Belátásért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod céljainkat, makacsságunkat céljaink olykor vakmerő elérésére, és a gyönge lelkünket a Veled való közösségre. Tompítsd bennünk saját akaratunkba vetett bizodalmunkat, hogy fogadhassuk legnagyobb, legfontosabb ajándékodat: Ömagadat! Ámen.

Jákób Bételnek nevezte el azt a helyet, ahol Isten beszélt vele. 1Móz 35,15

Luther Tízparancsolat-magyarázatait így kezdi: “Istent félnünk és szeretnünk kell”. Nem meghaladott ez az újkor hajnálán tett lutheri kijelentés: “félni az Istent”? Az biztos, hogy a mai világban egyre kevesebben félik az Istent. A mindenség Urát nem ismerik, így nem is tartanak Tőle. Az Isten-ismeret hiányának azonban ára van. Az az ember, aki sikerrel kizárta életőből Istent – ami tulajdonképpen nem is nehéz, hiszen az eredendő ádámi ellenkezéssel jövünk ebbe a világba -, az megszenvedi az Isten hiányát, nagy árat fizet “szabadságért”. Az az ember, akinek nincs Istene, mely Hatalom alakítaná a sorsát, Akihez fordulhatna, amikor önmaga gyengeségei és a világ igazságtalansága gyötrik – az az ember nagyon egyedül van. Ha a szemérmes ember mégis a Sors, a Végzet szavak mögé még oda tudja képzelni a teremtettség Gondviselőjét, eladdig jobban visel minden evilági terhet, de ha értelme kilúgozott már minden istenes gondolatot, akkor végleg egyedül marad a lélek… A magányos, didergő léleknél nincs elkeserítőbb állapot.

De miért van oltalma annak, aki féli az Urat? Mindenekelőtt azért, mert a hinni próbáló ember így “biztos” kézben tudhtaja sorsának alakulását, s ha éppen rosszra is fordulnak napjai, akkor is tudja: Isten a rosszból is képes jót előhozni. Ugyanakkor az Isten – mivel a szeretet Istene -, ezért megőriz, megvéd: csábítástól, kísértéstől. Mértékletességet ad a jóhoz, hogy meg ne ártson a sok… Mert tény, hogy nemcsak a sok jó árthat meg, de számtalan veszély leselkedik ránk a világban is. A legnagyobb ellenségünk, mégis mi magunk vagyunk. A napóleoni mondás igaz: “Legyőztem a fél világot, de önmagamat nem tudtam legyőzni”…

S miért rejt nagy veszélyt az Én, az Ego? Mert ha Isten elé kerül az “Én”, akkor elveszíti az egyedüli mértékadó léptéket, s nem Isten lesz a meghatározó, hanem az “Én”. Luther így mondja: “akinek, ami a legfontosabb, az az Istene.” Így önmagunk istenítésének ingoványos területére tévedhetünk, aminek a vége mindig csúfos vereség: hiszen teremtmények vagyunk, embernek készített minket Isten. Aki életének mértékéül nem az Istent, s az Ő törvényeit teszi meg, az elhiszi, hogy akkor is tud alkotni, ha ő maga nagyon akarja. Így kapnak az emberek magas vérnyomást, szívinfarktust, s kerülnek depressziós állapotba. Fél évszaddal ezelőtt, amikor az emberek a második világégés borzalmai után az újrakezdés nyomorúságát kínlódták, a depressziót alig ismerték. Természetesen akkor is voltak olyanok, akik önmaguk életét az Isten akarata elé helyezték, de ez a százalékos arány öt évtized alatt a háromszázszorosára(!) nőtt…

Aki az Urat féli, az az Istent engedi be a saját életébe, hogy az Ő jelenléte áthassa egész létét. Aki Istent “féli és szereti”, annak van “erős vára”/menedéke, az életcsaták között van “jó fegyvere” és “pajzsa”.

Erők…

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy Te legyél az első az életemben, s ne tartsak semmit és senkit fontosabbnak Tenálad! Add, hogy Benned gazdagodjak, s általad teljesedhessen ki emberségem, önmagam épülésére, s felebarátaim hasznára! Ámen

 

Ne legyen más istened rajtam kívül!
2 Móz 20,3

Jól mondja a mi jó Lutherünk: “Kinek mi a legfontosabb, az az istene!” S valóban, ami az értékpiramisunk tetején áll, az határozza meg egész életünket, hétköznapjaink tartalmasságát és ünnepnapjaink fényességét.

Amikor az ünnepek – ami mindig közösségi alkalom is egyben(!) – elveszítik jelentőségüket, akkor nemcsak az egyén magányosodik el, de a társadalom is szép lassan omladozni kezd. Ha az ünnep elveszíti szakralitását, akkor szinte megállíthatatlan az értékek bomlása: Ha nyűg a karácsony, ha bosszantó a névnap vagy születésnap, ha foszlásnak indul a másikat kitüntető szeretet, akkor a közösségi célokba vetett reménység is ellaposodik, sőt az emberséget megtartó hit ereje ködbe vész.

Amikor az “én mindenekfelettisége” tobzódik – szánalmas, de egyre erősödő profanitásában “Mert hétvégén többet iszunk, mint hétközben!” -, akkor szinte nincs megállás a lejtőn… Ma Magyarországon 800ezer(!) jegyzett “alkoholbeteg” van, s hányan vannak még(!), akik nem jelentek meg a statisztikák rubrikájában… Elkeserítő, hogy az egyéni célokat kergető politika mennyire közömbös, sőt támogatja azt, ami rombol! (Lásd alkohol-reklámok!) Az Egyesült Királyságban a harminc év alattiak egynegyede drogos és/vagy alkoholfüggő – gyakorlatilag gyógyíthatatlanok -, s már kormányzati szinten is aggódnak és terveket készítenek, lehetőségeket kutatva, hogy ezeket a szerencsétlen fiatalokat integrálják a társadalomba… Egyesek a társadalom normális működésének a veszélyeztetettségét vizionálják. De Németországban se jobb a helyzet: A fiatalok egynegyede(!) nem tanul szakmát, mert vagy nem fejezték be az általános iskolájukat vagy olyan súlyos tanulási zavarokkal küszködnek, hogy képtelenek megtanulni a szakma alapvető ismereteit. Sokan asszociálisak is és egyre gyakoribb az iskolán belüli erőszak. A 17-18 éves majdnem-felnőttek brutalitása, közbiztonságot veszélyeztető magatartása megdöbbentő. Szinte napirenden vernek agyon embereket, mert civil kurázsit tanusítanak. A mémet parlament (Bundestag) kénytelen lesz még szigorúbb törvényeket hozni…

Az alkohol és a drogok persze még önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy morzsolódjék az egész, s “kijöjjön a jézusi 25% – Magvető példázata! -, ehhez kellenek a további kötöző erők: önigazság, karriervágy, pénzimádat, hatalommánia… stb. Egy bizonyos: minden istenné, azaz élet-irányító erővé válhat, ha megelőzi az Istent! De ha Isten az első helyen áll, s mindenki, s minden más csak Őutána következik, akkor bármit tehetünk, mást úgysem teszünk, csak azt, amit a JóIsten akar…

 

Ráhagyatkozás…

A mai nap imádsága:
URam! Éreztesd velem atyai szereteteted melegét, hogy ne fázzak ebben a rideg embervilágban, s Általad erőt nyerve, elvégezhessem feladataimat! Ámen

 

Jézus ezt mondta neki: “Ha lehet valamit tennem? – Minden lehetséges annak, aki hisz.” Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: “Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”
Mk 9, 23-24

Jézus szavait gyakran félreértelmezik… Jézus tanítása révén tényleg csodás dolgokat tapasztalhat meg a hívő ember a teremtett világból, de a Mester nem arra hívta el követőit, hogy váljanak istenekké, hanem arra, hogy istenes életet éljenek. Aki hisz, annak minden lehetséges – már ami az ember létezésének, embervoltának istenadta keretei között egyáltalán lehetséges. Sokan ennek ellenére legalább olyan nagy csodákat akarnak véghezvinni, mint Jézus maga, néha talán még nagyobbakat is…

A csodát márpedig nem az ember, hanem maga a mindenekben jelenlévő cselekvő Isten viszi végbe. Korunk ezoterikus “huncutságainak” abban igazuk van, hogy befelé kell néznünk, abban viszont már nem, hogy csak akarat kérdése, ki milyen “isteni fokozatra” jut el. Ha nem nézünk magunkba, ha nem vizsgáljuk meg lelkünket, s nem fedezzük bennne fel az Istent – Isten ugyanis Lélek és Igazság -, akkor nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen rajta ülünk életünk kicsesládáján, s nyöszörögve, szemérmetlenül koldulunk…

Meglátni, felismerni, hogy Isten akaratából vagyunk, akik vagyunk, elfogadni, hogy az Ő rendelése szerint állunk azon a helyen, ahol éppen vagyunk – a hitélet maga. Becsülettel meg kell vallanunk, hogy keresztény életünk folyamán több bennünk a hitetlenségből fakadó gondolat, mint a hitből származó. Cselekedeteink nagy részét nem a reménység és a szeretet irányítja, sokkal inkább a világ racionalitása, a lelkünkben rejlő, reflexszerű indulataink. Ezért kiálthatunk együtt a kétségbeesett apával: “Uram, hiszek, légy segítségemre hitetlenségemben!”

A hitetlenség mindig az első lépés meg nem tételében érhető tetten – ezért ennyire nehéz elkezdeni valamit. Nem hiszünk erőnkben, mindenekelőtt pedig nem hiszünk Istenben, aki az erőt megsokszorozza bennünk… Milyen nehéz megvallani a szerelmet, ha az ember életében először, s igazán szerelmes, milyen nehéz belekezdeni a munkába, hiszen az elvégzendő feladatok kisebb-nagyobb kupacai óriási heggyé magasodnak lelki szemeink előtt! Istennel azonban a nehéz is könnyű, de Isten nélkül a könnyű is keservesen nehéz…

A hívő ember reménysége, hogy az ÚR (meg)segít. Mindig és mindenben. Javunkat szolgálja a nehézség, a próba is, a betegség, a szenvedés, de még a halál is… Mert Isten – irgalmas szeretetéből fakadóan – mindig ad, akkor is, ha úgy érezzük, éppen elvett tőlünk valamit vagy valakit. Ennek az “isteni logikáját” azonban majd csak odaát, Őnála érthetjük meg…

 

Sikereink…

A mai nap imádsága:
Uram! Életem fontos állomásait áldd meg, hogy ne csak eredményes, de áldásos életem is legyen! Ámen.

 

Tőle van az erő és a siker, hatalmában van a tévelygő és a tévelygésbe vivő.
Jób 12,16

Válságban van a világ… s ez nem véletlenül állt elő, az ember okozta. Miközben a férfiközpontú világ eresztékei meglazulnak, s recsegve-ropogva látványos összeomlásának utolsó előtti fázisát éri, egyre több (okos)nő veszi kézbe sorsának irányítását. A válság oka természetesen nem a nők sikerei – egyébként nő nékül soha nem állt elő siker -, hanem az ember határtalan bírvágya. Ennek minden nyomorúságos hozadéka a férfiak életében mindig kézzelfoghatóbban jelenik meg, de a birtoklási vágy az nem férfi- vagy nő-specifikus, hanem emberi tulajdonság. Korunk egyik fontos jellemzője, hogy sikerre-koncentrált, így az emberek értékvilágát az elért eredmények alakítják. Az eredmény azonban nem minden, a sikeresség még nem gyógyír mindenre… Lehet valaki nagyhatalmú és sikeres, s mégis boldogtalan! Harmóniát akkor találunk az életünkben, ha pontosan tudjuk mi az ami érték, s mi az, ami nem.

Az ehhez való eljutás viszonylag egyszerű, ennek ellenére mégsem gyakorolják sokan. Pedig ha elképzeljük, hogy egyszer ki kell lépnünk ebből a világból – s azokban a napokban vagy órákban, amikor már megbékélve, elfogadva, csöndesen várjuk a halált… s jegyezzük meg: ekkor már teljesen mindegy, földön fekszünk vagy selymes ágyban – akkor felismerjük és jól látjuk, mi az, ami valóban fontos volt az életünkben. Kiderül, hogy a nagy autó, a nagy ház, a nagy íróasztal, a “bankszámlánk, ami soha nem ürül ki” bizony mind ittmarad.. S nemcsak hogy ittmarad, de az elmúlás ráadásul meg is emészti, sőt nyomtalanul eltűnik. Nos, ha alaposan elképzeljük életünkben legalább egyszer ezt az utolsó-előtti állapotunkat, akkor rádöbbenhetünk: ami valóban nagyszerű és boldogságos volt az életünkben, az nem az elért tudományos fokozatunk, a világjárásaink, a befolyásunk, vagy az elért üzleti sikereink, hanem azok a pillanatok, amikor valaki(k)nek mi magunk voltunk a legfontosabbak… Csak “azért”, mert emberek voltunk.

Az embertelen ember – az embertől mentes ember, azaz a másiktól, a közösségtől megfosztott ember. Míg a siker, az eredmények egoistává tehetnek, eladdig a csapások, a szükség, a katasztrófák közösségbe (mégha kényszerűség miatti is az!) egységbe tömörítik az embert. Ott és akkor mindenki jól tudja, s érzi: túlélni csakis közösségben lehet… Jób, aki a szenvedésben nem maradt egyedül, mert istenes barátai mellette álltak – mégha okoskodtak is a szenvedés egyetemes értelmét illetően – mint nyomorúságot hordozó ember látja, különösen érzi-tudja: Minden az Isten kezében van! Legyen az siker vagy sikertelenség, eredmény vagy veszteség, minden az Istentől jön, hiszen az Isten az élet ajándékozója. Ő az, aki hordoz és megtart… Gondviselésébe azonban az is belatartozik, hogy nem csak haláláunkig, hanem azon túl is gondja van reánk…

Ezért fontos, hogy ne tévelyegjünk, hanem tudjuk, hová is igyekezünk…

 

Szentség…

A mai nap imádsága:
Uram! Gyenge akarásomat erősítsd meg bennem, hogy általad élhessek másokért! Ámen

Az elbizakodott lelkű ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.

Habakuk 2,4

Adhat-e nagyobb tartást az életben bármi is, mint a hit? Aligha. Hiszen a hit a jóban, az építő-szépítő eszmékben mind óriási energiákat szabadíthat fel. Egyesek hisznek a másik emberben is, legalábbis addig, míg rá nem döbbennek, hogy ti. “jobb az Istenben bízni, mint emberekben reménykedni..” De mit is jelent az, hogy az igaz, az hite által él? Először is azt, hogy az igazságot csakis az Isten adja. Másodszor, Isten előtt nincs igaz ember egy sem, csakis megigazított – az Ő kegyelme révén. Ez kötelezettséget jelent, azaz adósaivá vált a megigazított lelkületű-életű ember az Isten szeretetének.

Aki elbizakodott, az magának tulajdonítja azt, ami nem is az övé. Az igaz, hogy nála van, de nem veszi észre, hogy egyrészt kapta, másrészt nem csak ő kapta… Kapta azt az Isten kegyelméből mindenekelőtt azért, hogy adhasson belőle másoknak is. Aki csak magának gyűjt és tartogat, az ugyan gazdagodik a maga szemében, de valójában a lehető legszegényebb ember a világon. Az elbizakodottság azzal is jár, hogy az ember nem veszi észre a korlátait. Így csattannak fának hétről-hétre a diszkóból hazatérő fiatalok, így játsza el valaki családi házát, s így válik rabjává az alkoholnak.

Aki nem látja a valóságot, az nem őszinte. A valóság az, hogy Isten itt van köztünk. Történésekben és misztikusan, lelkiismeretben és szeretetben. Őszinteség hiányából fakadnak a csalások és lopások, a “megvezetések” és hűtlenség. Minden elkövetett bűnnek ára van, fizetni kell érte, s legvégül még Isten számon is kéri rajtunk vétkeinket, s minden mulasztásunkat. Az őszinteséghez tartozik az is, ha beismerjük, hogy időnként meg-meginog lábunk, mert fegyelmez minket a halál, a betegség, nyomorúság és szenvedés ereje.

Édesapám sírján ez az ige áll: “az igaz ember a hite által él.” Szeretnék magam is igaz emberként élni, s egyszer – adja Isten, az élettel betelve – őszintén meghalni…

 

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?