Bánkódókért, keresztet hordozókért.


A mai nap imádsága:
Uram! Te látod életem terheit. Nem azt kérem, hogy vedd el őket, hiszen végtelen igazságod szerint Te tetted azokat vállamra, de kérlek, adj erőt azok elhordozására. Ámen.

Istenünk az Úr, bármit cselekszik is, igaz. Dán 9,14b

“Az élet örök búcsúzás / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás” – írja Mécs László. Bánatunk igazi oka, hogy minden elvész ebben a világban – számunkra. Nemcsak a rossz megtapasztalása nyomaszt minket, hanem a jó elmulasztása is: tehettek volna velünk jót, de nem tettek, tehettünk volna jót, de végül is nem sikerült. Isten mindent lát, s ami számunkra érthetetlen, azt Ő előrelátó/gondviselő tervébe szövi. Ő az, aki kezében tartja a világot, fenntartja, irányítja. Nekünk nehéz ezt felfogni, mert az anyagvilág gúzsba köti belátási képességünket.

Az élet tényleg folyamatos búcsúzás. Nem tudjuk, mikor jön el a vég, a számomra megszabott, s az Isten-akarta teljes. Ha életünkben megcsillan a Messiás fénye, akkor mindennapi találkozásaink töltekezést jelenthetnek mások, de önmagunk számára is, hiszen amit sugároz az én életem, többnyire azt is kapom vissza. Kétségbeesni, szomorkodni, végidős víziókban álmodni a jelent, nem Isten akarata szerint való. A jelen valóságát, a pillanat szépségének felfedezését azért kapjuk, hogy erőt merítsünk belőle a holnaphoz. Be kell látnunk, hogy erőnk véges, töltekezésre szorulunk, bármelyik életszakaszunkban is vagyunk. Amikor bánat, vész ér bennünket, hamar panaszra nyílik a szánk, s kérdőre vonjunk Istent teoretikus “miért?”-einkkel, de ha örömben van részünk ritkábban hálálkodunk. Akár így, akár úgy alakul életünk: mindig Isten kezében vagyunk.

Az Isten gondviselésébe vetett bizodalom többszörösen megtérül. Egyrészt nyugalmat ad, amiben erőt gyűjthetek feladataim ellátásához, másrészt célt ad életemnek. Nem “véletlenül” vagyok ezen a világon, hanem azért, mert Neki velem, a mai napra “lebontva” is(!) célja van. Nehéz ezt megérteni, de ilyenek vagyunk. Azt hamarabb elhisszük, hogy a másik embert szereti a Jóisten, de hogy minket is ugyanúgy szeret, persze mégis másképpen – Isten “istenségének” ez ugyanis nem akadály -, nos, ezt sokkal nehezebb felfognunk. Isten ránk tekint, de ugyanakkor rám is tekint. Ő “egyben látja a különbözőt” is. “Színe és fonákja” csak a számunkra jelentenek különbséget… Életemet Őbenne tudni, a Gondviselés mindennapi csodája. Ajándék, amit csak fogadni kell… .

 

Belső párbeszédeink…


A mai nap imádsága:
Uram! A mindennapi imádság lehetőségét adtad nekem, s én alig élek vele. Tudom, hogy szavak nélkül is megértesz, de mégis jó nekem, ha kimondhatom előtted gondolataimat. Kérlek szólj hozzám ezután is életem minden dolgán keresztül, hogy Benned megtaláljam életem értelmét! Ámen.

Az ÚR pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogyan egyik ember beszél a másikkal.
2 Móz 33,11a

Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk – írja János apostol. Azt, hogy Mózes valójában hogyan látta az Istent nem tudjuk, de hogy a Szentírás tanúsága szerint közelebbről látta, mint minden más halandó ember, azt tudhatjuk, Mózes ugyanis beszélt Vele…

Ha valamire vágyakozunk egész életünkben, akkor az a bizonyosság. Másképpen fogalmazva: annak az ismerete/tudása vonz minket, hogy Isten nemcsak létezik, de itt van, velünk, velem van. Ennél nagyobb ajándékban, kiváltságban nem részesülhet az ember, mintha valaki erre a felismerésre/tudásra eljut. Sajnos az emberek jelentős része mégsem ezt a “legnagyobbat” keresi-kutatja, hanem álmodozásra, tétlenkedésre, mások bírálgatására pazarolja drága és egyre fogyatkozó idejét. A katolicizmus – nyilvánvalóan alapos megfontolás után – a hét főbűn egyikének tette meg az irigységet (invidia). Az irigység ugyanis nemcsak a másik embertől, a közösségtől, hanem magától az Istentől választ el. Az irigy ember valóban istentelen ember, s a világ legnyomorultabbja: aki ugyanis mások sikerein csámcsogással tölti rövidke földi idejét ahelyett, hogy a saját életének előremozdításán dolgozna – a legnagyobb gonoszságot követi el: önmaga ellen. Éppen ezért az invidia ábrázolása az ember szájából előbújó, arcába harapó kígyó… A magától értődő szimbolika világosan elmondja, kinek is árt az irigykedő ember…

Ha nem is nagyon, de néha azért egy kicsit mi is irígykedünk… Miért beszélhetett Mózes színről színre az Istennel, s mi miért nem? A kérdés nagyon is lényegi! A teremtett embernek ugyanis alapvető szükséglete, hogy beszélgessen Teremtőjével. Ennek a párbeszédnek a megléte és/vagy milyensége határozza meg ugyanis egész életünket, alapvetően ettől függ, hogy életünk áldásos lesz vagy okoskodásos-kínlódásos, Istennel és emberekkel perlekedő…


Élet…


A mai nap imádsága:
Uram! Kérlek gyógyítsd meg látásunkat, hogy felfezzük Benne az élet csodáját! Ámen

 

Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.
1 Timóteus 6,6-7

Ha akarjuk, ha nem, a halál utolsó ökölcsapása egyszer leterít minket is, s abban a pillanatban talán nyilvánvaló lesz lelkünk számára, hogy életünket hogyan is éltük ezen a földön. Mindazok, akik vállalták/vállalhatták a gyereknevelés gondját – s benne Istentől kapott feladatot, s ajándékot láttak -, azok nem rettennek meg a haláltól. Jól tudják ugyanis, hogy aki megszületik, az el is veszíthető, s aki megszületett egészségesen, egyszer az is kimegy ebből a világból. A halál nem könyörül meg senkin sem…

Pál azt hangsúlyozza: nem hoztunk semmit ebbe a világba. Mi akkor az érték? A legnagyobb, a legértékesebb maga az ember, azaz mi magunk vagyunk! Miért van akkor mégis, hogy a legnagyobb értéket már az anyaméhben harapófogóval és késsel pusztítjuk? Miért van az, hogy a legnagyobb értéket lövészárkok vérmocskába dobjuk, s hogy a legnagyobb értéket könnyedén feláldozzuk a gazdasági előnyök magánoltárán?

Ennek csak egy oka lehet: Nem látja az ember, hogy mi az érték, s mi nem. A gyémánt tisztasága, az arany ragyogása, a kőolajon megcsillanó gazdagságot-ígérő napsugár elvakítja az ember szemét… Amit nyereségnek tart az ember, az ugyan örök (mert megmarad, mert itt marad a Földön) de az ember számára mégis múlandó, hiszen itt kell hagyni, s bármennyire is magunkhoz szorítjuk, az utolsó ökölcsapás után elernyedt kezünk már semmit nem tart meg… Innen bizony nem viszünk ki semmit. Ahogyan jöttünk – azaz mezítelenül – úgy is megyünk ki belőle…

Az Istenben bízó ember mégis elégedett. Miért? Mert látja a távlatot, s ugyanakkor az Isten teremtettségbeli rendjébe ágyazott szeretetet is megéli – kiváltságként, ami teljességet ad létének.


Gazdagság…


A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem Uram mindig annyit az anyagvilágból, hogy hálával tudjalak dicsérni Téged, s ha szűkölködnöm kellene, kérlek ne kísérts engem erőmön felül! Ámen

Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.”
Lk 12,19-21

Alig van, aki ne ismerné azt az egyáltalán nem akadémikus indián kérdést: “Ha kivágtad az utolsó fát, s elpusztítottad az utolsó halat is, akkor mit fogsz csinálni a pénzeddel?” S a kérdésre megadja a választ is: “Akkor majd rájössz, hogy a pénzedet nem tudot megenni…” A gazdagság önmagában még nem baj, de Jézus példázataiban gyakran előjön, hogy a fölöttébb nagy jólét gátja az Istenhez jutásnak. (Gazdag ifjú, Gazdag és Lázár története…) Jézus nem a jólét ellen szól, hiszen jól tudja, “Mennyei Atyátok megadja Nektek, amire szükségetek van”, de felhívja a figyelmet, hogy balga az, aki a gazdagságba veti a bizalmát.

A gazdagság olyan, mint a rákos daganat: egyre növekszik, s nem tudja hol a határ. A gazdag ember vaksága abban áll, hogy nem látja meg: a soknál több, az elég! A pénz, a vagyon ugyanis soha nem elégíti meg az embert. A gazdagság mindent ígér, de nagyon keveset ad, ugyanakkor a legtöbbet “kéri” cserébe: a szívet. A szív pedig egy olyan szerkezete a JóIstennek, mely mindig csak egy valamiért tud dobbanni; egy szív egyszerre két dolgon nem csünghet…

Akinek szíve csak a múlandóval van tele, annak élete úgy múlik el, hogy észre sem veszi. Hiába a nagyobb gazdagság, közelebb nem jut az élet értelméhez: Nagy, s mégnagyobb csűrökben gondolkodik, de sosem jön rá arra, hogy a vagyon nem azért van hogy gyarapodjon a “rakás”, hanem hogy megosszuk egymással. Mit ér a siker, ha nincs kivel megosztani, s mit ér az eredmény, ha cél érdekében átgázoltunk mindenen, barátaink elhagytak, párkapcsolatunk, családi életünk megromlott, s csak ellenségeket szereztünk eközben? Ilyenkor a mégnagyobb gazdagság sem segít, ilyenkor már csak a hazugság vigasztal: Egyél, igyál, vigadozzál… minden rendben!

Az igazság az, hogy semmi nincs rendben. Az igazság az, hogy életünk nem a mi kezünkben van, s bármikor ránk köszönhet a vég. Az igazság az, hogy ha nem ismerjük fel, hogy jóságra hívott el minket az Isten, akkor lehet, hogy csak egy nappal maradunk le az örömteli teljes élettől, de az a változást hozó nap soha nem jön el, mert az arannyal megtömött szív nem képes dobbanni azért az Életért, melyet az Isten adna…

Azt, hogy hova vezet az esztelen, mindenáron gyarapodni-akarás – jól látjuk. Gazdasági, szociális, ökológiai krízishez. Amíg lehetséges munka nélkül a gazdagodás, eladdig nem az Isten tenyerén élünk, hanem az Ördög markában. Amíg nem ismerjük fel életünk értelmét, eladdig értelmetlen célokat hajszolunk, s lemaradunk arról, ami soha, de soha nem ismétlődik meg: a saját életünk..


Tartozásaink…


A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy felszabadultan tudjak adni egy keveset abból, ami nem is az enyém, hiszen Tőled kaptam! Ámen


Ekkor Jézus ezt mondta nekik: “Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” És igen elcsodálkoztak rajta.
Mk 12,17

Kell-e adót fizetni, ha igazságtalan? Az adót persze még soha senki nem érezte igazságosnak… A svédek vagy a norvégek többnyire zokszó nélkül fizetik – talán mert igazságos(abb?) -, tény, hogy ötven éve ugyanazt az űrlapot használják. Ahogy lejjebb csúszunk a térképen, Németországban és nálunk is – mediterrán országokban meg még inkább – erről, azaz a pénzről civódnak a honatyák. Pedig a pénz csak eszköz, nem pedig cél! Nem az államot (benne az állampolgárt) kell belerokkanásig idomítani a pénz-érdekhez, hanem a pénzt kellene úgy használni, hogy az az emberi méltóság szolgálatában álljon! Ellenkező esetben mindig lesznek ügyeskedők, s a becsületesek húzzák a rövidebbet…

Adót fizetni senki sem szeret. De a római hatalom alatt élő zsidók még Isten ellen való véteknek is érezték, ha – kénytelen-kelletlen – eleget tettek a császár törvényének. Hiszen ezzel uruknak ismerik el azt, aki hódítóként tolakodott közéjük, s megszegik vele a törvényt is: “Féld a te Uradat, Istenedet, és csak neki szolgálj!” Éppen ezért a farizeusok kérdése nem így hangzik: “kell-e adót fizetnünk a császárnak?”, hanem így: “szabad-e…” Kiemelkedő jelentőségű volt ez a farizeusi kérdésfelvetés, hiszen a hamis tanúk Jézus perében így vallottak: “Azt tanította, hogy nem kell a császárnak adót fizetni.” (Lk 23,2)

Jézus válaszában az isteni bölcsesség briliáns módon nyilatkozik meg, nemcsak azért mert kitért a neki felállított csapda elől, hanem több szempontból is. Egyrészt rámutatott a farizeusok képmutatására, mert ők elméletileg képviselik azt, hogy nem kell adót fizetni a császárnak, de a valóságban ott van a pénz a zsebükben. Ezzel gyakorlatilag elismerik Róma uralmát saját maguk és nemzetük fölött. A Rómától való függetlenség eszméjét képviselték fennszóval, de a valóságban behódoltak neki, mert ezzel a pénzzel adtak és vettek.

A modern élet és közbeszéd csapdái közt különös tanulsággal is szolgál ez az evangéliumi szakasz. A hívő embert ma is igyekeznek sarokba szorítani: bármit mond, ellene fordítják. Az előre elkészített válaszokon túl ma is kínálkozik a Jézustól tanult megoldás: Istennek minden emberi ötletet meghaladó bölcsességére és nagyságára rámutatni. A jézusi megoldás valóban az, hiszen ha a szívben végbemegy a változás, akkor a körülöttünk lévő világ is változni kezd. Sajnos az emberek többsége akkor is úgy vélte és ma is úgy gondolja, hogy a társadalom külső törvényhozása, a körülöttünk lévő világ megváltoztatása által lehet jobbá tenni az embereket. Hiába a törvény szigora, a modern technika segítsége – az emberek nem lettek jobbak, s a segítő kedvük sem növekedett.

S hogy mit kell megadni – eredeti görög nyelvben ez áll: visszaadni -, adózni az Istennek? A hetedik nap adóját, a templombajárást? Ez leszűkítése lenne az isteni elvárásoknak… Ő azt akarja, hogy életünkkel hordozói legyünk az Ő képének, s ne mást akarjunk megvalósítani, hanem csak azt, hogy az Ő szeretetének képmásai legyünk! Különben is: a császár az adóban azt követeli, azt veszi el erőszakkal, ami nem is az övé, az Isten pedig csak abból kér vissza egy jelképesen keveset, amit Ő ajándékozott bőségesen…

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.