Alkalmasság…


A mai nap imádsága:

URam! Követésedre hívtál el mindannyiunkat, s hálásak is vagyunk érte. Add, hogy életünkben nyilvánvalóvá váljék, mire rendeltél minket Egyházadban! Adj nekünk töretlen munkakedvet és ne vond meg tőlünk áldásodat, még ha meg is érdemelnénk! Újíts meg egyházadat, gyülekezeteinket, s lelkészeinket! Jobbító tervedet kezd el az én életemben! Ámen

Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt,
mint olyan munkás, aki nem vall szégyent,
hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.
2 Tim 2,15

Helyesen fejtegetni… magyarul: jól prédikálni – minden igehirdető vágya ez. De ha ez csak vágy marad, azaz a lelkész, a pap, a prédikátor nem vállalja fel az igehirdetéssel járó munkát – mert nem jó ‘munkás-ember’ -, akkor gondolatai üresen csengenek, s nem épül belőlük a gyülekezet, az Egyház. Ágostai Hitvallásai Irataink – milyen jó, hogy van ilyenünk(!) – szerint: “ott van egyház (szentek gyülekezete), ahol az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.”

A szentségek helyes kiszolgálásával nincs semmi baj. Jézus Urunk először rendelte el az úrvacsorát, a Vele való közösség látható jeleként, s csak azután, jóval később jöttek a különféle emberi elképzelések, hogyan is cselkeszik Isten az úrvacsorában/eucharisztiában: a) mindig jelen van, ezért imádható (r.kat.); b) csak addig van jelen, amíg hangzik Isten igéje, s tart a kommunió (ev.); c) nincs is jelen, csak emlékvacsoráról van szó (ref. és újprotestánsok). Nyilvánvaló, hogy Isten nem az emberi elképzeléseink alapján cselekszik, hanem “szuverén” isteni hatalma szerint.

A “helyesen fejtegetés” problémája sokkal több praktikus kérdést vet fel, csak néhányat vegyünk ezekből: Életszerű-e az, amit az igehirdető mond? Természetesek-e gondolatai vagy természet-ellenesek? Szolgálják-e a növekedést vagy éppen ellenkezőleg zsugorítják a gyülekezetet? Úgy néz ki, valamit alapvetően nem jól csinálnak a jóléti világban élő keresztény egyházak, mert mindenhol – kár is lenne tagadni – töpörödnek a keresztény gyülekezetek… A szektások itt replikálnak: “Nálunk ez nem így van!” Most még talán nem, de csak idő kérdése – erre (is) tanít az egyháztörténet – elkerülhetetlen a további szakadás…

Az elsődleges ok persze nem a “világ” – hiszen a világ mindig is olyan volt, amilyen: “Nincs új a Nap alatt!” -, bár a rossz igehirdető szívesen ostorozza a “bűnös, istentelen” világot, jóllehet Jézus éppen azokhoz jött, akik elvesztek. A kor-szerű teológus szekularizációt, s szociológiai összetevőket emlegetve sopánkodik… az ultra-kegyes meg mindenhol ördögöt, okkultizmust lát, s buzgón gyártja elméleteit… Valamilyen magyarázata tehát mindenkinek van; legalább az legyen, ha már növekedés nincs!
Valójában arról van szó, hogy aki tanításra szánja életét, annak magának is folyamatosan tanulnia kell(ene), de mindenekelőtt (rá/meg)látása is kell hogy legyen, mert vak nem vezethet világtalant… Vagy mégis? A tapasztalat azt mutatja, hogy a gödörbeesések száma nem igazán akar csökkenni. Régen a pap húzta a gyülekezetet, ma sokszor a gyülekezet tolja maga előtt a papját/papnőjét… Ne szemérmeskedjünk! Halódó-vegetáló, financiális gondokkal küzdő egyházközségeink száma lassan, de biztosan emelkedik… Mi lenne a mégis a megoldás? A megoldás előttünk van: “Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt!”, azaz szeretnünk kell(ene) az Egyházat, ahogyan Krisztus is szerette, s önmagát adta érte. Áldozatkészség nélkül ugyanis nincs eredmény…

 


Hitharcaink…


A mai nap imádsága:

URam! Nehéz nekem hinni a hihetetlent… De hiszek, légy segítségemre hitetlenségemben! Ámen
    
Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: “Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Péter ekkor így szólt hozzá: “Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen.” Mire ő így szólt: “Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: “URam, ments meg!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: “Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
Mt 14,26-31
Szeretjük ezt a galileai Pétert… mert “emberből” van, nem rejti el érzéseit, őszinte, s kiszámítható. Olyan karakterjegyek ezek, melyek mostanság hiányzó tulajdonságok az emberi kapcsolatokban… Jó pénzért tanítják, különféle tréningeken, hogyan kell többnek látszani, mint amilyenek vagyunk, hogyan kell “eladni” magunkat a munkaerőpiacon, menedzselni/reklámozni magunkat… “Jó bornak nem kell cégér!” – tartja a régi szólásunk, s bizony méltatlan dolog bizonygatni mindenféle ‘interjúkon’, hogy “De, de, de… én messze különb vagyok mint a ‘futottak még’-kategóriába tartozók!” Nem csoda, hogy ebben a görcsös bizonygatásban sokan lelkileg megfáradnak…
A történet még a nem templomos emberek számára is ismert – Jézus vízen-járási ‘képessége’ a csak materiálisan gondolkodni tudók számára valóságos vörös posztó – az azonban a megértésnek egy mélyebb szintje, hogy Jézus tanításának, példázatainak üzenete, gyógyítási csodáinak a története nem a materiális világba hívogatnak… De mit érthetünk meg ebből a történetből, melyet számtalanszor megörökítettek? A kerettörténet telis-teli van jelképekkel…
Mindenek előtt megnyilvánul benne az emberi természet egyik legerősebb mozgatórugója: a kíváncsiság! Péter kíváncsi, Pétert izgatja a “jelenség”, s bizonyítékokat akar, sőt át akarja maga is élni a lehetetlent… Az ember már csak ilyen, végességében, a behatároltságában a lehetetlen határait feszegeti az élet minden területén: extrém-sportok, gigantikus építmények: kínai nagyfal, piramisok, égigérő modern vasbeton-bábeltornyok… Pétert is vonzza az ismeretlen megtapasztalása!
Kevesek kiváltsága, hogy a hajóból (az Egyház képe) kiszálljanak, s a vízen járjanak -, ami ugye lehetetlen -, de az Emberfia-ÚRJézussal még ez is lehetséges. Sok-sok vállalkozásunk, szépet munkáló akarásunk laposodik el, marad gyümölcstelen, mert nem az Istennel együtt akarjuk megvalósítani -, hanem nélküle! A vége ugyanaz, mint Péter hevességének: az istennélküli ember elsüllyed az élet viharos tengerében…
A Mester szerint az ok: a kicsinyhitűség! Keveset hiszünk(el) Istenből, s sokat hiszünk önmagunkról… s a kudarc így eleve prognosztizálható! Az evangélium “jó híre”, ami örömmel töltheti el a szívünket: Isten nem hagy minket magunkra, ha süllyednénk is, utánunk nyúl, s megment. Kiment minket a (é)l(e)étünk háborgó tengeréből, s elsimítva a hullámokat, végtelen békességet teremt…

 


Isten igazságának megismeréséért.

A mai nap imádsága:

Uram! Szeretném életemet a Te akaratod szerint élni. Kérlek vezess, hogy Hozzád juthassak! Ámen.

Aki az Urat féli, annak erős oltalma van. Péld 14,26

Nehéz igent mondani az ÚRIstennek, amikor Ő nem-et mond. Ha végül mégis kimondjuk, bizony nagyon megkínlódjuk. Sokszor abban a hitben tévelygünk, hogy a magunk urai vagyunk, a valóság viszont más képet mutat: általában nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogyan mi azt szeretnénk. A “fontos dolgokban” mindig mi akarunk dönteni, esélyt sem adva a Lélek munkálkodásának. Így kanyarodnak azután a vargabetűs életutak, kerülnek a célok egyre távolabbra, s az áhított cél elérése gyakran csak délibábos reménység marad.

Az Isten végső igazságába vetett hit nem más, mint a Gondviselésbe vetett hit. Életem nem a véletlenek sorozata, hanem Isten akarata szerinti történések láncolta. Bármi is legyen a “sorsom”, ha elfogadom, akkor megélem, akár a “lent” akár a “fent”: minden Istenhez visz közelebb. Mert az igazi cél ez, eljutni Istenhez, hazatalálni. Néhány évtizedes földi vándorlás után, elfáradva a küzdelmekben, végre megpihenni az Örök Otthonban… Nyilvánvaló, hogy a hazajutást senki nem sietteti, hiszen annyi dolgunk van itt a földön. Az ősatyák életútjai végén elhangzó “meghalt az élettel betelve” minőséget pedig csak akkor érhetjük el, ha megéljük életünk tavaszát, nyarát és őszét, s van időnk a télben felkészülni az elmúlásra is. Ez a teljes élet, a kerek egész. Ha ez nincs meg, akkor életünket félelem uralja. Félelem az elmúlástól, s attól is, hogy már soha nem hozhatom rendbe az életem. Ha nem élünk a fentről kapott lehetőségekkel, bizony életünk lenyugvó napsugarai már nem melegíthetik fel azokat a szíveket, melyket életünk zenitjén kellett volna felmelegíteni…

Mindentől, s mindenkitől félhetünk, ha nem látjuk a bennük cselekvő Istent. Ha a dolgokban, emberekkel való találkozásunkban mégis felfedezzük az isteni részt – hiszen a teremtett világ csodáiban visszatükröződik az Isten -, akkor megváltoznak mindennapjaink, s békességet nyerünk: megértjük, Isten velünk van, életünket Ő tartja kézben. S ha meg is reped imbolygó nádszál-életünk, ha viharok próbálják is kioltani mécsesünket, a kegyelem Őmellette el nem marad, megtörténik az elképzelhetetlen, lelkünkben a láng újra lobban.

 

Kísértés…


A mai nap imádsága:

Uram! Add hogy mindig Te legyél életem központja, s ne kelljen kétségbeesetten máshol keresni keresgélnem a megoldásokat! Taníts félelmedre és tiszteletedre, hogy naponta felismerve teremtményi korlátaimat alázatosan Téged szolgálhassalak, embertársaim hasznára, lelkem békességére. Szabadíts meg az életemet megrontó kísértésektől, hogy ne a körülmények irányítsanak, hanem a Tőled jövő vonzás! Ámen.

Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.
Jakab 1,12-14

Kísértés… Ilyenkor szinte mindenki az alapvető ösztönökre gondol, pedig az evésnél-ivásnál, szexualitásnál nem érnek véget a “kísértések”. A kísértés összetettségére jellemző, hogy még a Biblia sem egységes abban a tekintetben, hogy a kísértés az Istentől van-e, az Ő belegyezésével/jóváhagyásával történik vagy sem(?) – lásd Jób története. S akkor hogyan lehetne egység ebbben a keresztények között? Sehogy… Ahány ember, annyiféleképpen magyarázza elesettségét, gyengeségeit, hibáit és bűneit… Jakab apostol a józanul gondolkodó krisztuskövetőkhöz szól, levele tele van a normális életről szóló igazságokkal, jótanácsokkal. Ha elfogadjuk azt biblikus, protestáns álláspontot, hogy ti. Jakab az Úr testvére, akkor Jakab nyilvánvalóan azért hangsúlyozza mindezeket, mert maga a Mester is ezeket a dolgokat tartotta igazán fontosnak…

A kísértés akkor talál támadási felületet életünk legkülönfélébb pontjain, ha elveszítjük a józanságunkat. Az a bizonyos “józan paraszti”, amit oly sokszor emlegetünk, bizony lassan a szebb emlékezetű múlt részévé válik, amikor még az emberek a természet közelében éltek, s tisztában voltak az élet törvényeivel, s ennek okán jobban respektálták a halált is… Ma ez nem így van. Sem az élet, sem a halál – nem képes józanságra bírni az embereket. Emiatt történnek a súlyos tragédiák, az értelmetlen “diszkó-balesetek”. (Megjegyzem: a társadalom – élén az országos vezetőinkkel – az elsődleges okai annak, hogy nincsenek meg a megfelelő lehetőségek a kultúrált szórakozásra… Amíg csak vitatkoznak a szégyenteljesen kevéske nyugdíjakon, a tisztességtelenül alacsony bérek “egynehányszázalékain” addig nincs változás – itt se. A mesterségesen fenntartott munkanélküliség (Európában 20 millió!) is jelzi, hogy az egyetemes, profit-orientált politika nem az egész város (polisz) jólétét szolgálja, hanem a magánérdeket. Emberi méltóságra nevelni csak akkor lehet, ha az a társadalom, amibe integrálódni kellene, méltóságteljes….

Sajnos ez a mai világ méltatlan, már rég elveszítette méltóságát. Mérgezett élelmiszereink csillogó csomagolása, az árucikké degradált nő, a következetlen törvények és és törvényi felügyelet hiánya, a depresszió, az agresszió, s az egyre erősödő önbíráskodás mind “egy tőről fakadnak”: az istentelen létből. A mesterségesen országokra kényszerített “multi-kulti-társadalom” eszméje teljességgel megbukott – mondogatják (egyre egységesebben!) mostanában a nyugat-európai politikusok. Az asszimiliáció illuzója épp elég áldozatot kívánt már eleddig is, megoldás csakis a békés “egymás-mellett-élés” jelenthet – vallják. Ennek alapja pedig nem lehet más, csakis a tisztességes(ebb) világ, melyben mindenki lehetőséget és segítséget kap Istentől kapott teremtményi méltóságának kiteljesedséhez…. Ha efelé tartunk, persze akkor sem lesz még tökéletes a világ, de világosabban fogjuk látni melyek az életrontó, s melyek az életjavító kívánságok, s bizonyára más dimenzióba kerülnek kísértésről alkotott vallásos nézeteink…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?