Adakozás…
A mai nap imádsága:
Istenem! Te látod, mennyire szeretném a nap huszonnégy óráját meghosszabbítani. Hiába küszködöm, mégsem sikerül. Kérlek szabadíts meg mindannyiónkat a teljesítmény kényszerétől, a javak elvesztésével vagy megszerzésével kapcsolatos aggódásoktól! Adj nekünk alázatos szívet, hogy merjük megosztani egymással a legdrágábbat, a Tőled kapott időt. Életünk napjait engedd bölcsebben élni a holnapban, mint ahogyan azt tegnap tettünk. Ámen
41Amikor Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, 42egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz egy krajcárt. 43Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: “Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. 44Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.”.
Márk 12,41-44
Nemegyszer hallottam gyerekkoromban: “Nem ér ez egy lyukas kétfillérest sem!” (Fiatalabbak kedvéért szükséges megemlíteni, hogy 20 és 40 fillérért egy falatnyi csokoládét lehetett vásárolni a hatvanas években… s ennek a tizede, azaz két fillér akkor sem volt valami nagy összeg.) Jézus korában a két fillér a legkisebb váltópénznek (lepton) a kétszerese volt, tehát hasonlatos a mostani kétforintosunkhoz, amit éppen bevonnnak. Így aztán igen nagy megdöbbenést váltott ki Jézus kijelentése, miszerint “a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe.”
Az adakozás szép gesztusát – amióta civilizáció létezik – gyakorolja az ember. Az adakozás jó. Annak is aki ad – hiszen van miből adnia -, s annak is, aki részesül az adományban. A pénz általánosan elfogadott helyettesítővé vált az élet minden területén. Olyannyira, hogy az emberek joggal gondolhatják, a pénz “kulcsa” minden ajtót megnyit. Sajnos ennek a tévhitnek az elterjedtsége táplálja a mindenkori korrupciót. Pedig nem így van, a pénz csak elhiteti, hogy minden ajtót kinyit…
Ennek a hibás látásmódnak köszönhetően gondolják sokan: Akinek sok a pénze, aki gazdag, az boldog, hiszen mindent elérhet, mindent megkaphat. Ha a “mindent” a megfoghatóra, a megehetőre-megihatóra, az élvezhetőre korlátozzuk, akkor valóban “mindent” elérhet a tehetős ember. Az egy másik kérdés, hogy hiába feszíti a pénztárcát sok-sok színes papíros, ha mindeközben a szív meg kong az ürességtől…
Miért ácsingózik mégis majd minden ember arra, hogy több pénze legyen? Azért mert a pénzért, a fizetésért lemondunk a legeslegdrágábbról: az időről, hogy azután a pénzen visszavásároljuk azt. Hiszen időt nyerünk, ha mobilissá válhatunk, időt nyerünk, ha valamilyen gép nemcsak megkönnyíti a munkánkat, de esetleg el is végzi azt helyettünk – lásd automata mosógép. Így aztán ha materiálisan megkurtítanak minket, “Isten ments!” lopnak tőlünk, akkor megrövidítik az életünket, hiszen azt a megfizethetetlenül drága időt lopják el tőlünk, amit már nem hozhatunk vissza soha, hiszen az már rég elmúlt…
S miért adott legtöbbet a templom perselyébe az özvegyasszony? Azért, mert az “semmi két fillér”, neki a mindene volt! Ő nem csak fölösleges idejét “áldozta” oda az Isten ügyének, hanem minden idejét. Számára Isten nem “hab a tortán” vagy “delikátesz az asztalon”, fűszere, kiegészítője az életérzésének – ahogyan Kierkegaard fogalmaz -, számára az élet maga az Isten volt. Ezért volt mindenkinél boldogabb, ezért nem kötötték az anyagiak, s az ezzel összefüggő aggódások. Valószínűsíthető, hogy az ilyen özvegyasszonyok számára sok evilági ajtó zárva marad, de a legfontosabb, az Isten ajtaja az ő szívükben tárva-nyitva áll… s ezzel, ha semmilyük sincs, akkor is minden az övék.
Félelem…
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy csak Téged féljelek, hogy ne féljek semmitől és senkitől, s így igazán szeretni tudjak! Ámen
Ne fél, ne rettegj!
Józs 8,1a
Amióta kikerültünk a Paradicsomtól – értsd: el/ki-kerültünk Isten közeléből – életünket alapvetően meghatározza a félelem. Az ismeretlentől mindig is féltünk, magyarázatokat kerestünk az érthetetlenre és ez az információ-robbanásos, digitális, modern világunkban sincs másképp. Bizony, Isten után a legnagyobb Erő: a Félelem. Alábecsülni ezt az erőt nagy balgaság, “túlmisztifikálni”, azaz Istennél is nagyobbá tenni súlyos iránytévesztés.
Félelmeinknek számtalan arca van. Van, aki fél a sötétségtől a póktól vagy az egértől, de az “igazi” félelmet az kelti bennünk, ha nem látunk előbbre, ha kiszámíthatatlan számunkra már a közeljövő is. Ha ráadásul ebbéli bizonytalanságunkban még egyedül is vagyunk – előre “jósolható” életminőségünk romlása. Elég az emberektől elvenni a reménység lehetőségét, az álmodozás szabadságát és rögtön kiszolgáltatottá válnak. Sajnos ezt igen jól tudják a “magas”-politika deformáltjai – ettől szenved világunk még a technikaiforradalmas 21. században is! Nem véletlen, hogy nincsen nap “krimi” nélkül, hogy a “csaknekünk-csakmost-csakértünk”-csinált hírekben mindig a negatív hírnek van “hírértéke”, s hogy az így “gyártott” információnak a döntő többsége nem lelket emelő, hanem félelmet keltő.
Aki elveti Istent, s Vele együtt a reménységét is, az joggal félhet: laboratóriumokban kitenyésztett madárinfluenzás vírusoktól – mert ugye eddig nem ment át az csúnya vírus állatról emberre, de hightech-el megtámogatott virulógusaink megoldották ezt a problémát is… nehogy a terroristák a hegyekben a kalasnyikovokkal rohangálva, ahol se víz, se villany nincs, s még a fű is csak ritkán nő… hamarabb kitenyésszék azt a hyper-veszélyes törzset… akkor most ki is bio-terrorista? Az Istent, s annak jó rendjét elvető ember joggal félhet attól, hogy a határokat nem ismerő, hatalomtól megbolydult torzult lélek, a leleményes emberi gonoszság újra lángba borítja a világot… De ha valaki reménykedik is az emberben – ahelyett, hogy az Istenben bízna -, az még ha emberi meggyőződésében áll is, vigyázzon, hogy el ne essék…
Az ismeretlentől mindig félünk, de a legnagyobb ismeretlen mégsem az Isten, hanem a jövő! Pontosítsunk: a személyes jövőnk, hiszen mindenki a saját sorsán keresztül ítéli meg a világot. Megtalálom-e a boldogságomat, sikerül-e legalább relatív-harmóniába kerülni ezzel a megromlott világgal, tudok-e jobb jövőt gyermekeimnek, unokáimnak hátrahagyni, mint amilyet én örököltem? Ezek a kérdések bizony végső, egzisztenciális kérdéseket vetnek fel… Lám-lám, a ma embere sem volt képes kikerülni az “Isten-ember, ember-Isten”-problémát! Aki őszintén keresve az igazságot foglalkozik az ember-kérdéssel az idővel “belebotlik” az Istenbe, s aki hasonlóan keresi a válaszokat az Isten-kérdésekre, az nem kerülheti ki az ember-kérdéseket… Így válik eggyé sorsunk az Istennel, s fedezhetjük fel létünk értelmét. Akit azonban nem hatnak meg se Isten-, se ember-kérdések, az nem érzi jó magát a közösségben, s a sehova sem tartozó, istentelen ember a legfélelmetesebb teremtmény, mert olykor istennek képzeli magát…
Isten országának eljöveteléért.

 

A mai nap imádsága:
Uram! Te látod, hogy hová fejlődött ez a világ – Nélküled… Szánj meg minket, hogy szereteted igazsága megnyilvánuljon mihamarabb! “Jövel, Uram Jézus!” Ámen
Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint.
Róm 12,16b
A bölcs ember – tapasztalásai okán – nem okoskodik. Jól tudja, hogy a világ dolgai nem attól lendülnek előre, ha valaki “jól megmondja az igazságot”. Az igazságnak egyik oldalát hangsúlyozni lehet, sőt népszerűséget is jelenthet, de az igazság csak a törvénnyel együtt éri el a célját. A törvény pedig kijátszható, és sajnos élnek is ezzel a lehetőséggel, azaz a jogosság látszata mögé bújnak, jogtalan igényeik érvényesítése végett. Nem mai problémáról van szó, ez a törekvés egyidős az emberrel.
Lehetünk tehát bölcsek – a világ szerint is -, de ennek alapfeltétele a világ dolgaitól való távolságtartás. Mai igénk azonban óv ettől. A bölcsességtől persze nem, mert az olyan állapot, melyre törökedni nemcsak szép célt ad az életben, de öröm és békesség is fakad belőle. Hogyan lehetséges akkor mégis a világban bölcsen élni? Ennek egyetlen járható útja van – Salamon király után: “A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme.” Félni az Istent nem jelent más, mint életem fölötti Legfőbb Formáló Erőnek elismerni Teremtőmet. Aki a bölcsőben fekszik, (még) bölcs-ő, mert tudja, élete, az életben-maradása az Istentől, s attól a szeretettől függ, mely a körülötte lévő emberek szívében lakozik… De mi van a szívekben?
Szívtelen világ ez a mai. Nem csoda, hiszen a többség kizárta érzelmeiből az Istent. Médiában hallom a hírt, hogy a 14 éves kortól “engedélyeznék” a pornográf felvételek készítését… Nos, jelen általános helyzetünkben ez most a legfontosabb bevégezendő feladata “bölcs” honatyáinknak! Hatályos jogunk szerint a 14-18 év közötti személy korlátozottan cselekvőképes, azaz a szülők tesznek jognyilatkozatot gyermekeik helyett, mert ők még nem látják teljesen kijelentéseik, vállalásaik következményét. Megjegyzem, angolszász országokban az alkoholfogyasztás tilalma 21 éves korig tart… mert ott a törvényhozás úgy gondolta, hogy legalább ennyi idősnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy belássa cselekedetének káros következményét… Nálunk az “okosaink” úgy gondolják, hogy Magyarországon a 14 éves gyermek már látja magatartásának következményét, képes belátni, hogy nem másnapra elmúló alkoholos mámor, hanem akár egész életére kiható események örvényébe kerülhet: azaz bármiféle betegséget szerezhet nemi úton, hogy még AIDS-es is lehet… de nehogy valaki azt gondolja, hogy ezek ókonzervatív riogatások, hangsúlyozni szeretném, hogy a mellékhatások nélküli, kvázi “tökéletes” fogamzásgátlást csúcstechnológiás világunk sem fedezte még fel. Nyilvánvaló, hogy nemcsak abberáns emberek társadalomromboló magatartásának adnak táptalajt az efféle “törvények”, hanem nyilvánvalóan mocskos hatalmi érdekek húzódnak meg emögött is: azaz, a moslékra szoktatott lélek nem kívánkozik magasabb esztétikai célok elérésére, ezáltal könnyebben manipulálható.
Ki a bölcs? Aki tudja, hogy Isten mindent számon kér rajtunk. A Szentírásban olvashatjuk: “Aki pedig azt gondolja magában” »sőt mondja, s úgy él« “hogy nincs Isten” – azt az Írás, és a távlatban gondolkodó ember is “bolondnak” tartja, hiszen számolnia kellene az Istennel, de mégsem teszi, ezzel pedig önmaga fölött mond ítéletet.

Örök élet…
A mai nap imádsága:
Uram! Csodálkatosak a Te útjaid… Nem is értem, hogy miért járok rajtuk, de köszönöm Uram, hogy járhatok! Te adj nekem bölcsességet és kitartást, hogy mindenben felismerjelek Téged, s gondviselő jóságodért hálát adjak életem minden napján! Ámen
“Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: “Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”
Lk 10,25b-27
Vannak helyek, helyzetek és pillanatok, amikor valóban őszintén felvetődik a kérdés: Mi lesz velem halálom után? Az esetek többségében kérdésünk csak spekulatív: Mi van akkor, ha…? – s nem pedig provokatív, ahogyan ma reggeli igeszakaszunk is elénk adja egy okoskodó farizeus és Jézus párbeszédét.
A huszadik század utolsó harmadában ránkszakadt túlnyomórészt negatív információ-zuhatagban egyre kevesebbeknek fontos az örök élet “problematikája”. Az izgató kérdés ma így hangzik: “Mit tegyek, hogy elnyerjem az életet?” Melyek azok a metódusok, melyek biztosítanák a folyamatos (örök) boldogságot – itt a földön. Akadnak jónéhány millióan kicsinyke hazánkban is, akik a lottó vagy a szerencsejátékok igen széles palettájának valamelyik színében véli látni egyéni boldogságának biztosítékát. Megint mások a magányosság keresztjét hordozzák évekig, s amikor végre társra találnak, kiderül: az sem hozza meg várva-várt teljességet. Hol a hiba? Mit csinálunk rosszul?
Jóllehet naponta imádkozzuk “Jöjjön el a Te országod”, de az Isten országa ha “történik” is közöttünk, de az még nem a mennyország, csak a teljesség rövid ideig tartó előíze. Az Isten országa szeretet és igazság, a mennyország pedig az a hely, ahol nincs bűn, csak Isten, s a lelkek fájdalomnélküli közössége. Ezért minél inkább törekszünk szeretettel megvalósítani az igazságot, annál közelebb jutunk a teljes élethez, s annál inkább megértjük, mit jelent az örömhír: van folytatás, van odaát, van mennyország, s hogy meghívásunk van az örök életre…

Persze amíg minden más fontosabbank tűnik, addig nehéz nekünk “zöld ágra vergődni” ebben a kérdésben. Isten – mint igazi “gentleman” hosszú ideig nem szól közbe, hagyja, hogy Nélküle hozzuk meg döntéseinket… Nehéz helyzetbe nem akkor kerülünk, amikor el kell hordoznunk életvezetési hibáink következményét, hanem akkor, amikor elfogy az erőnk, amikor földi vándorutunk végére érünk. Ott a betegség-, a szenvedések, a megválaszolatlan, de sokkal inkább meg nem fogalmazott kérdéseinek gyötrelmeiben meg kell tapasztalnunk azt a végtelen magányt, amit egyedül csak az Isten oldhat fel… Ezért “boldogok azok, akik az Úrban húnytak el”, mert tudják, hogy nem a “semmibe” mennek, hanem Mennyei Atyjuk felé görbül létük… A valódi Isten-tudat (nem a szavakon lovagoló okoskodás!) mindig tudatos emberléttel párusol. Ebben benne van az erő, a józanság és a szeretet, amely eloszlat minden félelmet…

 

A mai nap imádsága:
Uram! Csodálkatosak a Te útjaid… Nem is értem, hogy miért járok rajtuk, de köszönöm Uram, hogy járhatok! Te adj nekem bölcsességet és kitartást, hogy mindenben felismerjelek Téged, s gondviselő jóságodésrt hálát adjak életem minden napján! Ámen
“Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: “Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”
Lk 10,25b-27
Vannak helyek, helyzetek és pillanatok, amikor valóban őszintén felvetődik a kérdés: Mi lesz velem halálom után? Az esetek többségében kérdésünk csak spekulatív: Mi van akkor, ha…? – s nem pedig provokatív, ahogyan ma reggeli igeszakaszunk is elénk adja egy okoskodó farizeus és Jézus párbeszédét.
A huszadik század utolsó harmadában ránkszakadt túlnyomórészt negatív információ-zuhatagban egyre kevesebbeknek fontos az örök élet “problematikája”. Az izgató kérdés ma így hangzik: “Mit tegyek, hogy elnyerjem az életet?” Melyek azok a metódusok, melyek biztosítanák a folyamatos (örök) boldogságot – itt a földön. Akadnak jónéhány millióan kicsinyke hazánkban is, akik a lottó vagy a szerencsejátékok igen széles palettájának valamelyik színében véli látni egyéni boldogságának biztosítékát. Megint mások a magányosság keresztjét hordozzák évekig, s amikor végre társra találnak, kiderül: az sem hozza meg várva-várt teljességet. Hol a hiba? Mit csinálunk rosszul?
Jóllehet naponta imádkozzuk “Jöjjön el a Te országod”, de az Isten országa ha “történik” is közöttünk, de az még nem a mennyország, csak a teljesség rövid ideig tartó előíze. Az Isten országa szeretet és igazság, a mennyország pedig az a hely, ahol nincs bűn, csak Isten, s a lelkek fájdalomnélküli közössége. Ezért minél inkább törekszünk szeretettel megvalósítani az igazságot, annál közelebb jutunk a teljes élethez, s annál inkább megértjük, mit jelent az örömhír: van folytatás, van odaát, van mennyország, s hogy meghívásunk van az örök életre…
Persze amíg minden más fontosabbank tűnik, addig nehéz nekünk “zöld ágra vergődni” ebben a kérdésben. Isten – mint igazi “gentleman” hosszú ideig nem szól közbe, hagyja, hogy Nélküle hozzuk meg döntéseinket… Nehéz helyzetbe nem akkor kerülünk, amikor el kell hordoznunk életvezetési hibáink következményét, hanem akkor, amikor elfogy az erőnk, amikor földi vándorutunk végére érünk. Ott a betegség-, a szenvedések, a megválaszolatlan, de sokkal inkább meg nem fogalmazott kérdéseinek gyötrelmeiben meg kell tapasztalnunk azt a végtelen magányt, amit egyedül csak az Isten oldhat fel… Ezért “boldogok azok, akik az Úrban húnytak el”, mert tudják, hogy nem a “semmibe” mennek, hanem Mennyei Atyjuk felé görbül létük… A valódi Isten-tudat (nem a szavakon lovagoló okoskodás!) mindig tudatos emberléttel párusol. Ebben benne van az erő, a józanság és a szeretet, amely eloszlat minden félelmet…

 

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.