nem egy a krisztusi szeretettel, aki nincs a Krisztusban, aki nem tud az Ő lelkületével szólni és cselekedni – aki tehát nem keresztény (azaz krisztuskövető) -, az hiába éli aktívan az életét, hiába halmozza a sikereket, Isten nagy teremtői tervében az ilyen élet haszontalan.

Mindenféle gyümölcs a teremtettséget szolgálja. Ha az ember számára haszontalannak is tűnik, az állatvilágban milliószám vannak olyan teremtmények esetleg mikrószkópikus lényecskék, melyek hasznosítják a haszontalannak tűnűt is. Ezért ennyire eredményes, működőképes a természet… Ezzel ellentétben az ember sikerei az esetek nagy részében nem a közösséget, a teremtettség egészét, hanem az egyén érdekeit szolgálják – lásd mostani sikerhajhász világunkat! Ahogyan a régiek mondták: Meg is lesz ennek a böjtje… ha gazdasági mutatókat nézzük, már el is kezdődött.

A gyümölcs kifejlődéséhez idő kell, időnk pedig véges. Bár eszelős igyekezettel próbálunk egyre több időt teremteni magunknak mindenféle technikai eszköz bevetésével, mégis “rohanás” az életünk. Több lett az időnk, s mégis kevesebbnek érezzük. Isten nélkül a több is kevés, Vele együtt azonban a kevés is elég… Aki Istenbe gyökerezteti életét, az nemcsak gyümölcsöt terem, de részesévé válva a növekedés csodájának kiteljesedik az élete is. Rádöbben, hogy mi az, ami értékes, s mi az, ami csak úgy csillog, mintha értéket képviselne…


Imádságaink…


A mai nap imádsága:
URam! Taníts minket imádkozni!

 

“Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.”
Jer 3,15

“Ora et labora!/Imádkozzál és dolgozzál!” – tanította Nursiai Szent Benedek az őt követő társait, s ezzel a mondatával – nemkülönben a keresztény szerzetesség alapművének számító Regulájával! – meghatározva ezzel az 6. század elejétől az elmélkedés/imádság, s a munka viszonyát. Az imádság ugyan nem munka, de a munka nemcsak hogy lehet, de kell is, hogy imádság legyen! (Az istenadta munka ugyanis alkotás, ami vallásos tevékenység is, s ezért van kiteljesítő jellege, “funkciója”.) Aki csak dolgozik, dolgozik, de munkáját soha nem helyezi “magasabb” összefüggésbe – Minek is csinálom ezt az életnek nevezett, holtig tartó küzdelmet? – az létének legfontosabb feladatát kerüli ki.

A Végtelen Istent a véges ember nem tudja “kényszeríteni” semmire – még hosszú imádságaival sem! Ez nem azt jelenti, hogy ne imádkozzunk hosszan – lehet, sőt olykor kifejezetten szükségünk van erre is -, de tudnunk kell, hogy egyedül Isten az, Aki bevégzi a dolgokat – Neki gondja van mindenkire(!) -, mi csak tervezünk… Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Isten a két kezünket nemcsak arra adta, hogy imádságra kulcsoljuk, hanem azért is, hogy szükségleteinket ki tudjuk elégíteni általuk: ellássuk magunkat, gondoskodni tudjunk szeretteinkről, s tudjunk vele simogatni is. A kezünket, ezt a csodálatos szerkezetet azért adta nekünk a JóIsten, hogy építsünk, szépítsünk, jót tegyünk segítségükkel, s nem azért hogy ökölbe szorítsuk, s üssünk vele…

Isten – Akinek akaratából vagyunk, Akinek tudta nélkül nem történik semmi, Akivel gyakran nem számolunk, pedig Ő számol velünk – tudja, mire van szükségünk. Számonkérni, (Uram bocsá’!) “elszámoltatni” az Istent, hogy miért nem adott meg ezt vagy azt… puszta önzés. Felelősségre vonni az Élet URát, hogy miért történnek meg bizonyos dolgok az életünkben – amikor azok előidézői egyértelműen mi vagyunk – egyszerűen balgaság. Életvezetési hibáink miatt “falhoz állítani” Teremtőt… nos, nevezhetjük sok mindennek, de ennek a hithez semmi köze sincs! Szerződést kötni Istennel nem lehet, csak emberrel – az Istennel csak szövetségre lehet lépni…

Isten tenyerén élve minden könnyebb. Persze ha nem tudjuk, hogy ott vagyunk, akkor nem is élünk úgy, mintha ott lennénk. A Tékozló fiú példázatából tudjuk, hogy sokan vannak “otthon” a JóIstennél, de mégsem tudatosul bennük, hogy minden az övék, azaz: az Örökkévaló Isten a még a múlandó dolgokat is a gyermekei boldogulására adta…


Józanság…


A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem tiszta látást, hogy el ne tévedjek a világ csábító útvesztői között. Légy velem minden napon, hogy el ne feledjem igazságodat, s aszerint is éljek! Ámen

 

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten,
hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.
2 Tim 1,7

Az élet élni akar – minden körülmények között – s ezért nem lehet megtörni kívülről semmilyen eszközzel. Az életet elpusztítani akkor lehet, ha romlás belülről fakad. Különösen igaz ez az ember életére. Akinek élete az erő, a szeretetet, a józanság hármasán áll, azt nem söpri el semmilyen történelmi vihar. Megtépázhatja anyagi-egzisztenciális küzdelem, sebeket szerezhet, de tovább él, mert élete a jövő ígéretét hordozza.

A baj akkor veti fel fejét, ha a lelken eluralkodik a félelem, s a “tanácsadó” gondolatok a csüggedésből fakadnak. Amíg a lélek belső mozgásait az élet törvényei határozzák meg, addig nincs baj… a gond ott kezdődik, amikor a belső felett kezdi átvenni az uralmat a külső. Ahhoz, hogy kezelhetetlenné váljon egy generáció – azaz sikerüljön őket kívülről könnyen manipulálni/irányítani -, a megfelelő eszközökkel el kell sorvasztani a belső értékeket. Ha a korszellem propagandistái elhitetik az egyes emberrel, hogy a “most” a “ma” a legfontosabb, s a múlttal szakítani kell, mert a régiek nem is tudták mi az “élet” – akkor előre prognosztizálható az egyén sorsa: értékválság és elmagányosodás. A magára maradt ember pedig nemcsak önmagának, de a társadalomnak is a legnagyobb teher. Egyedül ugyanis élhet az ember, de ez természet-, s élet-ellenes, mert Isten az embert közösségbe teremtette, ott kell élnie, ott kell megtalálnia a helyét. Ha az ember nem tud beilleszkedni a társadalomba, akkor az egész közösség gyengül, s relatívvá válnak az értékek, s bizonyos szavak értelmüket veszítik: becsület, tisztesség, jóság…

Ha körül nézünk nyugati “civilizált” világunkban, akkor jól megfigyelhetjük hogyan erőtlenítik el fiainkat/lányainkat az idióta reklámok, s hogyan lopják be magukat a hamis életfilozófiák gyermekeink lelkébe. Tizenéves fiúcskák és lánykák arra építik jövőjüket, hogy majd csak megfelelő helyen, s megfelelő időben kell ott lenniük, s egy-egy “ügyes húzással” sikerül a siker… Azt, hogy a garanciát a tisztességes felkészülés adja, hogy csak a befektetett munka hozza meg a várt sikert, azt kevesen tudják. A rakéta akkor emelkedik a magasba, s akkor állítható pályára, ha van energiája…

Az egészséges önzés határát a teljesítménykényszeres központi neveléssel eltolták az egész-ségtelen irányába. Így válunk a világ “ördögi machinériájának” következtében szép lassan szeretetlenné, s veszítjük el az józanságunkat legvégül a hitünket is. Az idősebb munkatárs (Saul-Pál) buzdítja a fiatal Timóteust – akinek szüksége is van a buzdításra, mert még fiatal. S a fiatal csak akkor válik erőssé, ha megszerzett tudását mérlegre teszi, s összeveti az idősebbek (a többnyire bölcsebbek) tapasztalásaival. Hogyan lehetséges ezt a bonyolult folyamatot egységben látni? Nos az ige megadja a választ: Nem a világtól kell félnünk, hanem az Istentől, s nem a világ múlandó értékeire kell alapoznunk az életünket, hanem arra a Kősziklára, amit Isten nagy szeretete által nekünk, embereknek ajándékozott.


Szeretet…

 


A mai nap imádsága:
Uram! Szívem keménységét enyhítsd szereteteddel, hogy magam is képes legyek szeretni! Ámen

“Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”
Jn 13,34-35

Jézus szavai bátorságot adnak a Tőle kapott tanítás (evangélium) megélésére, ugyanakkor az utat is megmutatja az evangélium (Jézus maga) elfogadásához. Kijelentése azonban ítéletet is hordoz: Annyira vagyunk Jézus tanítványai/követői, amennyire szeretni tudjuk egymást… Mennyire is? Bizony híjával vagyunk a szeretetnek! A tolerancia világában a “másság” elfogadása erénynek tűnik sokak szemében, de a közömbösség sosem válhat erénnyé. Elhordozni a másik embert csak akkor lehetséges, ha a hordozásnak célja, s értelme van. Azaz a kapcsolat – legyen az bármilyen is – lehetőséget teremt a másik emelésére illetve önmagam emelkedésére. Ez az önfeláldozó szeretet, amit az Újszövetség agapénak nevez.

A Mester tanítványait önfeláldozó módon szerette. Olyan példa ez, amit elérni nem, csak megközelíteni tudunk. Nem elégséges tehát csak kedvelni (fíleó) a másikat, azaz csak addig szeretem őt, amíg az nekem is felüdülést jelent. Az igazi szeretet az, ha a hibáival együtt tudom elfogadni a másikat. Fontos kihangsúlyozni, hogy a személyiségünk egy-egy hibája nem tévesztendő össze a súlyos karakter-deformációval, ami pokollá teszi a legkedvesebb ember életét is. Az adok-kapok elv a kölcsönös előnyök jogi világában jól működik, de a szeretet lényege éppen nem az, hogy “Amit te adsz, azt kapod éntőlem te is!”

A túlcsordoló szeretetre a világ igen kiéhezett – valljuk meg őszintén – mi magunk is. Gyakran érezzük, hogy nem vagyunk szeretetre méltóak, de mégis elvárjuk, hogy szeressenek minket. Ti. a szeretet az egyetlen, amely átsegít bajainkon, amely tartást ad és segítséget nyújt. Aki a Mestert igyekszik követni, az jól tudja: A szeretet soha el nem fogy… de ez nem az ember, hanem az Isten szeretetére vonatkozik.

 


Várakozás…


A mai nap imádsága:
URam! Szívemben Te légy az ÚR, hogy élni és szolgálni tudjak! Ámen

    

(De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.) Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben.
2 Pt 3,(13)14

Várakozás… Súlyos szó! Igaz a költő (Heine) mondása, hogy “Várni örömöt maga is öröm.”, de nem csak a rossz hír várása gyötrelmes, kínlódás van a jó (meg/ki)várásában is! Várni senki nem szeret, hiszen a várakozás az “holt” idő, elveszett pillanatok lassú folyama…

A keresztény vallás egyik fontos eleme a várakozás, hiszen a Krisztusban hívők közössége (az Eklézsia, az Egyház) látható és láthatatlan közösségei visszavárják URukat, hiszen Ő megígérte: “Bizony el nem múlik ez a nemzedék, s újra megláttok.” Az Emberfia visszajövetele azonban késik, ezért sokan gondolták/gondolják úgy, Jézus már visszajött -, de csak lélekben. Jézus viszont látható, egyértelmű visszatérést ígért, mely hasonlatos lesz a villámhoz, mely az egész égalját megvilágítja… Bennünket az izgat, milyen lesz, amikor visszajön a Megváltó, Jézus URunk számára pedig gyaníthatóan az lesz az “érdekes”, hogy mit talál… Nem a Földön, hanem a szívben!

Péter apostol tisztaságra és feddhetetlenségre buzdít – jóllehet nem volt, nincs, s nem is lesz egyetlen fedhetetlen ember se(!) -, de ez a tulajdonképpen elérhetetlen állapot, amibe szeretteit kívánja, nem egy “muszáj-státusz”. Napokban útközben hallgattam a Mária Rádiót, s a kolléga lelkes szentírásmagyarázatában szinte egymást érték a “kell”-szavak. Csupa jó és szép gondolatok voltak ezek, csak egy baj volt velük: újra és újra átvillámlott rajtuk: kell, kell, kell… Nos, a hit soha nem a “kell”-ről, a “muszáj”-ról, hanem a LEHET-ről szól! Isten lehetővé tette kegyelme által, hogy a jó megcselekvése, s a rossz elleni harcunk ne gyötrő külső kényszer, hanem szabadságból fakadó belső igényünk legyen! Isten azért szabadított meg félelmeinktől, hogy a szabadság öröme erőt adjon számunkra megtenni mindazt, amire elhívott, amire végső soron megteremtett minket.

Bármennyire is szépnek igyekszünk hinni “szép új világunkat”, ez a mostani világunk nem szép… Azért nem, mert tele van igazságtalansággal! Ha igazság “lakozna” benne, akkor ez Föld valóban megújulna, ha minden szívbe az Isten szeretete költözne, akkor ez a Föld nem csak megújulna, de maga a Paradicsom lenne. Sajnos az édeni állapotoktól a többség igen távol van, mert a kevesek – káini lelkületükkel, az erősebb jogán – gyilkosan ragaszkodnak az egyszer úgy is elmúló hatalmukhoz… Az ember ugyanis azért kapta a hatalmát – bármilyen nagy is az, hogy ne önmagának gyűjtsön, hanem másoknak szolgáljon vele. Aki mégis az előbbit választja, az lehet, hogy az egész világot is megnyeri, de lelkében kárt vall, s önmaga elítélő bírájává válik…

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.