A legnagyobb találkozásért.


A mai nap imádsága:
Uram! Nélküled semmi vagyok, általad minden. Segíts magamat megtalálni Tebenned! Ámen

Lelkem hozzád vágyódik éjjel, teljes szívből kereslek téged.
Ézs 26,9a

“Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.” Ebben a mondatban minden benne van: Nem aludhat nyugodtan az, akinek élete nyugtalan. Sőt, nem álmodhat éjjel szépet az sem, aki nappal soha nem tapasztalta meg mi az esztétikai gyönyörűség. Ha a földi dolgok ennyire meghatározzák az álmaink nyugalmát, akkor mennyire inkább meghatározza lelkünk általános állapota egész életminőségünket!

Keressük-kutatjuk létünk értelmét, mely kíváncsiság még álmunkban sem hagy nyugodni minket… és választ kell kapnunk a sok titokra, melyekkel körbevesz minket a világ. És persze jó lenne valamit megérteni a rengeteg érthetetlen szenvedésből is. Ézsaiás bátran kimondja: Kereslek Uram, teljes szívből. Aki tartozni akar valakihez, az átérzi a felelősséget a másikért és a közösség fontosságát, s ezért vállalja az áldozatot is. Érdekes módon, e vállalásában leli felszabadult örömét is. Így van ez az Istennel kapcsolatban is.

A próféta nem leplezi vágyakozását Teremtője után. Jól esik neki megvallani e kereső állapotát. Amennyire bonyolult és szép szerelem, olyannyira komplikált és felemelő az Istenhit is. Nem véletlenül hasonlítja a Szentírás is egyiket a másikhoz. Vannak, akik úgy hiszik, hogy Isten nélkül is teljes az élet. Aki azonban valami keveset is megsejtett az Isten végtelen hatalmából, az már jól tudja: csak Vele lehet teljes lét néhány évtizedes próbás, de mégis gyönyörűséges küzdelme…




Életbölcsesség…


A mai nap imádsága:
Uram! Az Élet-folyódnak két partján állunk, s nap mint nap próbálunk hidat építeni a túlparton állokhoz. Adj mindannyiunknak bölcsességet, hogy észrevegyük a hídépítésen túl van fontosabb is… Add, hogy legyen bátorságunk beszállni a nekünk küldött csónakodba, s eljussunk kegyelmed óceánjáig, az örök életre! Ámen

   

Jézus mondja: “…mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van.”
Mk 9,40b

Milyen vallás az, amelyik nem törekszik az együttműködésre? A válasz egyértelmű: fanatikus! Milyen vallás az, amelyik célul tűzi ki az ‘igaz hit’ tűzzel-vassal való terjesztését? S milyen vallás az, melyre inkább illik a hódító, mint szolgáló jelző? A válasz egyértelmű: az ilyen vallás mélységesen emberi… Emberi célok, önző politikai-gazdasági távlatok motiválják az ilyen világnézetet, melyet istenes köntösben propagálnak istenített írás(félre)magyarázók… Milyen vallás az, amely csak a kiválasztottak erejét konzerválja, s amelyik különbséget tesz ember és ember között, eleve elrendelve, hogy ki kerülhet a mennyei paradicsomba, s ki nem? Milyen vallás az, amelyik nők és gyermekek ezreit, tízezreit küldi halálba az egyedül üdvözítő igazság nevében? Nos, az ilyen vallás mélységesen emberi, s nem sok köze van az Istenhez!

Kooperáció nélkül nincs előbbrejutás, fejlődés, épülés. Hiába tanít a tanár, ha nem akar tanulni a diák, s hiába tervez a mérnök, ha nincs szakmunkás, aki érti is a rajzot, s az elméletet átültetné a gyakorlatba. S ugyanígy, ha nincs férfi és nő között életszövetség, akkor érzelmeket felkavaró vad szerelmi életük bőséggel lehet, de biztonságot, elrejtettséget nyújtó családi életük sosem lesz… Isten ugyanis az élet teljességét nemcsak az evésbe, ivásba, szerelembe rejtette el, hanem mindenbe, belekódolva azt az egész életbe. Valaki tehát minél inkább szolgálatába áll az Életnek, annál teljesebb életet él. Az élet pedig maga a növekedés: testiekben és lelkiekben egyaránt. Aki nem növekszik lélekben csak testben, az ugyan él/vegetál, de lelki értelemben már rég halott. Akinek lelki fejlődése megáll, nem növekszik tovább, annak neve lehet még az, hogy “élsz”, pedig már rég halott. Aki lelkileg alszik, s nem mozgatja már meg lelkét az Isten semmilyen “hívási akciója”, akinek szívét nem hatja meg se szó, se cselekedet, arra illik a prófétai szó: kőszívű, de kőszívűsége egyben kárhozatos állapotának tanúbizonysága is…

Isten azért Isten, mert a rosszat is fel tudja használni a jóra, s ezáltal úgy is tud adni, hogy közben elvesz. Ennek a belső “logikáját” csak a hit érti. Akinek nincs ilyen hite, az olyan, ‘jónémber’, mint Jób felesége, aki azt tanácsolta a szenvedő Jóbnak: “Átkozd meg az Istent, s halj meg!” A Mester bizonyára nem véletlenül tanácsolja: “Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból!” – azaz vegyétek komolyan a világi dolgokat is… Az Isten képességekkel áldott meg mindannyiunkat. Hatalmat és hatáskört adott az egyiknek, pénzt bízott a másikra, hogy mindannyian munkatársai legyünk az Isten országa földi épülésében. Isten minden ajándékát az emberiség áldására, a szenvedés és nyomor enyhítésére kell(ene) felhasználnunk. Táplálnunk kell(ene) az éhezőt, felruháznunk a mezítelent, gondoskodnunk az özvegyekről és árvákról, segítenünk a lesújtottakon és elnyomottakon. (Ezzel szemben a szociális ellátórendszert üzleti alapokra helyezték… Kérdés: Mennyire lesz ez áldásos?) Isten nem azt akarja, hogy a világot elárassza a nyomor, hogy halomra öljék egymást az emberek… Nem azt akarja, hogy az egyik ember bőségben és fényűzésben éljen, miközben mások kenyérért sírnak! Az életszükségleteket meghaladó javakat Isten azért bízta az emberre, hogy jót tegyen, és az emberiség áldására éljen…

Ezért, aki szolgája az egyetemes jónak, az nem ellenünk van, hanem velünk. Aki építeni akarja az igazságosabb jövőt, s áldozatot hoz a mában, az nem tékozol, hanem velünk együtt gyűjt. S aki nincs ellenünk, az mellettünk áll, velünk együtt egy irányba néz, s ha valódi krisztuskövetők vagyunk, egyszer még Ő is nemcsak előre, de velünk együtt – Isten kegyelme által – majd fölfelé is néz…

 

Hálaadás…


A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy hálás tudjak lenni mindenért, s megleljem Benned békességemet! Ámen


Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.
Zsolt 50,23

A hálálkodás nem közgazdasági kategória, az élet alapvető törvénye ez: valamit – valamiért. A szerződések – ha betartják őket – is a kölcsönös előnyökről beszélnek, nincs benne alá- és fölé rendeltségi viszony, egyenlő jogok és kötelezettségek illetik meg illetve terhelik a feleket. Az ember mára többmilliárdossá duzzadt családjában ilyen szerződések nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen lenne az élet, szerződések milliárdjai igyekeznek szabályozni mindennapjainkat. Vannak azonban az életünknek olyan dimenziói, ahol nem segít semmit a törvényi szabályozás.

Megtalálni a helyünket az embervilágban nem könnyű. Ifjúkorunk legnagyobb kihívásai: a pár- , s hivatásválasztás – melyekre ha megfelelően készülünk rá, Isten előtt is “meg-tusakodjuk” és végül helyesen döntünk – jó alapot, biztos indulást biztosítanak számunkra, de a boldogságot még nem garantálják. Életünk láthatatlan része ugyanolyan fontos, mint a látható. A harmónia eléréséhez nemcsak a külső áldozathozatal, de a belső is szükséges. Az igazi “áldozathozatal” a zsoltáros szerint a dicsőítés. Himnuszt énekelni tkp. haszontalan dolog, hiszen nem lehet rá sem táncolni, sem menetelni… mondhatnánk. De ha nem énekeljük, akkor soha nem gondolkodunk el azon, hogy kik vagyunk, hova tartozunk, mi is a feladatunk abban a közösségben, ahová rendelt minket a JóIsten. A hálaadás nem más, mint himnikus, emelkedett gondolatok és érzések kifejeződése. Tudatosítása annak, hogy felelősek vagyunk Isten előtt is önmagunkért, s a másikért, végsősoron az egész teremtettségért.

A hálaadás alapozza meg a belső békét. Hiába a jó munka, a szerető társ – az élet kísértésekkel teli, nem vagyunk mentesek a botlásoktól, tetszik vagy nem hibázunk. Fáradtságból vagy a körülmények miatt – mert nem láttuk tisztán döntéseink következményeit -, a végeredmény szempontjából az már mindegy. Az elkövetett bűn, vétek, mulasztás terheli lelkünket, s a lelkiismeretünket nyugtatni csak ideig-óráig lehet. Ezért kell nekünk az Isten, Akinek szeretete átölel, megtart minket, s felold bennünk minden görcsöt, s bizonyítani akarást. Ezt nevezi a zsoltáríró szabadításnak, ami nélkül csak felgyülemlik bennünk életünk minden gondja-baja és sérelme, s végül megfojtja lelkünkben minden szépre és jóra való készséget.




Jó és rossz cselekedeteink…

 

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy azt tegyük, ami Neked kedves, s nekünk pedig üdvös! Ámen

Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást;
1 Jn 3,10-11

Nehéz dolog az élet(vezetés)… a többség (75% – Magvető példázata!) el is “szúrja”. Aki becsületes önmagához, az beismeri: sikertelenségének, elégedetlenségének egyedül ő maga az oka, aki pedig ezt tagadja, az képmutató. Képmutató, vagyis mást mutat, mint, ami a valóság. Sajnos sok vallásos ember (a háromnegyed?) nem őszinte önmagához, s eredménytelenségének okát az ördögben, a sátánban, a gonosz démonokban keresi – aztán idővel meg is találja!

Ahogyan az Édenben Ádám a felelősséget Évára hárítja – Az asszony, akit mellém adtál, az adott a gyümölcsből! -, Éva pedig a Kígyóra/Kísértőre (héberül a Suttogóra) – mutat: “A kígyó szedett rá, azért ettem!” – sajnos, ebben a mostani nem éppen paradicsomi világban sincs másképpen! “Ki a felelős?” – Erről vitáznak a világban mindenhol a pártok, s persze a hatalmon lévők mindig azt mondják: “Nem mi voltunk!”… S ha baj van, akkor annak persze sosincs gazdája!!!
Egy példa sok közül: A csernobili atomerőmű berobbanása egyértelműen emberi mulasztás következménye volt, a fukusimai atombalesetét pedig egyértelműen természet örök rendje okozta. Az egy másik kérdés, hogy az ember arrogáns kijelentése miatt: “Uraljuk/leigázzuk a természetet!” már számtalanszor megkapta a természettől a megérdemelt pofonjait -, de mégsem tanult belőle. Atomerőműveket most is építenek szerte a világon – abban a hitben, hogy mindent uralmunk alatt tarthatunk – mint Isten(!) -, az igazság azonban az, hogy olyanok sosem leszünk, mint Isten…

Ha valaki megrészegül a saját hatalmától, annak oka nem az ördög, hanem saját maga! Ha valaki részegen beül az autójába, annak nem a sátán, hanem ő maga az oka; ha valaki megcsalja férjét, feleségét, elárulja hazáját, Istenét, ha valaki kényelemből abortáltatja gyermekét, annak nem a Kísértő az oka, hanem csakis egyedül ő maga! A sort lehetne folytatni -, de minek is? Hiszen, van, aki látván nem lát, s hallván nem hall…

Mihály arkangyal legyőzheti az ördögöt, neki – abban a világban -, van hatalma. Nekünk itt a földi létünkben nem démonokkal kellene hadakoznuk – ezt hagyjuk a láthatatlan világ, láthatatlan erőire -, hanem Isten kegyelmében bízva, a szeretet által elsősorban önmagunk bűnös természetével kellene megbirkóznunk. Ehelyett azonban inkább öljük egymást: olajért, vízért, területekért! Lehet-e ennek jó vége? Jézus URunk azt tanítja: “Aki szelet vet, vihart arat… S, aki kardot fog, az kard által vész el.” De megtanulhattuk volna a történelemből is, hogy “az ebül szerzett jószág ebül vész el” és azt is, hogy “aki sokat markol, az keveset fog”.

Beláthatnánk már végre: Isten kezébe belekapaszkodni nem is olyan tragikus perspektíva… de amíg nem fogjuk meg felénk nyújtott mentő kezét, addig kézmelegét, szeretetét sem érezzük!

 


Mindenható…


A mai nap imádsága:
Istenem! Köszönöm, hogy véges elmémmel elmélkedhetem végtelen hatalmadról, s megengeded, hogy végességemben érezhetem végtelen szeretetedet! Ámen

    

Ő az élő Isten, aki megmarad mindörökké.
Dán 6,27b

Nemrég helyesbítette magát a tudományos világ: Eddig úgy számolták, hogy egy galaxisban mintegy 300 milliárd csillag létezik, most azonban úgy vélik legalább 800 milliárd(!)nak kell lennie… Ha a jelenlegi “hivatalos” világképet vesszük figyelembe, akkor galixisból is van úgy 260-300 milliárd. Ábrahám óta sok idő telt el, de a csillagokat megszámolni még mi sem tudjuk, gyaníthatóan a homokszemeket sem…

Isten és istenség… fogalmak, melyek még ma is keverednek a fejekben! A két szó jelentéstartalma között óriási a különbség: az egyik az ember számára elérhetetlen és megfogalmazhatatlan Mindent, az EGY-et jelöli a másik pedig a mindenben létező picinyke egyről elképzelt emberit. Istenséget Istennel szembe állítani nem más, mint lelkünk mélyén szunnyadó primitív ősösztönöknek való engedelmeskedés. Ma is sokan vannak, akik a Világteremtő Istent úgy képzelik el, mint Akinek jobb dolga nem lévén “bírkózik/harcol”… de ki(k) ellen is? Az ellen a világ, s teremtményei ellen – legyenek azok mennyeiek, földiek vagy földönkívüliek -, amiket Ő maga jótetszésében teremtett?

Sajnos a huszadik századi újprotestantizmus megmosolyogtató antropomorfizmusa, individualista Isten-megközelítése alaposan megkavarta az emberek természetes érték-, és világlátását: A teremtettségben ugyanis az első helyen az Isten áll, s nem az ember! Az Isten azért Isten, mert Ő az ISTEN…

Sokan ma is mondogatják “élő Isten”. De miért is? Van halott Isten is? Ha Istenről gondolkodunk/elmélkedünk, akkor az Isten-hez nem ragaszthatunk semmiféle jelzőt, mert nevetségessé tesszük önmagunkat, hiszen mi teremtmények akarjuk valamiféleképpen minősíteni Azt, Aki teremtett minket is, meg az egész Világmindenséget…

Érdekes megfigyelni azt a küzdelem-változást is, amit Bibliánk prezentál. Kezdetben a bibliai könyvek szerzői Jáhve-istent hadakoztatják idegen/más istenekkel, később ez (újszövetség ideje) “korlátozódik” az egy ellenségre: a Sátánra, a Diaboloszra… A huszadik századi teológia pedig arról beszél, hogy az Isten küzd az emberrel az emberért, sőt megjelennek olyan könyvek is – teológiai szenzációként -, mint pl. az “Isten szenvedése” (Varillon).

Mai igénk “c”-részében ezt olvashatjuk: “Az ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen.” Isten, Az Örökkévaló, Ő uralkodik minden felett… Van abban valami (misztikusan?) bölcseleti, hogy zsidók nem mondták ki Jáhve nevét, hiszen a véges a Végtelent legfeljebb úgy emlegetheti, hogy Örökkévaló…

 

Szenvedés…


A mai nap imádsága:
Uram! ! Adj értelmet életemnek Tebenned, hogy szolgálatra kész szívvel követni tudjam akaratodat! Ámen


Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült. A felesége ezt mondta neki: Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób a szájával.
Jób 2,8-10

Lassan egy fél évszazada, hogy végigsöpört a szexuális forradalom szele a nyugati világban, ennek ellenére még mindig sok családban tabu-téma a szexualitás. Nem beszélnek róla. No de miért? Ennek igen egyszer az oka: szexualitásról méltósággal beszélni csak akkor lehet, ha arról természetességgel tudnak beszélni. Természetességgel, nem pedig naturalisztikusan, mert úgy beszélnek róla eleget… Persze nemcsak erről nem szól a mai ember, a halált is agyonhallgatja. Hogyan is tudna beszélni a mozdulatlanságról, amikor mindent a mozgásnak, a pörgő életnek rendel alá? S van még valami, ami ritmusgazdagnak vélt élletébe a modern embernek még nem fér bele: az a halál hugicája, a szenvedés.

Aki nem esett még bele a szenvedés gödrébe, az csak elméletben tudja, mit jelent a hideg gödör mélyén kuporogni, s lesni a meleget árasztó napfényt. Amíg nincs krízis, eladdig hajlamos az ember a kellemetlenségeit szenvedésként beállítani, s panaszkodik, jajveszékel, s már-már tragédiaként prezentálja, hogy nem tudta időben “trendire” cserélni a mobiltelefonját…

Olyan ember egy sincs, akit mindig elkerülne a baj. Így vagy úgy, de mindenkit utolér a szenvedés, legfeljebb egyik ember képes feltételezni a másikról, hogy az ő élete szenvedésektől mentes. A szenvedés olyan mint az árnyék, elválaszthatatlan az életünktől. Minél inkább odaállunk a JóIsten Szeretet-Napocskája alá, annál kisebb az árnyék, s minél távolabb vagyunk tőle, annál hosszabb…

Jób felesége a megtestesült materializmus: Ha értelmetlenül szenvedsz, akkor “Átkozd meg az Istent, s halj meg!” Ha Isten nem segít, csak tétlenül nézi a nyomorúságodat, akkor megérdemli, hogy megátkozd, s azután nyugodtan meghalhatsz, hiszen a a halál is jobb a szenvedésnél… Valójában az igazi szenvedő nem is Jób, hanem a felesége! Az igazi szenvedés alapja a lelki tétlenség, a lelki meddőség. A hívő ember erre azt mondja: istennélküliség. Amikor megígérünk magunknak újabb esélyeket, csodálatos dolgokat és kergetjük egyre tovább az álmokat s közben elfelejtünk természetességgel élni, mert az egész életünk egy görcsberándult ideiglenesség…

Ahogyan a testnek szüksége van táplálékra, ugyanúgy léleknek is. A lélek tápláléka a hit, hogy az életünknek, az én életemnek is értelme van. Ha nem reménykedünk az Istenben, akkor szeretni sem tudunk igazán, akkor megvan a veszélye annak, hogy az emberek lelkileg meghalnak, mielőtt beállna a test halála…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.