Adottságaink…


A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy úgy éljek, ahogyan kívánod! Ámen

Azután egyenként magához hívatta urának minden adósát, és megkérdezte az elsőtől: Mennyivel tartozol az én uramnak? Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd az írásodat, ülj le gyorsan, és írj ötvenet. Azután a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel tartozol? Az így válaszolt: Száz kórus búzával. Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj nyolcvanat. Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.
Lk 16,5-9

Okirathamisítás – dicsérettel! Ha nem figyelünk oda kellőképpen a szövegre, akkor elsiklunk afölött, hogy Jézus e furcsa története nem példa, hanem példázat. A Mester gyakran nyomatékosítja mondanivalóját megdöbbentő képekkel/hasonlatokkal, például, amikor az éj leple alatt lopakodó tolvajokhoz hasonlítja visszajövetelét. A példázat üzenete, hogy státusunk itt a földön nem végleges. Ha úgy is tűnik, hogy mi vagyunk a magunk urai, egyszer eljön a Gazdánk, s számot kell adnunk.

Amióta az ember adminisztrál, azóta létezik korrupció. Mai agyonszabályzott világunkban egyre inkább az írásé a végső szó. Nerm az számít, hogy ki mit tesz, hanem az, hogy papíron minden rendben legyen! S ha jogszerű, akkor az már nem lényeges, hogy etikus volt-e az adott eljárás vagy sem. Amikor egy társadalomi szisztéma működése lelassul, akkor az életképessége csökkenésének egyértelmű jele. Ilyenkor különösen is elburjánzik a hamiskodás… A világ fiainak “okossága” abban rejlik, hogy a pénzzel építik “kapcsolati tőkéjüket”. Rájöttek arra, hogy amijük van azt ki kell adniuk – így szerezhetnek maguknak “barátokat”.

A példázat arra tanít minket, hogy ne feledjük: Amink van az, az csak időlegesen a mienk, azaz igyekezzünk arra felhasználni mindenünket, hogy örömet szerezzünk vele. Ha Istentől kapott ajándékainkat megosszuk másokkal, akkor azzal nemcsak közösséget hívunk létre embertársainkkal, de gyarapodunk lelkiekben mi is, azaz áldásban lesz részünk.


Kétkezi munka…


A mai nap imádsága:
URam! Áld meg kezeim munkáját, hogy alkothassak velük!Ámen


Tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek.
1 Thessz 4,11

A JóIsten szava teremtő hatalom… Nekünk is adta a szó adományát, melyet helyesen és jól használva fantasztikus dolgokat “teremthetünk” -nem csak képzeletben, de valóságosan is. Így tudunk szavakkal vigasztalva, erőt adva, másokat bátorítani egy-egy tragikus életesemény után az újrakezdésre, s teremthetünk olyan világot, melyben a lélek megnyugodhat.

Istenünk azonban kézzel is megajándékozott minket! Ez a csodálatos “szerkezet” képessé tesz minket arra, hogy formáljuk vele az anyagvilágot, s egymásnak az életét megkönnyítsük mindazon dolgokkal, amiket elkészíthetünk. Isten arra adta a kezünket, hogy jó dolgokat készítsünk általa. Megromlott természetünk miatt azonban nagyon hamar a simogatásra, óvásra, védésre adott csodálatos szerkezet gyilkoló-eszközzé vált, s Ábel áldozatául esett Káin bosszúvágyának. Mert, amit kigondol az agy, azt megcselekszi a kéz! Így csinált kardot, ágyút, rakétát és atombombát az ember, hogy pontosan azt tegye, amire NEM RENDELTE a Teremtője. Az ÚRIsten ugyanis arra rendelt mindannyiunkat, hogy óvjuk, védjük “hajtsuk uralmunk alá a földet”, azaz jó gazda módjára vigyázzunk rá…

A nagy dolgok mindig csendben mennek végbe. A boldogság, emberlétünk harmóniájának megtalálása nem dübörgő zenében, hajnalig tartó dorbézolásban található meg, hanem a csöndes felismerésekben, melyek odaterelgetnek minket az Élet lényegéhez. A munka, mely az alkotás örömét hordozza, kiteljesíti a lelket és segít abban, hogy megtaláljunk helyünket a világban. A becsülettel végzett munka – mert vannak sokan, akik hitványul végzik feladataikat(!) – elismerést teremt, s önbecsülésünk növekedéséhez vezet. Bolond világunkban az az általános nézet – főleg fiatalok között, hogy a munka “szükséges rossz”, s aki ügyes, aki “cool”, azt tudja hogyan lehet pénzt szerezni – munka nélkül is. Az, hogy hova vezet ez, már részben látható, tapasztalható a világ egyértelmű romlásában – még ha a fősodrású média másképpen is prezentálja a valóságot.

Kezünkkel dolgozni jó, mert a kezek együtt munkálkodásának harmóniájában megtalálhatjuk Isten teremtett világának szépségét is. Ahogyan az ujjak siklanak a hegedűn, ahogyan kezünk alatt rendbe-szedjük környezetünket, úgy rendeződünk/tagólódunk bele mi is Isten teremtett világába.


Munka…

 


A mai nap imádsága:
Istenem! Mindennapi munkám örömét add meg nekem! Áldásod kísérjen, hogy szándékaim helyesek legyenek, s épüljenek belőle mások, s növekedjek magam is! Ámen

De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben (ti. a szeretetben – 9. vers), és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztessségesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.
Jn 14,2

Életünk végéig tanulunk – s ez nem huszadikszázadi felfedezés. Kiteljesedni a keresztény életben, tudatosa(bba)n megélni a mindennapokat mindenki vágya; a probléma: De mégis hogyan? Nemcsak a jézusi iránymutatásokat, de az apostolok intését is érdemes gyakrabban felidéznünk. Nyilvánvaló, hogy keresztény életünk nem minden szakaszában értjük meg, miről is van szó, mit is akar közölni velünk az Ige, hiszen amikor csak az evangélium tejét vagyunk képesek “megemészteni”, akkor fölösleges magunkba gyömöszölni a kemény eledelt… abból csak baj származik. Sok keresztény azért adja fel elkezdett új életét mert idejekorán olyan lelki táplálékot vett magához, amit képtelen “megemészteni”. Türelmmel ki kell várni, amíg a Lélek megtanít minket megérteni az Isten akaratát. Ha valaki rögtön “ért mindent”, az gyanús… sőt az ilyenekből lesznek a fundamentalisták, akik azonban nem a Krisztus fundámentumára, hanem önmagukra alapoznak.

Csendesen élni… Ebben a zajos világban? Háttérben, mikor mindenki előre törtet? “Nyomulni, pörögni kell ezerrel!” – osztotta meg velem egy fiatal vállalkozó évekkel ezelőtti spontán beszélgetésünkben “jólfungáló életbölcsességét” -, aki azóta csődbe jutott – bizonyára nemcsak a maga okán. Egy ifjúkori ismerősöm is elém villan, akinek barátnője így “idomította” csupa jószéndékból barátját: “Frici, ne legyél már ennyire nyúl!” – s hallom, hogy már évek óta oroszlánként marják egymást házasságukban. Mit rontottak el ők is?

Csendesen élni azt jelenti: Benne élni az Istenben, aki maga a Csend, a Nyugalom. S ha benne élünk, akkor a jutalom sem marad el, azaz áldásban részesülök szeretteimmel együtt. Nyilvánvaló, hogy a “saját kézzel” dolgozni azt jelenti, ne élősködjünk mások nyakán, ne legyünk lusták, kezünket használjuk arra, amire kaptuk: alkossunk vele! S ha folyamatosan dolgozunk, akkor kapcsolatban maradunk a természetes világgal, nem válunk természetellenessé, s akkor nevelnek minket az Isten-adta körülmények, s növekedünk – lelkiekben is.

Az ember nem szeret rászorulni senkire sem. Nemcsak idősek kuporgatják össze temetésre szánt pénzecskéjüket, a fiatalok is hasonlóan büszke teremtések, ők sem akarnak rászorulni másokra. Segélyért sorbanállni sosem felemelő … A keresztény ember viszont tudja, hogy Istentől kérni soha nem olyan megalázó, mint emberektől könyörögni, sőt azt is tudja – mert folyamatosan megtapasztalja -, hogy amikor az Isten ad, akkor sokkal többet és sokkal jobbat is ad.


Sorsunk..


A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy kezedben tudhatok mindenkit, s mindent! Őrizz meg mindannyiunkat kegyelmesen, s add, hogy ne perlekedjünk isteni végzéseid ellen, s add, hogy gondviselő jóságodat szeretettel viszonozzuk embertársaink felé! Ámen

 

mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsoségének magasztalására legyünk,
Ef 1,11b-12a

“Ha erosebb lett volna a hitem, ez nem történik meg…” Sok hívő ember gondolkodik így – helytelenül. Ha azt mondanák: “Nem tudom miért, de se az eszem, se a szívem nem volt a helyén!”, akkor elfogadható lenne a ‘magyarázat’, de életünk alakulásai nem hitünk erősségétől függenek. Ha ugyanis hitünk ereje lenne történéseink ‘vezérelve’, akkor soha nem lennénk betegek – nem fogna rajtunk a csernobili háttérsugárzás sem, sőt immunisak lennénk a rengeteg élelmiszer-színezék és konzerváló adalékanyagra is, amit sajnos kénytelen-kelletlen megeszünk, mert nem lehet mindenkinek háztáji kertje és (háttér)gazdasága… Ha hitünk ereje lenne életeseményeink mindent meghatározó tényezője, akkor mindenki hinne, mert józan paraszti ésszel mindenki belátná, hogy a hit ereje s az élet sikerei közötti összefüggés egyenesen arányos.

Vannak “szuperhívő” kisközösségek, ahol a betegséget, munkanélküliséget, a szerencsétlenségeket, a tragédiákat Isten egyértelmű büntetésének tartják! Pedig hogyan is mondja Jézus Urunk? “Vagy az a tizennyolc ember, akire rádolt Siloámban a torony, és agyonzúzta oket, azt hiszitek, hogy bunösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki?” – Lk 13,4 Bizony Isten útjai kifürkészhetetlenek! Jóllehet Jézus azt mondja, ha egy kicsinyke hitünk is lenne, megindulnának a hegyek a tengerbe – a hegyek azonban maradnak a helyükön… Nem a hit nagysága az döntő tényező életünk minőségére nézve, hanem az Istenben való hit megléte, bármennyire is erőtelen, s hullámzó is az. Nem az üdvözül, aki nagyon hisz, hanem “aki hisz és megkeresztelkedik…” azaz: “Jézusba belekeresztelve” éli (tudatosan!) az életét. A hit tehát nincs teljesítményhez kötve, s ez már önmagában véve evangélium! Nem kell elérni benne bizonyos “szinteket”, bár vannak olyanok, akik úgy vélik a hit valódiságát csakis annak teljesítménye mutathatja meg. Ha valaki nem tud gyógyítani, prófétálni, legkevesebb nyelveken szólni… az nem is jár(hat) Istennel. Az ilyen közösségek gyermeki módon oktalanok és felnőtt módon eszelősen törvényeskedők…

A létezés alapelve, hogy Isten “mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik”. Ennek nincs emberi ésszel felfogható logikája, ezt megérteni nem, csak elfogadni lehet – az Isten gondviselésébe vetett hit által. Aki ebben a gondviseléshitben is megnyilvánuló szent ráhagyatkozásban éli életét, az hálás mindenért, magasztalja Teremtő Urát, mert tudja: Nélküle semmi, de minden Általa történik ebben a világban…


Vigasztalás…


A mai nap imádsága:
Uram! Te vagy vigaszom mindenben, kérlek éltess szavaddal! Ámen.

   

Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.
1 Thessz 4,16-18

Ha valami nagyon nehéz vagy talán a legnehezebb egész életünkben: az a vigasztalás… Megvigasztalódni egyedül nem is lehet, csak közösségben. Pontosabban olyan közösségben – legyen az bármilyen kicsi, ahol Isten is ott van. “Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben” – mondja a Mester, “közöttük/bennük vagyok én is”… A Pártfogó/Vigasztaló/Szentlélek újra és újra megismétlődő csodája ez. Ez képezi az Egyház létalapját, enélkül bizony elvesznénk…

Ahogyan az Istent életéből kiszorító ember is elveszni látszik. A pénzt mindenható istennek kikiáltó ember most kétségbesetten, s tehetetlenül nézi, ahogyan egetkarcoló pénz-templomai, a csillogó-villogó bank-katedrálisok dominószerűen összedőlnek, kiütik egymást… Sajnos ez az “effektus” körbejárja az egész világot! A JóIstent mindezért nem lehet felelősségre vonni, Ő megtette a dolgát… Felhozta áldott napját jókra és gonoszokra egyaránt, érlelte a gabonát, s minden egyéb földi jót, de a JóIsten nem spekulált velük a tőzsdén! “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?” – olvashatjuk Lukács evangéliumában.

Nagy szükség van a vigasztalásra, mert az ember – nem tanulván az előző generációk hibáiból – újra és újra megsebzi önmagát. Gyűlölködik, pedig szeretetre teremtetett, s nincs nagyobb csapás, amikor valaki úgy érzi, hogy ő már képtelen szeretni… Ami azonban az embernél lehetetlennek tűnik, az Istennél/Istennel lehetséges. Megtérhet a tékozló fiú és a tékozló lány, megkerülhet az elveszett drachma és az elveszett juh, s aki az utakon és kereszteződésekben ácsorog céltalanul, az is bejuthat az Isten országába. Ez az evangélium, ami hirdetteik! Hogyan? Tisztán, s igaz módon. Hiteles életű emberek közreműködésével, mindenekelőtt az őszinte beszélgetés által. Isten nyilvánvalóan nem arra adta a szó ajándékát, hogy káromoljuk Őt és egymást, hanem arra, hogy a szavakon keresztül vigasztaljuk egymást. Sokan szeretnék tudni (vagy talán már vélik is tudni) hogyan lesznek a végső napok. A hogyannál azonban sokkal fontosabb a: miért? Azért, mert Isten szereti ezt a világot, s érte mindent megtesz ma is…

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?