Árulás és hűség…


A mai nap imádsága:
Uram! Tarts meg Uram a kísértések között, hogy Veled és Általad élhessek másokért! Ámen

Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: “Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.” Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél? Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett. Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél? Az ráhajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: “Uram, ki az?” Jézus így felelt: “Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom.” Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának;
Jn 13,21-26

Még a kiválasztottak között is akad áruló… Örök tanulsága ez a világtörténelemnek! Hiába a jószándékú kezdés, a “pénz szerelme” a hatalom csábítása kikezdheti még a legnagyobb jellemeket is. Az ördögi ebben az átalakulásban, hogy akinek a lelkében lejátszódik mindez, az szinte semmit nem vesz észre magán! Azt hiszi magáról, hogy ő még mindig a másokon segíteni akaró egykori őszinte ember, pedig már rég a korrupt politikusok táborába deformálódott bele… Tragédiája ez az egyénnek, s súlyos nyomorúsága a közösségnek is. Márk evangélista arról tudósít, hogy a Mestert elárulja egyik tanítványa, az iskárióti Júdás, pedig bizalmi ember volt a tizenkettő közül, hiszen még a pénzt is rábízták. Nagy szomorúság, hogy ugyan ő kezdte a sort, de kivétel nélkül mindenki, még a “Kőszikla-Simon-Péter” is megtagadja Krisztusát – nem is egyszer, háromszor! Milyen kozmikus törvényszerűség, eleve elrendeltség ez, hogy még a legjobbak is elbuknak?

Egy biztos, nincs igaz ember Isten előtt egy sem. Akik olykor mégis félre tudják tenni önző gondolataikat, s nem az ősi “Mentsd a bőröd komám!”- szégyenteljes, de hasznos túlélési stratégiát követik, nos, belőlük lesznek a hősök és közülük kerülnek ki a szentek. A zsidó nép – különösen a középkorban – gyakran kellet hogy elszenvedje a “Krisztus-gyilkos nép” vád következményeit. Jobb esetben ‘csak’ megvetés, súlyosabb esetben kiközösítés, üldöztetés s nemegyszer pogromok, véres megtorlások érték őket, csak azért mert hazátlan zsidók voltak, hiszen az első század végétől megszűnt a zsidó állam, s szétszórattásba kényszerültek. Tény, hogy a zsidóságban olykor fel-felvetődött a kiválasztottságtudatból fakadó arrogancia, de még mielőtt valaki rövidzárlatos következtetéseket vonna le ennek az üldeztetésük ellenére is sikeres nép életéből, gondoljunk csak bele, hogy a zsidó nép életét alapvetően meghatározta a Tórához való viszonya, azaz írni-olvasni elengedhetetlen feltétel volt. S természetesen e nép között is voltak analfabéták, de ez töredéke volt a korabeli átlagnak… Azaz: épp elég fájdalmas volt számukra, hogy el kellett hagyniuk őseik földjét Palesztínát, de ráadásul írásszeretetükből fakadó műveltségük következtében még át is látták, milyen méltatlan körülmények közé kerültek. Manapság gyakran felemlegetik a zsidó-kritikusok, hogy milyen, nem éppen békés egymás mellett élésre buzdító vad gondolatok is helyett kaptak a talmudi irodalom meglehetősen vegyes összetételű mintegy jó negyvenezer(!) oldalán -, de ebben az is szerepet játszik, hogy fájdalmuk/dühük egyetlen lehetséges “szelepét” a talmudi irodalom radikálisabb keretei között találták meg. “Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Akinek apját-anyját, testvérét, barátját, férjét vagy feleségét gyilkos indulatok szakítottak el, egyik napról a másikra – nem hiszem, hogy egykönnyen túlteszik magukan ezen a traumán. De így van ez minden nép életében, legyenek azok örmények vagy kurdok, tuccik vagy rabszolgaságba kényszerített négerek…

Gerinctelen árulás és ésszerű kompromisszum között óriási a különbség, mégha olykor a kettő közötti határ egybe is mosódik. Csúnyán hangzik, de valamilyen mértékben mindannyian árulók vagyunk… Elvetettük Istent, távlatos elveinkről lemondtunk, s a pillanatnak akartunk élni. A jólét oltárán feláldoztuk a legdrágábbakat: a szeretetet, s lelkünk békességét… Azt, hogy az árulóknak is lehet újrakezdeni – igaz csak egyszer -, azt Simon-Péter történetéből jól ismerjük. Aki ezt a felfoghatatlan ajándékos lehetőséget, értsd: isteni kegyelmet szívébe zárja, az tudja igazán elmondani, mi is az evangélium…

 

Biztonság…


A mai nap imádsága:
Uram! Ne adj nekem nagy gazdagságot, hogy kevéllyé váljék a szívem, s ne is kísérts meg olyan szegénységgel, hogy elfordulva Tőled megtagadjalak Téged! Adj nekem bölcs szívet és építő értelmet, hogy helyemet megtalálva ebben a bonyolult világban szolgálhassalak Téged, embertársaim javára, mindenki örömére, meglelve lelkem békességét is! Ámen

Ha atyádfia elszegényedik, és tönkremegy melletted, segítsd őt, hogy mint jövevény vagy zsellér élhessen melletted. Ne végy tőle kamatot vagy uzsorát. Légy istenfélő, és engedd, hogy éljen melletted atyádfia. Pénzedet ne kamatra add neki, és ne uzsorára adj élelmet.
3 Móz 25,35-37

“Nincs új a nap alatt!”… Ősi bölcsesség ez, ami nemcsak Salamon király idejében – úgy háromezer évvel ezelőtt -, de azt megelőzően is ismert volt. A kölcsönök, nemkülönben az ún. “megélhetési” kölcsönök – mai nevén személyi kölcsön – közösség-szétszakító erejével a régiek is tisztában voltak. Többek között a középkori egyház ezért is tiltotta az uzsorát, no meg azért is, hogy micsoda dolog dolgoztatni az időt, ami nem is az emberé, hanem az Istené. Persze olyan társadalom sosem volt, amiben ne lettek volna megélhetési gondokkal küszködők, így aztán az uzsarakamat gyakorlata mindig jelen volt – hiába tiltották.

A társadalom ereje, azaz az egyén biztonsága abban gyökeredzik, ha a “rendszer” – s ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen politikai berendezkedésről van szó -, mennyire segíti őt, illetve mennyire hagyja élni… Az egymásról való gondoskodás leghatékonyabb módja érzelmi alapú, kiindulva a családból, a rokonságon át egészen a nemzetig. Ha tehát ezeket az érzelmi értékeket tudatosan támadják, porlasztják, (ki)ölik az emberek lelkéből, akkor az az ország legyengül, esetleg el is tűnik a történelem színpadáról… Ahol azonban érték a család, a gyermek, s nem teher az idős ember sem, ahol becsülik a jó hagyományt, ott megvan a szociális biztonsága a gyengébbeknek is, s ott erős a társadalom is.

“Légy istenfélő, és engedd, hogy éljen melletted atyádfia.” – így hangzik a régi, ószövetségi recept… Nem azt mondja, engedd nyugodtan a “fejedre nőni”, legyél mindenki balekja és támogasd az alkoholistákat, az önsorsrontó ideológiákat, hanem azt mondja: “engedd, hogy éljen”. Engedd, hogy dolgozzon – pl. ne tartsd fenn mesterségesen a munkanélküliséget – ahogyan a méhkaptárban, a hangyabolyban mindenkinek megvan a feladata, munkáján keresztül a biztonsága, ugyanígy kellene hogy legyen az embervilágban. “Nézd a hangyát, s okulj te rest!” – mondja a Szentírás.

Istenfélelem nélkül azonban nem megy, nem működik mindez. Aki istentelenül akar mennyországot építeni, az építhet kapitalizmust, bankszisztémát, totalitárius igényű felügyeletet az egyén felett, hatalmát egyszer felemészti az Isten igazságának tüze, s kártyavárként összeomlik kiváltságos egyének érdekeit kiszolgáló jogrendszere, s bármilyen nagy katonai ereje is van, egyszer belülről meghasonlik, mert az Isten az ő teremtettségének szép rendjét “belekódolta” minden ember szívébe…




Kereszthordozás…
A mai nap imádsága:

URam! Add megújító kegyelmedet, hogy másokért élhessek! Ámen

    

Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.
Mt 11,29
Egy ősi legenda szerint a tanítványok megkérdezték a Feltámadottat, hogy mi volt a legrosszabb, ami vele történt s erre Jézus azt felelte: “Amíg cipeltem a keresztet, az volt a legrosszabb.” Sokan úgy hiszik, innen ered az a mondás, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje…
Tény, hogy minden ember sorsában valahol felbukkan a szenvedés. Kinek az elején, kinek a közepén vagy a végén, de végül is mindenki “megkapja a magáét”. A szenvedés sajátja, hogy igazán csak mi magunk tudjuk átélni a mélységet, ahová taszít, a lelki vagy testi nyomorúság, a veszteség kínja a kívülállónak csak egy informatív mondat csupán.
Nagy gondolkodók – élükön a vallásiakkal – keresték a válaszokat a szenvedés miértjére, az egyszerű emberek pedig megoldásokon törték a fejüket, hogyan könnyítsen létük szenvedés-terhein, amit így is úgyis el kell hordozniuk. Míg az egyik táborba tartozók csak etikus megoldásokat tartottak elfogadhatónak, a másik oldalon állók – felejtve az embert védő isteni törvényeket; átgázolva becsületen, tisztességen és emberéleteken -, csak saját jólétüket munkálták.
De még mielőtt belefeledkeznénk önnön sorsunk aktuális szenvedés-stációjába, vegyük észre amit a Mester mond! Nem arra buzdít, hogy szenvedjünk – még kevésbé, hogy saját szenvedésünkkel (ki)engeszteljünk -, hanem arra, hogy vegyük fel az Ő igáját…
Jézus az övéiért élt-halt, s támadt fel. Ilyen az igazi szeretet, a másokért élő, a nem a maga hasznát kereső. Az emberlét titka a másokért élésben van elrejtve. Mindaddig, amíg erre nem jövünk rá, s nem vállaljuk önkéntesen az áldozatot másokért (elsősorban a ránkbízott mieinkért!), eladdig nincs megnyugvása lelkünknek, s élhetünk ugyan jólétben, de véges életünk kiteljesedésének hiánya mindennap kínozni fog minket…

 

Kitartás…

 

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy tudjak kitartó lenni életem minden dolgában! Ámen

Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.
Kol 4,2

Imádkozás… Erről általában a kérés jut eszünkbe, hiszen az ritkább eset az életünkben, amikor minden rendben van, “happy”-k vagyunk: semmi baj a gyerekkel, az iskolával, a munkahellyel, sőt még férjünk/barátunk ill. feleségünk/kedvesünk is úgy szeret minket – ahogy vagyunk. Az élet azonban olyan, hogy valami mindig hiányzik, valamiről mindig álmodozunk, valami után mindig vágyakozunk. S ha mégis minden a legnagyobb rendben van, akkor meg az a baj, hogy a megelégedettség nyugalma hamar szertefoszlik… a vége aztán az, hogy kérünk: megint, s újra.

Pál apostol arra buzdítja a kolossébeli testvéreit az ÚRban, hogy legyenek éberek és kitartóak az imdságban, de nem a kérésben, hanem az imádásban! Azaz legyenek hálásak… MINDENért! A nagy dolgokért még csak-csak hálásak vagyunk, no de kis dolgokért? Azokkal úgy vagyunk, hogy azok “alapból/alanyi jogon járnak”. Elvégre keresztények vagyunk nem? A JóIsten kedveltjei, nem?

Az egyik zsidó ima hálát ad azért, hogy az emberen vannak különféle nyílások, s ezeken a “dolgok” be- és kimehetnek. Csak ha betegek vagyunk – nincs étvágyunk vagy éppen emésztési problémákkal küszködünk, akkor derül ki, milyen mélységes igazság rejtőzik ezekben az imákban! Többnyire nem szoktunk hálát adni a levegővételért sem, – sőt van olyan is, aki káromolja az ÚRIstent azzal, hogy dohányzik(!) -, ha azonban nincs tiszta levegőnk – szmoggal teli város(!) -, akkor feltör belőlünk a kérő sóhaj: Jajj Istenem, segíts!

Fontos látnunk, hogy Pál nem azt mondja, adj hálát, hanem adjatok hálát, legyetek kitartóak… Mint minden, így az imádság is akkor nyeri el igazi helyét a fontossági listánkban, ha közösen csináljuk. Isten ugyanis úgy teremtette meg ezt a világot, hogy egyedül ne lehessen boldog benne az ember… Nem is az! Hiába az elért siker, ha nincs kivel megosztani, akkor bizony hasztalan az egész, akkor legfeljebb csak irigyei vannak az embernek. A megosztatlan öröm hamar elfogy, de ha más is együtt örül velünk, akkor tartós marad! Az imádkozás is, bizony együtt az “igazi”, sőt, a középkorban, ha valaki csak egyedül böjtölt, azt nem is tartottá böjtnek.

 


Megállás…

 

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy ne sajnáljam az időt a csendes percekre, a naponkénti hálaadásra! Ámen

Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával. Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriótes, aki el akarta őt árulni, így szólt: „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?”
Jn 12,3-5

Jobban tudni, mint a Mester… nagy kísértés ez ma is az egyházi vezetők szolgálatában! Manapság, amikor tömegek keresik a helyüket ebben a megbolydult világban – de valahogyan mégsem találják meg igazán -, különösen is fontos lenne figyelni a Mester józanságra intő kijelentéseire.

Nemcsak Jézus korában, ma is erős az a látásmód, hogy az egyház fő feladta a szociális gondok enyhítése – elvégre Jézus URunk is haláligmenően szolgálta az övéit… Nos, a keresztények fő, elsődleges feladta, munkája (opus proprium) nem a szociális projektekben való buzgólkodás, hanem egy jobb/igazságosabb/istenesebb társadalom képének előrevetítése: tanításban(!), személyes életvitelben. Nem a ‘láthatóság’ a legfontosabb, hanem az érthetőség! Aki megérti – az egyház evangéliumi tanítása által -, hogy a Jézust követő ember miért teszi azt, amit tesz, akkor történhet változás az ő életében is!

Ha az élet csak munkából, örökös teljesítésből áll, az az élet nem ÉLET, hanem – ahogyan a régiek mondták -, az “robot”. Ha nincsenek ünnepeink, ha nincsenek szakrális pillanataink, akkor elsüllyedünk a teljesítménykényszer hullámtengerében. Kiemelkedni csak akkor tudunk, ha Arra a Valakire tekintünk fel, Akinek van ereje kiemelni minket a hullámsírból – ahogyan ez Péter esetében is megtörtént a Tibériás-“tengeren”. A vízenjárás pillanatos csodáját ma is át lehet élni, ha nem is a maga fizikális valóságában, ahogyan ezt Péter megélhette, de ha arra gondolunk, hogy emberi értelemmel nézve hányszor kellett volna süllyednünk az élet, a történelem viharában, de mégsem ez történt, hanem megmenekültünk… akkor kiderül, mennyire fontosak a hálaadás ünnepes pillanatai.

Szegények mindig lesznek. Önhibájukból, vagy anélkül, az elesettség az emberi civilizáció része. A kérdés mindig az, hogyan “kezeljük” ezt a kérdést? Ha a méltóság megkopik, akár a segítő vagy a segített oldalán, akkor az adott szociális projekt csak a túlélés kényelmes biztosítéka… az ember célja csak az nem lehet, hogy “túlélje” az életet… ennél többre hívott el minket a Teremtő!

 

Szenvedés…


A mai nap imádsága:
Uram! Nem fogom megérteni szenvedésem okát soha, de nem is akarom. Csak azt kívánom, ne hagyj magamra, s ígéreted szerint legyél velem életem minden pillanatában! Bocsásd meg türelmetlenségemet, amivel oly sok nyomorúságot okoztam másoknak, s magamnak is! Irgalmad palástjával kérlek takard be életemet, hogy sebeim gyógyuljanak, s boldogan adhassak hálát Neked mindenért! Ámen

Könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim, mert Isten keze vert meg engem! Miért üldöztök, mint az Isten, miért nem elégedtek meg testemmel? Bárcsak leírnák szavaimat, bárcsak följegyeznék egy könyvbe, vas íróvesszővel és ólommal minden időkre kősziklába vésnék! Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Jób 19,21-26

Amennyire simogató kifejezés “Isten áldása”, olyannyira ostorsuhintásos valóságot takar ez a szólásunk is: “Megverte az Isten.” A verekedésben mindkét félnek van esélye ütéseket kapni a másiktól, de a verés lényege, hogy az egyik üti a másikat, akinek nincs lehetősége védekezni… Megalázó állapot ez a kiszolgáltatottság. Ha Isten ver, büntet azt nem azért teszi mert próbára akar tenni, ha ez lenne a célja, akkor egy szadista Isten lenne. Amikor úgy érezzük, Isten pálcája csattog rajtunk, az általában az Ő törvényeinek a figyelmen kívűl hagyásából fakadó következmények. Egy bizonyos, verést elszenvedni nem jó. Ha viszont sosem kaptunk egy pofont sem, akkor nem is tudjuk mi a különbség a simogatás és az ütés között. Azok a “pofonok”, amit a test elszenved, s többnyire kihever, fájdalomfokát tekintve töredéke a lelki nyomorúságoknak: magányosság terhe, jóvátétel lehetetlensége, esetleg örökre elmulasztott pillanatok.

Amikor az ember szenved, akkor társra van szüksége. Jób felesége “feladja”, s azt mondja: “Jób, átkozd meg az Istent, s halj meg!” a barátok pedig egyéni okoskodásokkal próbálják magyarázni azt, amit nem lehet. A (lelki) szenvedés ugyanis titok. Olyasvalami, amire nincs válasz itt a földi életben – csak odaát az Örökkévalónál. Isten azonban nem hagyja magára szenvedőt, lehetőséget ad mindenkinek, hogy a szenvedésben is megtalálja békességét. Ez a lehetőség a megváltás evangéliuma! Az Isten emberhez hajolása, a Lélek kitöltődése a kegyelem szerint. Amikor már nincs egyetlen kapaszkodó sem, akkor biztos pontként csakis az Isten marad. Ez az a tudás, amit a szívünkbe kell vésni, hogy minden élethelyzetben ránkköszönjön ennek igazsága.

Mikor lesz az új test? Mikor múlik el a fájdalom? Mikor látom újra az enyéimet? Hogyan fogja Isten megújítani vagy beteljesíteni a földi elrontott, tragikusan befejezett életek millióit? Olyan kérdések ezek, amelyekre a válasz a szavakkal ki nem fejezhető Istenben vannak. Ha majd – reménységünk szerint a Krisztusért – Őnála leszünk, akkor nyilvánvalóvá válik minden. Eladdig maradnak a küzdelmes napjaink, s a lehetőség, hogy necsak a kijózanító pofonokra kapjuk fel a fejünket, de észrevehetjük a lágy szellőben, a körülményeken keresztül is finoman símogató Isten szeretetét.

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.