Idő…


A mai nap imádsága:

Istenem! Jó lenne, ha több időm lenne, de tudom, hogy igazságos vagy, s az idő mindenki számára egyformán telik. URam, kérlek, tégy velem csodát, s add, hogy Veled együtt teljék az időm, s ne csak múljék! Tedd tartalmassá napjaimat, s szereteted fényével vidámíts meg a szürke hétköznapokban! Add, hogy megtaláljam életem ritmusát Tebenned, s munkámban érezhessem az alkotás örömét, s mindenért hálát adva kiteljesedve élhessem a napokat, melyeket nekem szántál! Ámen

Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.
Préd 3,1-4

Talán nincs ember, aki tudatosan vagy tudtán kívül ne idézte volna ezt a bibliai igazságot: “Mindennek rendelt ideje van!” Keserűen megtapasztalt igazság ez, minden életkorban. A gyermek még játszani akar, pedig már aludnia kellene, a tinédzser szívesen tapadna még számítógépéhez, de várja a házi feladat, a sok tanulnivaló, a felnőtt még szívesen aludna tovább, de munkahelyére pontosan be kell érkeznie… Hiába, mindennek rendelt ideje van! Tetszik vagy sem, Isten úgy teremtette meg a világát, hogy abba időt is szerkesztett. A mi időnk a csillagmillárdokhoz képest nevetségesen kevés, de a szúnyogok alig két hetéhez mérve már nem is annyira rossz…

Isten nem csak időbe plántálta bele létünket, de ritmust is adott hozzá. A hét hat napján dolgozunk, s a hetediken pihenünk… vagy csak pihennénk. Magyar létharcos valóság, hogy hétvégeken, ünnepnapokon is dolgozunk. Sokszor nagy árat fizetünk ezért, a legdrágábbat áldozzuk fel: az egészségünket! Pedig mindennek rendelt ideje van! A pihenés, az elcsendesedés idejét megrövidíteni, felcserélni végzetes hiba. (Érdekes, hogy a héber nyelvben a hiba szó, egyben bűnt is jelent!) Tehát bűn az éjszakát nappallá tenni, s bűn felcserélni a dolgok természetes rendjét, bűn a természetellenest megtenni természetesnek, az abnormalitást normalitásnak…

Az időnek nemcsak “rendje”, ritmusa van, de minősége is! Amikor azt mondjuk: “Ma jó napom van!” vagy “Ez az én napom!” vagy “Na, ez nem az én napom!” -, akkor mindig az idő minőségére gondolunk. S mitől minőségi az idő? Gyönyörű, ősi magyar nyelvünk így mondja: telik. Amikor telik az idő, amikor teljesedünk, amikor megtöltődik idővel életünk cserépedénye. Ha csak múlik az idő, az azt jelenti elmúlt az idő, de nem töltött, nem adott semmit. Ilyenek a töredék-idők: buszra, vonatra várakozás vagy éppen a hivatali sorbanállás, de ilyen az aktuális ,mármegintnemtörténiksemmi”-TV-sorozat előtti bambulás. Ja, hogy a többség ezt csinálja? Az még nem jelenti azt, hogy ez helyes is! Érdekes megfigyelni, hogy az emberek hogyan múlatják az időt! A sok hiábavalóság közül most csak kettőt említenék, ami párhuzamosan is működik: rágyújtanak egy cigire és/vagy birizgálják a mobiltelefonjukat – ki az SMS-ért, ki meg az MP3-ért.. Pedig rengeteg mindenre fel lehet használni a töredék-időt. Pl. Szavak tanulására, ha környezet engedi olvasásra, sőt még imádságra is…

Azt, hogy az időt mennyire minőségi módon éltük meg, akkor tudjuk meg igazán, amikor ütközünk a felismeréssel: életem ideje eljárt felettem, mert megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak… Sokan félnek a halál hogyanjától, pedig nem ez a félelmet keltő, hanem az, ha valaki nem tölti ki az idejét úgy, ahogyan az Isten azt rendelte. Ha nem volt életének méltósággal megélt tavasza nyara és ősze, akkor borzalmas a lélekdideregtető tél, amely az elköltözésre készítene fel minket… Nem mindegy tehét, hogyan élünk! Ha építünk és növelünk, akkor épülünk és teljesedünk, ha tanuljuk az Örök Istent a múlandó másodperceinkben is, akkor nemcsak saját életünk ékesedik és csillog az Isten kegyelméből, de másokat is ékesítünk, s akkor elmondhatjuk az utolsó pillanatokban: jó volt élni… S ha jól belegondolunk ez nem is kevés, a prédikátor szerint a minden, mert felismertük, hogy amit kaptunk, az mind Isten ajándéka volt…

 


Képmutatás…


A mai nap imádsága:

Uram! Te megvizsgálod a szíveket, s tudod, hogy mi lakozik bennük… Azt is jól tudod, mi szunnyad az én szívem mélyén. Kérlek ezért, légy hozzám irgalmas, hogy mentő szeretetedre magam is csak szeretettel válaszoljak! Ámen

“Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.
Lk 12,1b-2

Szegény farizeusok… A Mester ahol csak lehet, pirongatja őket! Azonban se szép szó, se prófétai dorgáló nem hatott rájuk, s így mint a vallási merevség megtestesítői vonultak be a kultúrtörténetbe. Az életből számtalan példát lehetne hozni, hogy az embernek a harmóniában kell lenni a környezetével, hogy abból áldás fakadjon. A lovas, ha nem érzi a lovat, akkor annak bukás lehet a vége, ha férj és feleség nem tanulnak meg egymásra hangolódva élni, akkor sosem képesek biztonságot, elrejtettséget nyújtani övéik számára, s ha Istent egy merev Istenképbe szorítja egy ideológia, abból mindig törvényeskedés, szélsőséges magatartás fakad…

Az emberiség történelmének talán a legnyomorultabb évszázadát éljük most, mely eséllyel pályázhat majd egyszer a “felszínesség évszázada” címre. Nyilvánvaló, hogy a külső mindig fontos volt az ember számára – Méghogy nem a ruha teszi az embert? -, de tömeges méretben soha ennyire nem követték a divatot, kergették az “életérzést”. Persze, mindig is adtak a külcsínyre, de manapság a látszat a diadala a jellemző – az eredményt láthatjuk: bizalmatlanság, s egyre komolyabb működési zavarok a társadalomban, a világban… az életstílus, a “fíling” fontosabbá vált, mit a tartalaom.

De miért is kell óvakodniuk a tanítványoknak a farizeusok kovászától? Mert az nem keleszt, hanem rohaszt! Amíg a dinamikus/evangéliumi istenfelfogás az életet szolgálja és védi, eladdig a statikus, a törvényalapú gyakorlatilag béklyóba köti az embert. Jézus soha nem a Tízparancsolat egyetemes törvénye ellen szól, hanem azokat az emberi okoskodások által létrehozott rendelkezéseket ítéli el, melyek meghatározták a farizeusok “kegyességét”. Jól tudjuk, hogy ez a gyakorlatban mindösszesen 613(!) törvényt jelentett. Kultikus és profán, közösségi és intim élet szabályait magába foglaló “törvényhalmaz” ez, mely végül teljességgel ellehetetleníti az Istennel való őszinte kapcsolatot, mert nem az isteni szeretetből fakadó szabadságára, hanem a törvénybetartás teljesítményére koncentrál…

Nincs rejtett dolog, egyszer minden kitudódik – így van ez többnyire még az embervilágban is. Isten előtt pedig minden nyilvánvaló, még a szív legrejtettebb szándéka is. Hiába a “külsőre ügyelés” perfekciója, ha belső egészen másról szól… Aki képmutató, az kettős erkölcsű: Észreveszi a másik szemében a szálkát, de a magájéban a gerendát is természetesnek véli! Ha létezne kettős elszámolása a JóIstennek – egy az igazakra, s egy a bűnösökre, akkor istenből is kettő kellenne… Márpedig az Isten az Egy. Ez az Isten pedig nem ezoterikus (azaz belső körre leszűkített) s nem is “nemzeti”,Isten! Így az Isten nem lehet csak zsidó, csak muzulmán, vagy csak keresztény isten… Isten az Egy, minden ember számára egy. Ezért nem létezhet alternatív etika sem, csakis egy: az embert-szolgáló, a közösséget védő. Mindaz pedig, ami ezzel ellentétes, az nem az Istentől van! S mivel Istennek “gondja van” arra, hogy időnként a történelemben kinyilvánítsa akaratát, ezért nem árt néha elgondolkodni azon, hogy mi az, ami Tőle, onnan fentről száll alá áldásként, s mi az, amit mi röptetünk görcsösen, hogy javunkat szolgálja, de csak baj, s szenvedés fakad belőle…

 


Lelkület…


A mai nap imádsága:

Uram! Tisztogasd szívemet, hogy helyesen dönthessek! Ámen

Szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.
Róm 10,10

Az orthodox keresztények önmeghatározása szerint az orthodoxia az egyetemes kereszténység egyetlen legitim örököse, amely egyedüliként őrizte meg Jézus és a 12 apostol tanításait változtatás nélkül, úgy ahogy ezt a hét egyetemes zsinat meghatározta. Nem ennek a kijelentésnek a hatására, de tény, hogy az orthodox hit terjed a modern nyugati világban. Gombamód szaporadnak az orthodox gyülekezetek, épülnek az új templomocskák. Mi lehet ennek az oka?

Az orthodox gondolkodásmód. Látásuk szerint, minden, ami az egyházban történik: titok. S, ami titok, azt fölösleges magyarázni… ezt egyébként Luther Márton is pontosan így gondolta. Míg a nyugati kereszténység – élen az újprotestáns felekezetekkel, melyeknek hatásai nem elhanyagolhatóak a történelmi egyház falain belül sem – folyamatosan hangsúlyozzák a fej az “ész” szerepét a döntésben, hogy beköltözhessék a szívbe a Szentlélek… Ezzel ellentétben az orthodoxia azt vallja, hogy az Istent először a lábunkkal tapasztaljuk (két lábon állunk a világban, élményeinket itt gyűjtjük), mely tapasztalások a szívben érzéssé állnak össze, mely a hitünket alkotják. Egyeseknek megadatik, hogy “ésszel” is felfogjanak egy részt a Nagy Titokból – ők a hittudósok.

Az orthodox gondolkodásmód tehát összhangban van Pállal, aki azt írja, hogy “szívvel hiszünk”… Amilyen tehát a szívünk, olyan a mi hitünk is. Ha a bűn sara, vagy a mulasztás pora belepi azt, akkor hitünk is “piszkos” lesz… ezért szükségünk van “portörlésre” – Luther ezt naponkénti megtérésnek nevezi. Amilyen a mi szívünk (lelkületünk), nagyjából olyan az egész személyiségünk. A lelkületünk határozza meg viszonyrendszerünket tárgyakkal, s emberekkel, a lelkiségünk lenyomata ott van munkánkban, kapcsolatainkban, gyereknevelésben, szexualitásunkban – mindenütt. Amilyen a “szívünk-lelkünk” – olyan az életünk is. Ezért fontos, hogy szívünk tiszta legyen. S ha Isten egyszer már belénkplántálta a tisztaság utáni vágyunkat, akkor olykor-olykor figyeljünk magunkra, s Isten kegyelméből söprögessünk egy kicsit…

 


Nyelviségünk…

 

A mai nap imádsága:

Uram! Szavakat adtál nekünk, hogy segítségével megértessük magunkat másokkal, de sajnos még önmagunkat sem értjük… Kérünk Téged, add vissza szavaink igazi jelentéseit, hogy feltöltődjünk szereteted gazdagságával, s a töredékes szó ellenére is megérthessük egymást és Téged, s ezáltal eljuthassunk lelkünk békességére! Ámen.

Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál.
Ézs 12,1

Sokszor hargaszunk… Sarokbaszorító körülményekre meg emberekre is, akik előidézték fájdalmainkat vagy nem figyelmeztettek minket időben a közeledő veszélyre. Gyakran haragszunk önmagunkra is, mert legvégül nem úgy döntöttünk valamiben, ahogyan azt korábban elterveztük, s döntésünk keserű következményeit hordozva végül haragszunk az Istenre is… Isten azonban nem “haragszik” – mert Ő nem ember, hanem Isten. Ennek ellenére – mivel nyelviségben élünk – Istent számtalan emberi tulajdonsággal ruházzuk fel: “nevet, sír, haragszik, megbosszulja” – mondogatjuk, de azon túl, hogy ezekkel a mondatokkal ékesen deklarájuk teremtményi korlátozottságunkat, többre nem megyünk, Isten “státusa” ettől nem változik, hiszen Ő a változatlan Egy. Talán az ószövetség “kemény-lelkű” nemzedékeihez nem is jutott volna el másképpen az Isten üzenete, ha nem ilyen mély érzelmeket is felvállaló nyelviségben nyilatkoznak meg az író-próféták a Szentírást író “szentírók”. A hit éppen azt jelenti, hogy ennek az emberi, botladozó nyelviségnek köszönhetően mégis kirajzolódik bennünk az Isten képe, mégha tükör által homályosan is…

A harag rengeteg energiánkat elvesz tőlünk, míg a békesség túláradóan sok erőt ad. Manapság se szeri se száma azoknak a technikáknak, amelyek megígérik, hogy az adott metódus követésével elérhetjük a vágyott célt: lelkünk nyugalmát. A kereszténység – azaz krisztuskövetők közössége, ahogyan a kisázsiai Antiochiában ondták először – az egyetlen vallás, amelyik őszintén bevallja és felvállalja: nincs metódus (meta hodosz ťgör.Ť mely hozzávezető utat jelent). Nyilvánvaló, ma is léteznek olyan keresztény kisközösségek, melyek ismerni vélik azt a “metódust”, ami elvezetheti az embert az Istenhez, de ha ennek a tudásnak a birtokában lennének, akkor ez azt jelentené, hogy megtalálták volna az ész-okokat az Isten létézesére, melyet azonban a formális logika szabályait követő skolasztikus filozófia félezer éven át hiába keresett…

A békesség Isten ajandéka, a harag, a bosszú pedig az Istentől elfordult ember büntetése. Vigyáznunk kell azonban itt is! Miféle “büntetés” az, amikor arra panaszkodunk hogy fázunk, közben pedig mi vagyunk azok, akik “szabad akaratból” eltávolodtunk a meleget adó tűztől? Amikor antopomorf módon azt mondjuk: “Megvigasztal az Isten” – semmi más nem történik, mint az, hogy rádöbbenünk, Isten közelében lenni jó. Feladni a belénk-kódolt halhatatlan isteni részt, nem törődni lelkünk istenes igényeivel nemcsak személyes aroganciánk áldozatává válásunkat jelenti, sokkal inkább elvetése annak a lehetőségnek, amiért itt létezünk ezen a Földön: rátalálni Istenre, s Istenben igazi önmagunkra…

 

Prófétaság…



A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy szavaim a Te szavad által erősödjenek! Ámen
   
Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az ÚR igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve.
Jer 17,7-9
Megszólalni akkor, amikor mindenki csak hallgat – nagyon nehéz… Kimondani nyilvánosan azt, amit egyébként mindenki tud, s akkor, amikor mindenki nyelvét görcsbe rántja a “hallgass szám, nem fáj fejem”-túlélő-ösztön, igen nehéz. Korunk önmutogató “prófétái”, önjelölt “evangélistái”, akik a maguk szektabizniszének verbális katalizátorai, legfeljebb nevükben próféták, hiszen aki valóban próféta, az Isten szavát (az Igazságot) szólja, ami nem egy nemzethez, egy valláshoz, egy felekezethez, hanem egyetemesen mindenkihez szól. Hiába tartja magát valaki nagyhatású prófétának, Isten küldöttének, aki csak részigazságokat emleget – s lehet, hogy ezért tömegek követik – az legfeljebb gyűlölet-prédikátor lehet, de nem próféta, a szó igazi értelmében.
Régen a prófétákat látóknak hívták, ma a prófétaság elhivatottságában tetszelgő érdekszónokokat “megmondó-embereknek”. Egy olyan időszakban, amikor a bizalmatlanság hullámai egyre magasabbra csapnak, s egyre súlyosabb károkat okoznak úgy párkapcsolatban, családban, munkahelyen, mint egy országban, sőt népek és nemzetek között, különösen is fontos lenne az istenadta szó hiteles szolgálata! Manapság, ha valaki feltétel nélkül hisz a médiának, a poltikusoknak vagy a banki “tanácsadóknak” – tanácsot egyébként mindenki tud adni, megoldást, hasznos információt csak igen kevesek(!) – az a naivitásáért idővel súlyos árat kell, hogy fizessen.
A megtérés, azaz a felismerés a keresztény embert arra kötelezi, hogy ismeretét tovább adja. Ezt nevezzük evangélium-hirdetésnek, ami nem azonos az Istenre-találás örömének nyilvános megvallásával. Ez a részét képezi, de sokkal fontosabb ennél annak az “életvezetési tudásnak” átadása, mely bölcsesség nem embertől, hanem felülről, a Világosság Atyjától száll alá. A keresztény ember tudja, hogy a dolgok mindig akkor “mennek jól”, ha Isten vezet… Megtanulni ezt a ráhagyatkozást élethosszig tartó folyamat, de nyilvánvalóan nem volt véletlen az, hogy az első keresztények a csatlakozni szándékozó katechuménokat (tanulni vágyókat) 2-4, olykor öt évig is tanították! Manapság sokan ki szeretnék hagyni ezt az keresztény “életvezetési akadémiát”, de az igazság az, hogy a katona is csak akkor lehet sikeres, ha megérti a parancsszót, s a keresztény ember is akkor jut el a célba, ha érti Mestere szavait.
A Mester (el)hívó szavai lelket perzselnek, mert Isten igéje megdönthetetlen igazságokat hordoz, melyeken nem változtat semmiféle kor. Az emberség, a tisztesség, a jóság, a szeretet, a könyörületesség nem rendszerspecifikus, nem a társadalom aktuális berendezkedéstől függ! Amikor diktatúra van, akkor is vannak emberséges emberek, s amikor meg a demokrácia harsog, akkor sem válik mindenki emberségessé… Ha erőszak uralkodik, ha elnyomás van, ha sérül az ember Istentől kapott felelős szabadsága, akkor a próféták(látók) mindig megszólalnak, s felvillantják a helyes irányt! Mi ez, ha nem a Gondviselés evangéliuma?
Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.