“Adja meg néktek az ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső emberben.”
Efézus 3,16

A belső ember

A belső ember bennünk születik:
az Ige által szüli meg a Lélek,
lényében Krisztus vonásai élnek,
és tettekké lesz általa a hit.

 

ATYÁNK, ISTENÜNK!
Köszönjük, hogy újjászültél minket élő reménységre JÉZUS KRISZTUSNAK a halálból való feltámadása által. Kérünk, tápláld, erősítsd belső emberünket a SZENTLÉLEK által, hogy a megkörnyékező bűnt visszautasítva a MEGVÁLTÓ vonásait tükrözhessük. Tedd hitelessé bizonyságtételünket az emberek előtt, hisz ők is és az egész teremtett világ sóvárogva várja fiaidnak megjelenését!
Ámen.

 

Csodálkozz!

Írta: Benedek Csilla

Fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ami az egyik fél kijelentésével végződött: Én már semmin se csodálkozom. A legtöbb ember ugyanis terhekkel a vállán, megszürkült élettel, földi dolgokra meredő tekintettel éli – sokszor csak vonszolja – életét, s ez a szürkeség megfosztja őt a csodák felismerésétől.

Pedig telve van a földi lét Isten csodáival, így az egyén életét is körülveszi ezek sokasága. Már az élet is nagy csoda, amit tetéz, ha valaki ép és egészséges. Bár ennek nem lehetünk mindig észlelői, de Istennek veszedelemtől megőrző, abból kimentő, lélegzetet elállító akciói, az imádságra (vagy anélkül) érkező megoldásai is ámulatra késztethetnének bennünket.

És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb csodáról, Isten egyszülött fiáról, Jézusról, aki eljött ebbe a látható világba, aki a bűn miatti kínhalált elvállalta helyettünk, akit ez a halál nem tudott fogságban tartani, mert Isten feltámasztotta, és most csodák sokaságával halmozza el azokat, akik élő hittel reménykednek segítségében.

„Keressétek az Urat és az ő erejét, keressétek arcát szüntelen! Emlékezzetek meg csodáiról, amelyeket cselekedett, jeleiről és szája ítéleteiről.” (Zsolt 105,5)

 

 

ÉPÍTSÜNK ATOMBUNKERT!

 

Mostanában azon gondolkodom, vajon eléggé felkészültünk-e azokra a nehéz eseményekre, amelyek következnek ránk. A kövér évek nyilvánvalóan mögöttünk vannak. Azt tanácsolom, építsünk magunknak „atombunkert”! Hová és hogyan?

– Telek: Atyánk szíve – az egyetlen biztonságos hely,

– cement: Isten iránti bizalmunk: “Atyám, nem értelek, de bízom benned!”,

– homok és sóder: akaratunk átadása: “Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”,

– acélkeret: Isten ígéretei, amelyek a Bibliában sorakoznak,

– víz: könnyek, amelyeket saját bűneink, gyermekeink és népünk bűne miatt ejtünk (elegendő víz nélkül nem lesz tartós a beton!),

– munkaidő: a bibliaolvasás és az imádság ideje, ezenkívül az egész nap, valamint az álmatlan éjszakák.

(Forrás: Der schmale Weg 2011/3. szám – H. Risch)

„Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugszik az.” (Zsolt 91,1)

 

 

IDŐSEK OTTHONA

Belépek az idősek otthonának ebédlőjébe. Az ott lakók éppen vacsoráznak. Nagy a csend, senki sem beszélget, némán esznek. Köszönök és mondom, hogy valakinek a vacsoráját szeretném felvinni a szobájába. Néma csend. Az egyik idős hölgy rámutat egy tálcára, amelyen elkészítve várakozik az esti menü, azután suttogva rámutat a cukorra és citromlére, hogy ízesítsem meg vele a teát. Amikor kijövök az ebédlőből, további jó étvágyat kívánok, de válasz nincs…!
Elgondolkodom, mi ez a nagy némaság? Nincs már az idős embereknek semmi mondanivalójuk egymás számára? Nincsenek kikívánkozó gondolataik? Az öregség passzívitást is jelent és befelé fordulást? Mindegyikük kicsi világa egy zárt ország, és már senkit sem akarnak oda beengedni?
Sok kérdést vetett fel bennem az ottani tapasztalat. Úgy gondolnám, hogy egy idős ember tele van élményekkel, bölcs meglátásokkal, lelki üzenetekkel, és Isten gondoskodó szeretetének valóságával, és mivel őket itt naponta körülveszi az Isten Igéjének a légköre, milyen nagy lehetőséget kaptak arra, hogy felragyogjon a megkopott, töredező cserépedényben az igazi kincs, Jézus Krisztus személye, a Szentlélek által.
Benedek Csilla

“Áldott az a férfi…, akinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa… és nem fél, ha hőség következik, és levele zöld marad…” (Jer.17,8)

 

 

“Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg.”


(1Péter 2,6)

 

Az USA Indiana nevű államában valaki repülőgépen utazott, és panaszkodott a mellette ülőnek: “Jaj, ezek a mai fiatalok, szörnyűek!” Amikor megérkezett, megvásárolta az aznapi újságot, és belelapozott. Az újság címlapján bőrfejű fiatalok fényképe díszelgett. – Hát igen, ezek a mai fiatalok – gondolta, aztán elolvasta a cikket. A cikk arról szólt, hogy az egyik iskolában, abban a bizonyos kisvárosban, ahol utálták a bőrfejűeket, egy tizenöt éves fiú agydaganatot kapott, és a kemoterápia következtében elhullt a haja. Teljesen kopasz lett. Rettenetes érzés lehet ez egy tizenöt évesnek.

A fiú osztálytársai azonban összefogtak, és engedélyt kérték a szüleiktől, hogy levághassák a hajukat kopaszra. Mindezt szolidaritásból, Brian, a beteg fiú iránti szolidaritásból tették. Tervüket meg is valósították. Az újságban lévő fényképen éppen nyírták őket. Jaj, ezek a mai fiatalok!
Aki hisz, meg nem szégyenül. Bárhány évesek legyünk, nem attól félünk-e, hogy megszégyenülünk? Hogy oldotta meg Isten a szégyenkezéstől való félelmet? Úgy, hogy egy követ helyezett le, amelyik becses. De kinek becses? Ugyan, a kutyának sem kell! Csak egyedül Istennek volt becses!
Ez a kő az emberektől megvetett volt. Krisztus kigúnyolható, megvethető. Le lehet köpni. Aki hisz benne, olyanban hisz, aki megszégyenül.
Tudod, mi áll a hited útjába? A hiúságod, az, hogy többnek képzeled magad, mint aki vagy. Elhitted-e már, hogy ő tökéletes szabadító, hogy az ő vére minden bűnödre elég? Ne erőlködj, bízd reá magad Krisztusra.
Ugyanennek a fejezetnek a 12. versében ez áll: “a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.” Mit mutat a gyakorlat? Azt, hogy nem nagyon jut eszébe a környezetünknek az Istent dicsérni, amikor Krisztust követjük. De Péter azt mondja, hogy majd a “meglátogatás napján”. Amíg az Isten meg nem látogat, nem tudjuk őt dicsőíteni. Amíg kézbe nem vesz, meg nem szorongat egy kicsit, addig nem nyílik föl a szemünk. Miért csak akkor? Azért, hogy megtanuljuk a türelmet, a várakozást, hogy lemondjunk a hiúságunkról. Lehet, hogy gúnyolni fognak. De az Isten népe nem tehet annyit, mint a Brian osztálytársai, akik szolidarizáltak a barátjukkal, és nem törődtek azzal, hogy hogyan ítéli meg őket a világ? Nem vállalhatjuk a Krisztus gyalázatát így?
Kik nem szégyenülnek meg? Azok, akik nem szégyellik a miérettünk megszégyenítettet, a keresztfán kigúnyoltat.

(Horváth Levente)

 

MINT AZ ORRFÚJÁS

 

Amikor kislányunkat tanítottuk az orrfújásra, néhány jól sikerült próbálkozás után egyszer csak így szólt: „Apa, most úgy kifújom az orromat, hogy soha többet ne kelljen!”

Talán sokan tekintenek a megtérésre, a bűnbánatra, az Istenhez fordulásra hasonlóképpen: egyszer megtettem, és ettől kezdve nincs dolgom ezzel! Nem felejtkezünk-e el ilyenkor arról, hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz (1Móz 6,5b)? Nem simulunk-e bele a mai kor felületes bűnszemlélésébe, ahelyett, hogy szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy szívünk egy bálványgyár (Kálvin)?

Éppen ezért újra és újra vissza kell térnünk Istenhez, és bűnbánattal kell megalázkodnunk előtte – úgy, ahogyan kislányunknak is nagyon sokszor kell még kifújnia orrát élete hátralévő részében. Hetente, naponta, óránként, vagy „járvány” idején kétpercenként.

Ezért is figyeljünk jól a már hitre jutott Pál apostol felkiáltására (lásd: heti ige!).

Csapkovics Bertalan / Budapest

„Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,24-25a)

Kategória: Heti | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.