2011. március 2. szerda

El ne hajoljatok Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedvén kárt ne okozzon. (Zsidó 12:15)

Számomra a hit mindig valami bátor döntést jelentett az egyszerű dolgokban. Például ránézni a gyerekre, amikor csak azt a szót tudja kimondani, hogy nem, és megtalálni valami jó kérdést, azt a szót, amit éppen most kell mondanom. Ugyanígy, mint amikor a mobiltelefon itt van a kezemben, és ezt kell intézni, meg azt kell intézni. Együtt ülünk a kocsiban, jaj, most az jut az eszembe, és már nyomom is a gombokat, egymásra nézünk és kikapcsolom a telefont.
Sokszor előfordult már életemben, hogy elhatároztam, minden tettem előtt megkérdezem: fontos? Biztos, hogy itt és most ezt nekem kell megtennem? És a legtöbb mozdulatomról kiderül, hogy kapkodás, fölösleges, hogy ráér, hogy nyugodtan átadhatom valakinek.
Voltaképpen mi hajszoljuk ösztönösen magunkat a rohanásba. Ebből az ideges és állandó ténykedésből adódik, hogy az élet szép színei egybeolvadnak, és szürkévé változnak. Megkeseredik a gyökér és az élet. A keserűség gyökerének a hatását az istenképűség tudja lerombolni. Gyermekek vagyunk. Isten szeretetében lennünk érdemes. Ő csak jót ad, Benne édessé lesz a keserű. Ezt adja meg Isten.

/Fekete Ágnes/

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.