A mindennapi kenyérért.

A mai nap imádsága:
Uram, éhségünket csillapítsd, s adj békességet lelkünknek! Ámen

Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg.
Jn 6,35

Az éhség nagy úr. Ha a génjeinke kódolt ösztön hatalma ránk vetül, elképesztő dolgokat is képesek vagyunk megtenni – csak hogy életben maradjunk. A kenyér nemcsak létünk fentartásához szükséges alapvető élelmiszer, több annál, az élet szimbóluma. Aki a kenyeret éhezi, az az életet kívánja. Van azonban, ami az éhségnél is kínzóbb: ez az igazságtalanság.

Hányszor hallhattuk vagy magunk is megtapasztaltuk már a lélek mélyéről feltörő keserű sóhajt: Itt a földön nincs igazság! Tényleg soha nem érvényesül az igazság? Amikor a jogszolgáltatás egyre gyakrabban paródiája az igazságszolgáltatásnak, az már adott közösség végét jelenti. Az Isten ugyanis az embert a közösségbe, s a közösségért teremtette, s ha az ember eltér a szívébe írt törvényektől, akkor semmiféle jogrendszer – ami mindig csak kullog a valós élet után – nem képes szabályozni az adott társadalmi viszonyt. Amikor elemi lelkiismereti törvények érvényességét kérdőjelezik meg vagy veszítik érvényüket, akkor az elméleti kérdés nagyon is gyakorlativá válik: Mi az igazság?

Az igazság, hogy Isten igazságánál nincs nagyobb, erősebb igazság. A teremtett világ rendje szerinti, hogy a bűnt követi a büntetés. Nincs kibúvó, mindennek ára van. Ha nem fizet az apa, fizet a gyermek. Ősi megfigyelés, bármennyire is fájdalmas, de igaz: “Az apák ették meg az egrest, s a fiak foga vásott belé.” Ha nem fizetik ki a számlát, akkor a számla kiegyenlítetlen marad, s ez igazságtalanság. Egyszer azonban jön a Végrehajtó, s ahogy Jézus mondja (Károli Gáspár gyönyörűséges fordításában): “Ott lészen sírás, s fogaknak csikorgatása”…

Jézus Krisztus nem másik utat, hanem az egyedüli (ki)utat adja. Utat kínál a földi életünkben, ami nemcsak járható, s ezzel békességet ad, hanem elvezet életünk céljához: Isten utáni éhségünk megelégítéséhez.


Megtérés…

A mai nap imádsága:
Uram! Nyisd meg szívemet, hogy beengedjelek életembe! Ámen

Jézus mondja: “Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.”
Lk 15,7

Téves lenne levonni azt a következtetést, hogy a kilencvenkilencnek nincs szükséges megtérésre, de minden századiknak igen… Jézus példázata az elveszett juhról/drahmáról nem elveszettség tényét, hanem a gazda óriási örömét hivatott bemutatni. Nem teljes az öröm, amíg hiányzik egy is… Isten teremtettségében mindennek, s mindenkinek rendelt helye van! De mivel Isten nem hajlandó senki kedvéért változtatni teremtettségbeli rendjén – ok/okozat – ezért áldások és terheltségek generációkon keresztül is átívelnek. Ennek szövevényességében kutatni a “miérteket” – szélmalom-harc. Milyen nagy nyereség, ha már saját életünkben többé-kevésbé tisztán látunk!

Sokan magyarázzák ezt az igét úgy, hogy a kilencvenkilencnek azért nincs szüksége megtérésre, mert már megtért – azaz mindenkinek meg kell térnie. Egy bizonyos: lassan vagy extra-gyorsan, de mindenkinek el kell jutnia a felismerésig: Isten nélkül igen keserves az élet… Akkor kerülnek a dolgaink a megfelő helyre, ha Isten “beköltözik” a szívünkbe – ez pedig lélekemelő, teljességközeli érzés. Ilyenkor természetesen mindenki örül. Az is, aki átéli Isten kegyelmét, meg az is, aki látja/tapasztalja a másikon a pozitív irányú változást.

Istenhez megtérni előírásszerűen nem lehet. Sokan vannak, akik mégis metódusokban gondolkodnak. Az ilyen metódus-hitű emberek szívesen hagsúlyozzák az emberi rész fontosságát, sőt Istent is emberi tulajdonságokkal illetik. Isten azonban Isten. Hatalmas, s világot teremtő, s fenntartó… Isten nem sír, nem nevet, “benne nincs fény és árnyék váltakozása” – ahogyan Jakab apostolnál olvashatjuk. Vonzása azonban van, amit nem tagadhat le senki! Aki ennek a vonzásnak engedelmeskedik/megadja magát, az megtapasztal(hat) egy másik világot, az Isten világát, amiben mások az értékek, mint a világban, s mások a célok is. Ezek mind építik és szépítik az életet, amire mindannyiunknak különösen nagy szüksége van…


Megújulás…

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Jól tudod, milyen fáradt vagyok. Feladataimat hiába igyekezem elvégezni, mindig újak keletkeznek, s sosem látom a teendőim sorának végét… Kérlek Téged Uram, adj nekem pihentető nyugalmat, fáradtságot űző reményteli szeretetet, s testemet-lelkemet megújító hitet! Ámen.

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.
Mt 11,28

Ha Isten is “megpihent” hatnapos teremtői munkája után, akkor nekünk embereknek különösen is szükségünk van a pihenésre… Pörgő világunk azonban nem kímél minket, viszonylagos nyugalmunk elleni támadásokat mindennap átélhetünk. Tetten érhetjük a csend elleni támadást áruházakban, boltokban, melletünk ülő fiatal minket is sértő erejű füllhalgató-ricsajában – mindenhol szól a “zene”, illetve az, amit annak gondolnak. A magára és technikájára oly büszke modern ember nem szereti a csöndet, a nyugalmas pillanatok félelmet-keltő gondolatokat ébresztenek lelkében… S bizony a félelem az nagyon fáraszt! Ugyanis a folytonos aggodalom erőt vesz el. Legyen az bizonytalan közeljövő, vagy távlatos nagy, mégha “körvonalhiányos” is, megteszi a maga dolgát: alaposan erőtelenné tesz.

A Mester hívó szava talán soha nem aktuálisabb, mint manapság.

Sok a megfáradt ember. Iidőseinket megviselték az elmúlt évszázad bolondnál bolondabb “izmusai”… Áldozataivá váltak az önkénynek vagy ha kiszolgálói voltak a “rendszernek”, akkor most lelkiismeretük gyötri őket. Nem csoda az sem, hogy a talán a középkorúak a legfáradtabbak, hiszen ők azok, akiknek a vállát a legtöbb teher nyomja. Gyereknevelés, később taníttatás egyre növekvő terhei, a nyugdíjkorig elnyúló egzisztencia-építés speciálisan magyar többismeretlenes feladványa, amihez jön az általános bizonytalanság a munkahelyeken, s ha marad egy kis erő, az a szülők eseti segítésére fordítódik. De fáradtak fiataljaink is! A teljesítményközpontú társadalom csak hibátlan fogaskerekű/észjárású embereket enged magába integrálni, azaz olyanokat, akik úgy gondolkodnak, ahogyan azt a “rendszer”, a pénz-érdek megkívánja. Csoda-e, ha ebbe a “szép új világba” nem kívánnak fiataljaink beletagozódni, inkább választják a a hétvégi “bulik” bódító világát?

Ami legkiváltképpen fáraszt, az a türelmetlenség, a szeretetlenség és a hitetlenség. Nos, ezért tudunk szinte minden tv-csatornán csak krimit nézni fő műsoridőben, ezért “gyártják” nekünk úgy a híreket, hogy elcsüggedjünk, mert akkor nagyon hamar el is fáradunk! Fáradt embereket pedig úgy lehet vezetni/megvezetni, mint a birkákat… Ezt nevezik a politika magas tudományának, s most ne az aktuális politikai szereplőkre gondoljunk, mert ők mindig csak szereplők, de a színdarabot soha nem ők írják és nem is ők rendezik…

A Mesterrel együtt azonban más a helyzet. Az Ő országa – amibe hívogat – nem ebből a világból való… Ebben a világban ugyanis nem az Isten, hanem az ember az úr! Itt “zsebrevághatja” az ember a JóIstent, széttörheti a a jó erkölcs kőtábláit, s egészen halála pillanatáig még azt is hiheti, hogy életének ő volt az ura. De a végesnek egyszer a Végtelen elé kell állnia, s akkor minden kiderül! A sejtés is valóra válik: a terhek, amiket hordoztunk, nem az Isten, hanem mi magunk aggatuk a nyakunkba, s amiről azt hittük porban heverő gagyi, az csiszolatlan gyémánt volt… amit nekünk készített el az Isten, de bölcsessége erejével mindig félig elrejtve, szelíden kínálta fel, hogy a megtalálás, a felfedezés örömén keresztül is adhasson.


Otthon…

A mai nap imádsága:
Uram! Hálát adok Neked földi otthonomért, s azért is hogy a Mennyei Otthonba hazavársz! Ámen

Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?
Jn 14,2

“Mi lesz velem, ha meghalok?” Ha nem is ezzel a kérdéssel kelünk minden reggel, időnként belehasít a tudatunkba: “Tényleg, hová kerülök, ha itt véget érnek éveim?” Sokan úgy gondolkodnak/éreznek – főleg, amikor még egészségesek és fiatalok -, hogy a halál az pont, lezárása egy nagyon hosszú, bővítményekkel teli mondatnak. A halál után nics semmi – mondják -, s ezt el kell fogadni. De minél közelebb kerülünk ehhez a ponthoz, annál inkább elbizonytalanodunk…

Jézus a tanítványainak annyit mond el az “odaátról”, amennyit szükségesnek tart. Ezekből a jézusi kijelentésekből tudunk csak kiindulni, a “túlvilágot” illetően. Először is: A Mester nem mondja azt, hogy mindenkinek van helye az atyai házban. Kell tehát legyen egy olyan hely is, ahová a többiek kerülnek. (Ezen érdemes elgondolkodniuk azoknak, akik tagadják a pokol meglétét.) Másodszor: Nem jelöl ki az Atya egy helyet, s nem mondja Jézus sehol sem, hogy ez a boldogságos hely, ez a Holdon, a Marson vagy éppen a távoli Szíriuszon van… Talán azért nem mondja, mert nem helyet jelöl, hanem állapotot.

Az el-megyek azt jelenti: nem maradok itt, hanem el-megyek oda, azaz az Atyámhoz, akinél van a ti helyetek is. Ez azt jelenti, hogy a mi helyünk az Istennél van, “otthon lenni” ebben a világban sosem tudunk, mert mindig valami megzavarja békénket, otthon csakis az Istennél vagyunk. Csodálatos ősi magyar nyelvünk ezért mondja itt-hon (a földi), s ott-hon (az Istennél). S ha már itt a földön megtaláljuk Teremtőnket, akkor válik az itteni honunk valóban otthonná.


Szeretet…

A mai nap imádsága:
URam!Köszönöm, hogy hordozol erőtlenségeimben, s megsegítesz akkor is, amikor inkább botütéseidet érdemelném. Add, hogy titkaidat szívemben forgatva tudjak egyre jobban szeretni, s megmaradhassak a nekem is rendelt hűségedben! Ámen

Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony, eros a szeretet, mint a halál, legyozhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tuz, mint az ÚRnak lángja. Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet, folyók sem tudják elsodorni. De ha valaki háza minden kincsét kínálná is a szeretetért, csak megvetnék érte.
Énekek 8,6-7

Létezik-e még igazi, romantikus szerelem, mely a sírig tart? Vagy ezt az illúziót csak a jövőt (még) rózsaszínben látó fiatal lelkek vetítik előre maguknak mindaddig, amíg nem győz az élet valósága, s meg nem csalja őket várakozásaikban? Egy bizonyos: ügyeletes szappanoperák happyend-ígéretű párkapcsolati várakozásai milliókat tapasztanak hétről hétre a képernyők elé – mert szívük mélyén őszintén remélik azt a társas csodát (a szerelmet), melyet kiváló színészeink mesterségbéli perfekciójukkal a kamerák elé varázsolnak, hogy tökéletes legyen – az illúziónk…

Az Énekek Éneke c. ószövetségi könyv (mely gondolati gyujtemény az allegorikus magyarázat által vált kanonikussá ? s ekkor is csak nehezen!) az “Isten szerelméről” szól, melyben a mindent elpecsételő szereteten van a hangsúly. Az Isten szeretete ugyanis nemcsak elkísér minket a halálig, de át is emel ebből a látható világból az Ő láthatatlan világába. Akinek sikerül(t) párkapcsolatában a szeretetvezérelte szerelemben kiteljesedni, az megtapasztal valamit az Istenből is. Ahogyan az Ószövetség népe és Jahve-Isten jegyben járnak, úgy az Újszövetség is használja a vőlegény-mennyasszony hasonlatot annak érzékeltetésére, hogy legalább részben – az elvonatkoztatás fogyatékos szintjéig – megfoghatóvá váljék Isten és ember örök, titokzatos kapcsolata.

Isten szeretete a hűségen alapul, hiszen “ha mi megtagadnánk is Őt, Ő soha meg nem tagad”- ugyanígy a szerelmet is a hűség teszi szenvedéllyé. A hűségben az a különleges, hogy teljesen önkéntes. Nem muszáj hűségesnek lenni – sokan nem is azok -, a hűség mellett a szív bölcsessége teszi le naponként a voksát, mert tudja, milyen óriási megtartó erő van abban, ha hű vagyok Istenhez, a lelki értékeimhez, az elveimhez, s nem utolsó sorban választott társamhoz – aki szintén önkéntes alapon (jobb esetben a sírig) -, társul szegődött mellém… Éppen ezért hűséget, szerelmet nem lehet vásárolni, ezeknek nincs más ellenértéke, csakis a hűség és a szerelem. Aki mégis azt gondolja, hogy más kompenzáció is létezik, azt kinevetik vagy megvetik, mert pontosan azt nem érti, ami a lényege az emberlétünknek.

Amióta világ a világ, az idősek a fiatalokat többnyire így emlegetik: “Ezek a mai fiatalok!” -, jóllehet amikor ők fiatalok voltak, alapjában véve, semmivel sem különböztek a mostaniaktól. Nemcsak régen vágyakozott romantikára az ifjú szív, ebben a mostani modern világban is “romantika-vezérelt”, hiszen legmélyén minden lélek azt kívánja, hogy az “ÚRnak lángja” melengesse – szeretetben, szerelemben, az Életben…

Szolgálat…
A mai nap imádsága:
URam! Segíts meg naponta, hogy másoknak segíthessek! Ámen
De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Mt 20,26-28
Ha valaki tanulmányozza a katolikus egyház történetét, akkor bizony le fogja vonni a tanulságot: a kereszténység legerősebb felekezetének története túlnyomórészt az ádáz hatalmi harcok, viszálykodások históriája… Sőt megtanulhatja azt is, hogyan vált Jézus egyszerű, életes tanítása igen sokszor emberi okoskodásokkal továbbfejlesztett életszerűtlen kultusszá, s a szeretet és a gondolkodás mindennapi megélésének szabadságát évszázadokon át hogyan szorították merev dogmák közé. Jézus tanítványokat hívott el, akiket tanított, hiszen Ő volt a Tanító, a Mester, sőt, Jézus URunk az ún. missziói parancsában azt mondja tanítványainak: “Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” Aki mindezek ismeretében a tanítás elé helyezi az kultuszt, az imádatot – az egészen egyszerűen nem értette meg Jézus földi munkájának lényegét…
Fontos megjegyezni: a kultusz, az imádat kiválóan illeszkedik a mai individualista ember világképébe, ebben ugyanis az egyén, az “én” érzései a mérvadók. Az önközpontú jóléti keresztény embert már nem érdekli a kultúra, amibe beleszületett, amiben éltek az ősei, elveti a tradíciót, ami meghatározta végül az Ő világrajövetelét is, és irányt szabott a sorsának, hiszen a modern ember már maga választja ki, hogy melyik vallás, világnézet, identitás a neki megfelelő, függetlenül az őt körülvevő kultúrától… Így keverednek aztán a vallásos nézetek az emberfejekben!
Jézus URunk azonban követésre hívja a tanítványait, s rajtuk keresztül a tanítványok tanítványait, s így végül minket is. Jézus az imádat érzésének erősítése helyett (farizeusi kegyeskedés!) az Isten akaratának hétköznapi megélése szólít fel mindenkit. Hegyi Beszédének végén bolond emberhez hasonlítja azt, aki csak hallgatja, de nem cselekszi a tanítást, azaz nem vesz részt az Isten akaratának megvalósulásában. Teremtőnk akarata ugyanis az, hogy egymásnak szolgáljunk, egymásnak éljünk, egymást szeressük, úgy, “ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, s önmagát adta érte”… Közöttetek tehát ne úgy legyen, mint a világban, hogy csak annyira szeressetek, mint amennyire a világ szeret titeket, hiszen akkor nem javul a világ! Ha viszont engedjük, hogy minél inkább tükröződjék életünkön a teremtettségben nekünk rendelt istenképűségünk, akkor közelebb kerülünk egymás, s az Isten megértéséhez is…
Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.