Bátorságért.

 


A mai nap imádsága:
Uram! Segíts engem, hogy szeretetedre merjek mai napon is rábólintani! Ámen

Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvélre? Nem itt élnek-e közötünk húgai is?… Sehol nem vetik meg a prófétát, csak hazájábanm, rokonai között és saját házában.
Márk 6,3-4

Szeretünk idézni másokat, de igen gyakran nem pontosan tesszük. Így van ez akkor is, amikor azt mondjuk: “Senki sem próféta a maga hazájában!” Ezzel a prófétaságot (próféta=látó) jó messzire el is löktük saját hétköznapjainktól. Pedig lehet mindenki próféta a saját hazájában… csak a Mester azt mondja: otthon egyik prófétát sem “kedvelik”. S ha nem vagyunk kedvesek a környezetenek, akkor miért válasszuk ezt a létformát?

A prófétaság, a látás, a meglátás más életstílust ad, másfajta életre sarkall. Ha látjuk azt, amit más is lát, az még nem vall különleges képességre. Sokan vannak viszont olyanok, akik nem akarják látni azt, amit csak a vak nem lát… Hányan mennek el közömbösen égbekiáltó disznóságok mellett, hányan hallgatnak, mert azt mondják: “Mi közöm hozzá, nem az én életem!” Így távolodnak el emberek a normális élettől, szakadnak le, s kerülnek a társadalom perifériájára, olyakor azon túlra is. Senki sincs, aki figyelmeztetné őket lelki kiskorúságukban: Vigyázz, ennek ez és ez lesz a vége… Vannak persze olyanok is bőséggel, akik a saját céljaik elérésére szívesen riogatják embertársaikat, de ez nem lelki, hanem politikai kérdés…

Mit lát a látó? Aki a prófétaság lelkét kapta – teljesen mindegy milyen mértékben -, az látja, hogy az Isten törvénye mindenütt jelen van, azt megkerülni, kijátszani nem lehet. Ahogyan nem lehet a természet erői ellenében élni, csak azokkal együtt, ugyanígy vagyunk az Istennel is. Megpróbálhatunk vele szemben élni az életünket, aminek következményét produkálta az ember a 20. század világégéseivel… A nyomorúságokkal megterhelt posztmodern ember “post mortem”-emberré is vált, azaz “halál utáni”-vá… Egy olyan világban, ahol általános jelenség lett a kétség, a jövokép bizonytalansága, az egyén helyzetének problematikussága, a nyelv kifejezo erejének korlátozottsága, az Istent nem ismerő lélek feladja, s a “halál utáni”, “nekem már minden mindegy” állapotába süllyed. Találóan mondta II. János Pál pápa: “A huszadik században a legnagyobb ellenségünk a közömbösség!” Ezt egyszerű vidéki papként még megtoldanám annyival: “A tudatlanság is!” …Bár a három testvér gyakran együtt jár: Hitetlenség, közömbösség, tudatlanság.

Aki látóvá vált, annak szólnia kell, ha gödröt lát, mert ha nem, akkor sokan gödörbe esnek. Gödröt betemetni úgy, hogy közben másik még nagyobb gödröt ásunk – szerencsétlen vállalkozás. Jelen világunk szociális problémáit így igyekeznek megoldani, de olyan megoldás nem létezik, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta-levelek is érintetlenek maradjanak. MIndennek ára van, a jóért áldozatot kell hozni.

Prófétának lenni “itthon” nem kedves feladat, de azért van eredménye, mert csodák történnek ma is. Ha nem is olyan “igazi látványos, nagyok” – bár minden nézőpont kérdése -, aki kicsiben is, a számomra csodában is ugyanaz a Nagy Isten munkálkodott. Ezt tudni, mondani, megláttatni másokkal azt jelenti, hogy nem tiltakozunk az ellen, ha Teremtőnk időnként ránk teríti a prófétaság láthatatlan köntösét… Ennek a köntösnek a súlya óriásinak tűnik, a csoda mégis az, hogy ennek ellenére nem lehúz, hanem emel.

 

Békesség…


A mai nap imádsága:
URam! Életet kerestem, s Te békességet adtál. Boldogságot kerestem, s Te lehetőségeket adtál, hogy szerethessek. Hála Neked kimondhatatlan jóságodért! Ámen

 

Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség,
Róm 8,5-6

Közgazdászok becslése szerint 2015-re a wellness-szolgáltatások pénzügyi értéke meghaladja az autóiparban és az ingatlanpiacon forgó tőke együttes összegét… Óriási üzlet tehát a múlandó test “karbantartása”. Kevesen tudják, hogy a wellness nem amerikai, hanem indiai gyökerű, csak Indiában a perifériás vérkeringés serkentésére használják az ősi, ajuravédikus orvoslásban, hogy az ilyetén módon előkészített testben a mindenféle hánytató és hashajtó teák hatékonyabban fejtsék ki hatásukat. (A wellness persze annyiban amerikai, hogy ők csináltak belőle világméretű üzletet.)

Természetesen nagyobb törődést érdemelne meg testünk, mint amit megkap – ne felejtsük, Pál is a Szentlélek templomának nevezi a testünket -, de a “test dolgaival való törődés” ebben az összefüggésben nem a fizikai kondíció meglétének kérdését veti fel, hanem azt, hogy kinek mi a célja az életben. Az egyik az múlandót teszi meg legfőbb értéknek, a másik az elmúlhatatlant. Egyik, és a másik is annak rendeli alá életét, amit fontosnak tart. S ami a legfontosabb, az irányítja gondolatainkat.

Amíg fiatalok vagyunk, s testünk mindent velünk együtt csinál gondolkodás nélkül(!), addig nincs is semmi baj azzal, hogy a mértéktelenség miatt szenved a testünk; evésben-ivásban, élvezetekben, s ne felejtsük ki a kizsákmányolás társadalmilag leginkább elfogadott módját: az éjt nappallá tévő munkát! A gond akkor kezdődik, amikor testünk veszít rugalmasságából, elkényelmesedik – azaz öregszünk. Amikor ütközünk a ténnyel: az idő nagy része eljárt felettünk, akkor hirtelen fontossá válnak eladdig elhanyagolt lelki dolgaink.

Ahogyan a testnek, úgy a léleknek is szüksége van időre, hogy megerősödjék. Amíg azonban a test “önmagában” képes regenerálódni, a lélek megújulását egyedül csak az Isten képes munkálni. A békesség ugyanis az Istennél, az Istenben van – ez a hívő ember tudása. Ezért törekszik egész életében arra, hogy naponta észrevegye Teremtője hívó és útjelző figyelmeztetéseit. Mert az Isten elfogadása, ajándékainak befogadása maga az Élet…

 

Gyermekség…


A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne felejtsem el, hogy gyermeked vagyok! Ámen

Azután vita támadt közöttük arról, hogy közülük ki a nagyobb. Jézus pedig ismerve szívük gondolatát, kézen fogott egy kisgyermeket, és maga mellé állította; majd ezt mondta nekik: “Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy.”
Lk 9,46-48

Pilinszky János gondolatai a gyermeki létről…

A gyermekek mernek a pillanatnak, a mának élni, akár a mezők liliomai. De életük nem üres, nem semmirekellő, nem tűrhetetlen! A gyermekek az ábrándok teljességében élve tudják magukat oly alázatosan kiszolgáltatni a pillanatnak. Az ő belső világukat még nem parcellázta fel, szabdalta szét a személyes érdek, ezért lehetnek birtokosai mindennek! Ezért érezhetik magukénak az egész teremtett világot. “Szegénységükben” övék minden, amit kezükkel elérnek, s az is, amit el se érnek: a teljes égbolt, a csillagok minden ragyogása. Milyen szánalmas hozzájuk viszonyítva a felnőttek, s kivált a gazdagok birtoklási vágya, szerezve egyre szegényebb, gazdagodva egyre nincstelenebb állapota a léleknek!

A lemondással nem a szegénységet kéri tőlünk Jézus, hanem a birtoklás egyetlen lehető módjára, a szelídségre nevel. A teljességgel ajándékoz meg a legmagasabb szinten: az Atya szerelmével.

Mit jelent a gyermekség? Először is bizalmat. A felnőttség (s újabban a modern kor) kísértése, a világ képtelenségének érzése: a gyermek számára nem létezik. Ő belenéz a világba, mint a napba (nyitott szemmel a közepébe), s nem vakul bele. Ő bízik benne. Nem ismeri, mégis elfogadja. Gyermeknek lenni annyi, mint bízni az életben.

Másodszor azt jelenti, hogy nyitottan kell élnünk. Nincs miért félnünk. Rettenetes, hogy ezt gyermekkorunkban mindannyian tudjuk, s később szinte kivétel nélkül elfelejtjük! Felnőttségnek nevezzük a zárat, amellyel elzárjuk magunkat a világ s a többi ember elől – s talán Isten elől is? Milyen leszűkülést jelent a felnőttség a gyermekkor tárva-nyitva álló világával szemben, mit átjár a hit!

Az “evangéliumi gyermekség” a pillanat megszentelése, örökös jelen, mely földi előképe a mennyei örökkévalóságnak. A “felnőttek” általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt), mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni.

Az “evangéliumi gyermekség” önzetlenséget jelent. Egy gyermek “csupa fül és csupa szem”. Feltétel nélkül meri elveszíteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös és fukar szegény. Az “evangéliumi gyermekség” tisztaságot követel. Isten e kérdésben nem ismer kivételt.

Határaink…


A mai nap imádsága:
Uram! Add hogy lássak, s tedd, hogy érezhessem éltető szereteted melegét! Ámen

1Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket? 2Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. 3Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni… 8Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek. .
Jakab 4,1-2 és 7-8

“Mélyvíz, csak úszóknak!” – Ki ne ismerné ezt a táblát? Figyelmeztetése életet menthet, figyelmen kívül hagyása pedig tragédiába torkolhat. Sok táblával találkozhatunk nap mint nap, gyakran idegesítőnek tűnhetnek, pedig nem ezzel a szándékkal tették ki őket – többnyire -, hanem azért, hogy védjenek minket. Öntörvényűséggel nemcsak a közutakon találkozhatunk – lásd notórikus KRESZ-t áthágók -, de az élet minden terültén megtalálhatók ezek a gátlástalan “jellemek”. Megfékezésük lehetséges, végleges kiszűrésük reménytelen vállalkozás. Örök emberi tulajdonság, ősbűnből fakadó készség a határok átlépése…

Jakab levele, mely csak későn (Kr. u. 200) jelent meg az újszövetségi iratok között, egészen a 4. századig nem volt elismert. Ez a levél ugyanis nem tartalmazza a “hit általi megigazulás” tanát, s Jézusra utalás sem található benne. Praktikus életvezetési tanácsok – zsidó bölcsességirodalomból és jézusi hagyományokból – sokasága van ebben a levélben, azaz: Mélyvíz, csak úszóknak!

Senki nem születik szentnek, emberként jövünk erre a világra, s hogy emberként is megyünk ki belőle, az egyedül rajtunk múlik. Ennek oka nyilvánvaló: a döntés szabadsága. Sokmindent lehet a körülményekre fogni, de a végső döntés a mi kezünkben van… ennélfogva nincs mentségünk!

Aki tisztességel kíván élni, aki meg akarja élni saját életét, aki nemcsak “megúszni” akarja ezt az egészet, annak erre egyetlen lehetősége van csupán: Közelednie kell az Istenhez. Aki nincs a tűz közelében, hogyan melegedhetne meg? Aki csuromvizes a bűntől, s távol didereg, az hogyan beszélhetne hitelesen a Szeretet tüzéről? Isten tüze elsősorban nem kívülről, a körülményekben érezhető, hanem belülről melegít. Ezért kell megtisztítani szívünket, mert ha ezt nem tesszük, hiába kívánjuk, nem kapjuk meg…

 

Indulatok…


A mai nap imádsága:
Uram! Oly nehéz uralkodni magamon, pedig szeretnék. Kérlek, szereteted valósága teremje meg bennem gyümölcseit, hogy olyanná válhassak, amilyennek magam is szeretném! Ámen

“Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket!?” De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, (és ezt mondta: “Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.”) .
Lk 9,54-56

A világ legértelmetlenebb dolga a háború – mégis az emberiség történelme a háborúk történe is egyben. Alapvető ösztöne az embernek, hogy uralkodjon másokon, s érdekes módon, amíg nem uralja szívét a krisztusi szeretet, addig nem tud uralkodni még önmagán sem.

A konfliktusok mindig azért keletkeznek, mert igazságtalanság történik. Az igazságtalanság nemcsak a léleknek fáj, de messzemenő következményei vannak a testre nézve is, még beteggé is tehet. Ha a király túl sok adót hajt be szolgáitól, azok egy ideig tűrik ugyan, de egyszercsak fellázadnak, ha valaki mindenkivel pimaszkodik, egyszer bizony emberére akad, aki jól elveri, s ugyanígy, ha egy nemzet a másik nemzet életére és javaira tör, akkor – idő kérdése ugyan -, de az a nemzet sem hagyja magát végtelenségig kizsákmányolni, megalázni. Törvény ez, amit Isten az emberek szívébe írt. Kár, hogy minden generáció a maga módján, de elfelejti az isteni útmutatásokat… Érdekes, de a lélek legbenső, isteni része nem felejt, sőt, generációkon keresztül is képes hordozni a kollektív fájdalmat, teremtettségbeli büszkeségét vagy éppen a kegyességet.

A konfliktus soha nem abban a pillanatban kezdődik, amikor az láthatóan átlépi az egyébként még elfogadható kereteket, hanem mindig abban a “bűnös” pillanatban, amikor valami istentelenségre szánja el magát az ember, amikor cselekedeteinek iránya a szertetetlenség felé veszik útjukat. A konfliktus kitörése már csak látványos aktusa annak, ami tovább már nem volt fenntartható, mert eladdig is nélkülözte a természetest, vagyis az isteni normalitást.

A tanítványoknak igen tetszik a megtapasztalt jézusi erő, s szívesen odavágnának ezeknek a feltételezhetően durva elutasítást tanúsító samáriaknak… “Úgy kell nekik! Hogyan is mertek szembeszállni az ő elemeknek is parancsolni tudó Mesterükkel?” – gondolhatták a tanítványok, de ez a reakció a “szemet szemért – fogat fogért” újra konfliktust teremtő lelkületet tükrözi. Jézus azonban nem ezt a lelkületet jött megerősíteni, hanem az Új Törvényt meggyökereztetni az emberszívekben, hogy a szeretet s az istenes jószándék – régen ezt jámborságbak nevezték – legyen a meghatározó mindannyiunk életében. (Fontos: a jámborság nem egyenlő a balgasággal!)

Az elmúlt kétezer évben ezt az isteni akartot sajnos nem sikerült betölteni… Vajha újabb kétezer év próbálkozásai eljuttatnak minket a rég várt isteni igazságosságra?

 

Prédikációk…


A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne csak a szavaink, de életünk mindennapi cselekedetei is hirdessék igazságaidat! Ámen


Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.
2 Tim 2,15

A reformáció központja a szószék… Onnan hirdettetik ugyanis a Krisztus! Szószéken állni kiváltság, de egyben óriási “nyomás” is. Rendszeres templomlátogatók számára ismerős a helyzet: a gyülekezet a gyenge, semmitmondó, szópanelokkal telitűzdelt prédikációtól, a fungens pap pedig az elváráskényszer miatt szenved. Jól szeretne prédikálni, nagyobbat akar mondani, mint Jézus URunk a példázataiban, aztán végül mégsem sikerül, elvész saját szóerdejében… Legkeserűbb érzés, amikor szégyent vall a prédikátor. Teljesítményt várnak tőle, de az eredmény elmarad, valahogyan semmi hasznosítható nincs a szószékről elhangzottakban, s így csalódottan mennek haza a hívek, gyakorlatilag nincs semmi a “tarisznyájukban”, amit elővehetnének az előttük álló újabb, küzdelmes hétben.

A lendületesen munkálkodó ifjú Timóteusnak – Ő Pál apostol elkötelezett “kollégája” a missziói munkában – is szüksége van biztatásra, hiszen olyan ember nincs, aki soha meg nem lankad. Az apostol a legegyszerűbb “direkt-(lelki)pásztorolást” választja, s azt írja levelében: “Igyekezz!” Az esetek többségében ez nem sokat segít, de van amikor mégis elégséges az ilyetén noszogatás. Fontos ugyanis, hogy ki mondja: “Szedd már össze magad!” Akinek adunk, a szavára, aki tekintély számunkra, aki szeret minket, azért hajlandóak vagyunk néha olyat is megtenni, amit másnak nem tennénk meg.

Az igyekezés persze önmagában még kevés. Méltányolható a törekvés, de ennél többet várnak el attól, aki az evangélium hirdetésére szánja oda életét. Az ige “fejtegetést” akkor végzi jól a pap, ha helyesen érvel, ha követhetők a gondolatai, ha végzi azt, amire hívása van, azaz: tanít, s nem csak érzelgősen monologizál. Az igazság az, hogy az igazság mindig megáll a maga lábán, vagyis nem kell neki mankó, bármiféle támogatás. Ami nem igaz, azt szokták általában “magyarázni”. Ha valami elsőre nem érthető, pedig magyarul, józanul érvelnek, akkor fel kell tenni mindig a kérdést: Miért ennyire bonyolult, ami normálisan nagyon is egyszerű? Kinek az érdeke ez a “bonyolítás”?

Luther prédikációinak, tanításának talán a legnagyobb erőssége – azon kívül, hogy az igazságot fejtegeti -, hogy egyszerű, s érthető. Lutherünk ezt azzal éri el, hogy példáit az életből veszi, saját tapasztalásait is előhozza, s beleteszi az érvelésébe… Felvállalja ember-voltát, s nem spiritualizálja el a hitet úgy, ahogyan azt manapság sok prédikátor teszi. Az evangélium megértésnek a hozadéka a közösség fejlődése. Ha egy közösség fogy, satnyul, elerőtlenedik, az bizony azt jelenti, hogy a tanítás nem életszerű! Az életnek nem a kultuszt kell szolgálni, hanem a kultusz, a liturgikus cselekmények szolgálják az életet!

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?