“A látó szemet és a halló fület, az Úr teremtette egyaránt mindkettőt.”

Péld. 20,12

Ó látni, látni…

Ó látni, látni s megköszönni mind,
mit szemen át befogadhat az ember,
mindent, miben a szépség testet ölt,
s még sokkal messzebb látni
– lelki szemmel!

 

TEREMTŐ ISTENÜNK, ATYÁNK!
Most elsősorban testünk lámpását: szemünket hadd köszönjük Neked és vele mindazt, amit csodáidból megláthattunk ezen a földön. Áldott légy érte, hogy mindkét Könyvedet megírtad nekünk, s így Bibliánk mellett a természet könyvéből is olvashatunk Rólad. Engedd és add meg nekünk, hogy lelki szemeink is nyitva legyenek, hogy mindig ékességben láthassuk FIADAT, JÉZUS KRISZTUST, Akinek minden hatalom megadatott mennyen és földön.
Ámen.

 

ÉLETRE KÉNYSZERÍTŐK

Fiatalon kezdtem bibliaórára járni, valaki hívott, talán kicsit erőszakosan is. Mindenáron azt akarta, hogy menjek el. Ő nem tudhatta, hogy bennem már ezt megelőzően is ott volt a vágy valami olyan élet után, amit akkor még meg sem tudtam fogalmazni. Édesanyámnak nem tetszett, hogy lánya „túlzóan vallásos” lett. Magyarázatomban arra hivatkoztam, hogy el KELL mennem.

A bibliai példázat (Lk 14.) nagy vacsorát készítő gazdája (a sokszori visszautasítás után) ezekkel a szavakkal küldte vendéghívogató szolgáját: Menj ki az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék az én házam!

Megszégyenít ez bennünket, mai szolgákat, akik viszont ezzel az indulattal keressük a vendégeket Mennyei Atyánk nagy vacsorájára: Nem erőltetek senkit, nem leszek erőszakos a hívogatással!

Talán éppen ezekben a hetekben is, az őszi evangelizáló gyülekezeti alkalmak előtt.

Előd Erika / Budapest

Pál apostol: „Ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mert belső kényszer hajt… Mert ha önként teszem ezt, jutalmam van, ha pedig nem önszántamból, akkor sáfársággal bíztak meg.” (1Kor 9,16-17)

 

 

KIEGÉSZÍTJÜK EGYMÁST

 

A teremtési rend egyik, talán legszebb bibliai szakasza (1Móz 2,21) megerősíti bennem a tapasztalati felismerést, hogy a férfiból az hiányzik, ami a nőben megvan. Izgalmasan szép titok tárul fel a teremtés első napjaiból, amikor az Isten úgy teremtette meg a férfit és a nőt, hogy mindketten, a Teremtő képmásaként, kölcsönösen kiegészítsék egymást.

Ennek nemcsak a szexualitásban van jelentősége, hanem a lelki, családi és társadalmi élet számos területén. Ha éppen nem valamennyin.

Feleségemmel, Marikával gyakran rácsodálkozzunk, hogy gondolatainkban, tennivalóinkban mennyire kiegészítjük egymást. Számtalanszor egyet gondolunk, mégis kiegészítjük egymást, mert más-más szempontra figyelünk jobban. Jólesik, ha közösen végezhetünk el valamit, mert együtt leljük benne örömünket. Már sokszor tapasztaltuk, hogy akkor lettek helyesek döntéseink, akkor végződtek el eredményesen feladataink, akkor tudtuk megvalósítani az Istentől kapott küldetésünket, ha egymásban bízva, közösen gondolkodtunk és cselekedtünk.

Persze, egymás kiegészítése időt és erőt igényel. Mégis megtérül az így befektetett energia, hiszen sok áldást kapunk ajándékba.

Weber István / Budapest

“Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére.” (1Móz 2,21)

 

 

Megszégyenülve

Írta: Dr. Mikolicz Gyula

 

A régi Magyarország egyik történelmi városában – gépkocsink továbbjutásához – a helyi rendőrség közbenjárását kellett kérnünk. Szívünkben a szomszédos nemzetiségek felé táplált fenntartásokkal és a hatóságok iránt egyébként is meglévő ellenérzésekkel kopogtattunk a „szerv” ajtaján. Késő délután volt, így reménytelennek tűnt az elérhető segítség. Az első meglepetés a szimpatikus ügyeletes készséges hozzáállásakor ért bennünket. Angolul, németül próbáltuk megértetni problémánkat, amit számunkra érthetetlen nyelvű telefonbeszélgetések követtek, majd kedves szavakkal kértek 20 perc türelmet az intézkedéshez. Az alkonyat beálltát autónknál vártuk, előbb egy járőrkocsi, majd a vacsoraasztaltól (?) felállított műszaki segítség érkezett, és le sem telt a jelzett idő, mi már a közlekedésre alkalmas gépkocsink mellől elképedt szemekkel, örvendező szívvel integettünk távozó segítségeinknek.
Örömünknél csak szégyenünk volt nagyobb: bizonyos embertársaink iránt táplált, lenézéssel párosuló fenntartásaink összeomlottak, Isten kedves segítőkészségükkel szégyenített meg bennünket.

Jézus szavai:”Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. (…) Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Mk 12,30-31

 

 

Szomjoltóság

Három átminősí­tett tűzoltókocsi viseli a “Szomjoltóság” feliratot, és tölti be e nemes feladatot – természetesen megrendelésre. A legénység látványosan és nagy erőkkel felszerelve vonul a helyszí­nre, ahol a szomjúságtól tikkadt áldozatjelöltek mentését végzi. Az italválaszték nem túl szí­nes, a hordók tartalma – egy kis férfiúi fantáziával – könnyen beazonosí­tható. A szomjoltóvá nemesí­tett tűzoltóautók ötlete elgondolkoztatott. A szomjúság valóban vészhelyzetet jelez. Nyaranta fontos figyelmeztetésként halljuk, hogy nem akkor kell inni, amikor szomjasak vagyunk. Bár még ilyenkor sem késő, de a szomjúságérzet már vészjelzés szervezetünk részéről. Addig kell folyadékot magunkhoz venni – sokszor csak keveset -, amí­g nem érezzük szomjasnak magunkat.

Létezik a szomjúságnál is veszélyesebb állapot: amikor az ember MÁR nem szomjas. Ez a kiszáradás jele. Ilyenkor csak a kórházi, infúziós kezelés jöhet számí­tásba az élet megmentésére.

“Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az soha többé meg nem szomjazik” (Jn 4,14) – í­géri Jézus a samáriai asszonynak és mindnyájunknak. Miről lehet szó ebben a titokzatos í­géretben?

Bizonyosan nem arra az állapotra utal a Mester, amikor az ember a szomjúságérzet hiányába hal bele. Az Igét élő ví­zként fogyasztók megtanulják a rendszeres töltekezést, és vágynak rá. Nem várják meg, amí­g lelkük szomjasan nyüszí­t. Nem hanyagolják addig a Jézussal való közösséget, amí­g már nem is érzik hiányát. A csepegtető öntözés folyamatosan életben tart, mert állandó és megfelelő mértékű. Ezt a módszert kí­nálja a Mester, és ezt igényli az ember.

Vegyük komolyan a mennyei “Szomjoltóságot”, amelyet Isten Jézusban vonultatott fel! Ő nem kiált, nem lármáz – nem szirénázik -, nem bárpulthoz hí­vogat, hanem az örök élet vizét kí­nálja.

Bálintné Gyöngyi / Pécel

János apostol látomásából:
“És (az angyal) megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered.”

(Jel 22,1)

 

“…tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj…”


(Jel 3,18)

Előszeretettel szoktuk hasonlítgatni magunkat, saját anyagi helyzetünket a nyugati világ polgáraiéhoz, azokhoz, akiknek sokkal több a pénzük és egyéb javaik, mint nekünk. Kevésbé lennénk elégedetlenek azonban, ha a földgolyó legszegényebb, éhínséggel sújtott térségeit vennénk viszonyítási alapul.
Mindig felfelé törekszünk a társadalmi ranglétrán, még akkor is, ha lelki életünk és kapcsolataink látják ennek kárát. De miért akarunk egyre többeknek látszani? És egyáltalán hol kezdődik a gazdagság, és mi a mértékegysége? Hol van az “elég”, amit ha elérnénk, megnyugodnánk?
Ha nem rendeljük alá magunkat a “mennyeieknek”, soha nem lesz egészséges az anyagiakhoz való viszonyunk.
A laodiceabeliek, akikhez a fenti ige tanácsa szól, felzárkóztak a jómódú világhoz. Befutottak anyagilag, és nem vették észre, hogy még nem futották végig a hit pályáját. A lelkiekben lazítani kezdtek. Bár ők még nem érzékelték a bajt, a külső szemlélő úgy látja, hogy feladták a küzdelmet. És az Úr mint egy edző, aki a pálya széléről kétségbeesetten bekiált a játékosoknak: jelezni próbálja a valós helyzetképet. Ugyanakkor bátorítja is a csapatot:
“…végy tőlem tűzben megtisztított aranyat…!”

A tiszta arany lágy, ezért nem elég tartós. Hogy emeljék a tartósságát, rézzel szokták ötvözni. A megmunkálás folyamatában, izzításkor, nem tetszetős a szemnek, mert feketévé lesz: mégcsak nem is emlékeztet az aranyra. Mégis az elkészült ékszer csillogása messze felülhaladja az azelőtti állapotot. így válik időtállóvá. A nyersanyagból csak a mester keze nyomán lesz valóságos ékszer. Alkalmam volt meglátogatni a világ legnagyobb ékszerkészítő vállalatát és ékszeráruházát. Naivan megkérdeztem az üzlet egyik alkalmazottját: “Mennyibe kerül grammja az aranynak?”
Meglepetten válaszolt: “Thaiföldön nem az arany súlya határozza meg az árat, hanem a drágakő, amelyet körülvesz.”
Aki ezen a földi pályán akar csillogni, nem tart igényt javainak isteni megmunkálására. De aki az örökkévalóság irányába halad, annak Isten nemcsak a pénzét szenteli meg, hanem őt magát is. A szívnek is meg kell tisztulnia Isten szeretetének tüzében, hogy ne kötődjön túlzottan az anyagiakhoz. Mert “ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21).
Gazdagságom és értékem nem a zsebemtől függ, hanem a
mennyei kincs mértékétől,
melyet ajándékba kaptam.
(R. Szabó István)

 

 

VILLÁT A KÉZBE!

 

Márta, gyülekezetének legidősebb tagja volt. Mindig sugározta magából a hit, remény és szeretet üzenetét. Egyszer orvosai szembesítették azzal, hogy egy addig rejtve maradt tumor miatt már csak kevés idő maradt hátra az életéből. Ekkor üzent lelkészének, hogy látogassa meg őt otthonában, ahol a betegségén túl arról is beszéltek, hogy nem fél a haláltól, mert az Úr jóságát tapasztalta hosszú élete során, és felkészült az elköltözésre. Végül a temetés részleteire terelve a szót, ezt mondta:

– Amikor eltemetnek, az egyik kezembe egy villát tegyenek!

– Villát? – kérdezte meglepődve a lelkész. Miért akarja, hogy villával temessék el?

Az asszony ezt a magyarázatot adta: Jól emlékszem azokra a gyülekezeti vacsorákra, amiken az évek során részt vehettem. Ezeken, az igazán kellemes összejöveteleken, amikor az étkezés már majdnem véget ért, a tányérok leszedésénél néhány alkalommal valaki odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: Tartsa meg a villáját! És én rögtön tudtam, hogy ez mit jelent. Azt, hogy nagyszerű desszert következik, nem holmi gyümölcskocsonya, vagy puding, hanem fenséges csokoládétorta, vagy meggyes pite! Így, ha azt mondták, hogy tartsam meg a villámat, biztosan tudtam, a java még hátra van! Ezért azt szeretném, hogy amikor a gyászolók ellépnek a ravatalom előtt, ezt kérdezve bökdössék egymást: Minek az a villa?

Azt akarom, hogy akkor mondja el nekik, hogy megtartottam a villámat, mert a java még hátra van!

Horváth Mária / Pécel

„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.” (1Pt 1,3-4)

Kategória: Heti | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.