Bűneink…
A mai nap imádsága:
URam! Vedd el belőlem a készséget a rosszra, s erősíts meg a jó cselekvésében minden nap! Ámen
Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a férjének is, és ő is evett.
1 Móz 3,6
“Mindent a nőknek köszönhetünk!” – mondja sokat sejtetően a házasság előtt álló ifjú, a “leendő férj” – első beszélgetésünkkor. “Szerintem is!” – replikálok fél-komolyan -, hiszen ők a “javított verzió”, mi férfiak csak az első “kísérlet” vagyunk… Nem kell hosszan ecsetelnem, hogy a férfiak – bár ők az ún. erősebb nem – bizony sokkal esetlenebbek az életben. Fizikai erőnél ugyanis van nagyobb, a lelki erő, nem véletlen az a felismerés sem, hogy az erőszak a gyengék utolsó menedéke…
A civilizáció hajnaláról, jóval a Biblia keletkezése előtti időkből ránk maradt gyönyörű őstörténet Ádámról (föld-porából való, ember) és Éváról (élet) nemcsak az emberi élet kezdetének örök kérdésére próbál válaszolni, de egyben a bennünk lévő készséget is a mindenkori jó tagadására, s a hajlamot a rossz megcselekvésére igyekszik megmagyarázni. Eszerint a bűnöket mindig közösségben követjük el! Az “elcsábulás” mindig közösségben történik, a bűn bűn-volta pedig éppen abban van, hogy a másik embert, s ezzel együtt a közösséget sérti, s támadja. Azt a közösséget bomlasztja, mely Isten eredeti elképzelésben védelmül szolgálna, hiszen ahogyan olvashatjuk a Genezis első lapjain: “Nem jó az embernek egyedül…” Egyedül lenni tényleg nem jó, ennél már csak egy rosszabb helyzet létezik – ez maga a tragédia, a földi pokol -, ha van valaki mellettünk, de arra vágyakozunk, hogy inkább ne lenne… (lásd: párkapcsolati krízisek!)
Az ember bűnbeesésének története – a közhiedelemmel ellentétben – nem arról szól, hogy Isten megtiltotta volna a tudást, a gondolkodást számunkra (éppen ellenkezőleg, ezért ajándékozott meg értelemmel minket!) hanem arról, hogy a megismerésnek fokozatai vannak! Az ismeret csak akkor szolgálja a közösség javát, ha az felelősséggel párosul. (Isten az Édenbe helyezte az embert, hogy azt művelje, gondozza, vigyázzon rá!) Ha megtanultuk volna az első leckéket, akkor talán máshová fejlődött volna a világ, nem ide, ahol éppen most tartunk!
Éva szakított a tiltott fa gyümölcséből, ami igen kívánatosnak látszott, de hogy érett volt-e, azt nem tudjuk meg a történetből… Annyi bizonyos, hogy Ádám harapott bele először. Annyit kijelenthetünk, hogy a tudás almája Isten (szeretete) nélkül savanyú; hiszen megismertük a vasat és gyorsan kardot kalapáltunk belőle, feltaláltuk a puskaport, s máris ágyúkat fabrikáltunk, felfedeztük az atom titkát, s világ-pusztító bombákat készítettünk belőlük!!! Istenek lettünk – legalábbis a magunk szemében -, a rombolás, a pusztítás istenei – de a kígyó hazugsága, hazugság maradt: nem lettünk halhatatlanok… pedig hogy vágyakozunk rá!
“Rákenni” mindent a Kígyóra – ez a legkönnyebb megoldás. Hibáztatni az Istent, hogy miért alkotta meg a világot ilyenre, amilyen -, szánalmas teremtményi próbálkozás szabadulni a kínzó lelkiismeret furdalásunktól. Egymásra mutogatni akkor, amikor a(z el)hallgatás is bűn, nem más, mint a véges ember kísérlete javítani azt, ami végleg elveszett, elromlott… Javítgatni ugyan próbál(hat)juk azt amit menthetetlenül elrontottunk, de Isten nélkül eleve kudarcra vagyunk ítélve, már csak annak okán is, hogy az idő kerekét nem tudjuk visszafelé pörgetni, s így az áldozat áldozat marad, s már soha nem jön vissza a temetőből. A hívő ember tudása, hogy az Élet Istenben van elrejtve, Vele és Általa vannak megoldásaink/korrekcióink a reménytelen helyzetekben is… Ez maga az evangélium üzenete: Isten szeretetében minden “újrateremtődik”!



Jézus királysága…


A mai nap imádsága:

Uram! Segíts nekem megőriznem a Tőled kapott méltóságomat, hogy tetszésedre élhessem szolgáló életemet! Ámen

“Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: “Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: “Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelt: “Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: “Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: “Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szólt hozzá: “Mi az igazság?”
Jn 18,33b-38a

Mindannyiunknak van elképzelése a királyokról, ahogyan Pilátusnak is volt. Ez a szelíd, meggyötört koldus-Mester azonban sehogyan sem illik bele a királyokról alkotott képünkbe. Talán ezért is kérdezi Pilátus gúnyosan: “Akkor mégis király vagy te?” Csakugyan király vagy? Ugyan, milyen király lehetnél te? Igénk szerint Jézust királyként vádolták, jóllehet sem az ünneplésben, sem a vádakban nem azt a királyt tisztelték és nem azt a királyt vádolták, aki Istentől rendelt királyként közéjük jött.

Tény, hogy a zsidók várták a Messiást, az Istentől felkent királyt, s úgy várták, mint aki szabadságot hoz, aki helyreállítja Izrael országának dicsőségét, nagyságát. Ettől a Messiástól, akit a zsidók vártak, a rómaiak is tartottak. Tudták, hogy a zsidó nép szereti a szabadságát, szereti a hitét a vallását, mindenekelőtt eszelősen az Istenét… S várja a nép a Messiást, akinek segítségével, vezetésével lerázzák az útált római igát. Figyelemmel kísértek tehát a rómaiak minden lehetséges messiás-jelöltet, hogy idejében közbeléphessenek. Ennek ellenére újra és újra harcok, lázadások robbantak ki – Júdea földje folyamatosan lázongott.

Pilátus éppen ezért tudta – hogyne tudta volna, hogy milyen ünnepléssel vonult Jeruzsálembe Jézus? Tudta, hogyne tudta volna, hogy az évek során egyre nagyobb tisztelettel és várakozással veszik körül a Mestert. De tudta azt is, mert kémei minden bizonnyal hírül vitték neki, hogy Jézus fegyvertelenül jött Jeruzsálembe, s diadalmas bevonulása végén a tömeggel nem a helytartóságra ment jelképesen átvenni a hatalmat, hanem a templomba ment. Pilátus tehát jól tudta, ettől az embertől nem kell félnie a Római Birodalomnak…

Pilátusnak tudomása van arról, hogy a vádak Jézus ellen nem igazak, de ugyanakkor Jézus meg vállalja – most az egyszer -, hogy királynak mondják. Királysága, királyi uralma van, de országa nem ebből a világból való, de azért Ő méltóságában is király… Királyi hatalmát már igen sokszor megmutatta, legutóbb éppen akkor, amikor Lázárt feltámasztotta, kiszólítva őt, a negyednapos halálszagos sírból. Pilátus mindezekre nem figyel, noha a kémeitől esetleg halott is róla. Őt csak egyfajta királyság, egyfajta hatalom érdekli! Minden más csak gúny tárgya, szemében semmiség.

Jézus nem lázadó, ezt Pilátus is jól látja. Diadalmas bevonulása idején, amikor a zarándokok tömege királyként köszöntötte, s királyként kísérte Jézust; az ünneplő sokaság dicsőítő kiáltozását hallva, talán megfordult a rómaiak fejében: vajon mi következik most? De bebizonyosodott: Jézus nem tör uralomra. Ezért Pilátus szemében Jézus ártatlan, ebben a vádpontban és minden más tekintetben is.

De Pilátus diplomata, aki a zsidóknak is a kedvébe akar járni. Nem akar ellenségeskedést, ezért nem vállalja tetteiben is a felismerését. Szavakkal kimondja: nem találtam benne bűnt. De ezt a tetteivel nem vállalja fel. MInt római helytartó élet és halál ura Jeruzsálemben. Egy szavába kerülne, s Jézust el kell, hogy bocsássák és sem zsidók, és senki más nem emelhetne rá kezet. De nem vállalja fel a tetteket. Pilátusnak saját hatalma, saját érdeke fontosabb, mint az igazság.

A mi az igazság? Az, hogy a zsidók tudatos szándékossággal, Pilátus pedig ellenállni nem akaró sodródással teszi le a voksát Jézus ellen – az eredmény ugyanaz. Nyíltan Jézus ellen lázadni és határozott döntéssel mellette ki nem állni, ugyanazt eredményezi. Mert aki nem dönt Jézus mellett teljes szívvel és elkötelezettséggel, az előbb-utóbb ellene fog dönteni. Ez a bűntől megrontott életünk természete. De sokszor csodálkozunk, hogy hajdan templomba járók mivé lettek…

Ismerjük a történet folytatását… Válasszatok, kit bocsássak el nektek? Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát? S a tömeg kiált: “Ne ezt, hanem Barabbást!” A kérdés tehát mindig ez: Ki legyen szabad? Saját életünkben is: ki legyen a szabad? Hát én! De aki Isten-mentesen él, az végül is istentelenül él…

Isten nélkül márpedig nem tudunk tudunk élni – belénkkódolta Isten, hogy csak Vele együtt vagyunk egyek, csak Vele együtt vagyunk egészek, s egészségesek, s csak Vele együtt vagyunk egyek a közösségben. Az igazság az, hogy csak Vele együtt válunk teljessé, istenképűvé, s nyerjük el királyi méltóságunkat, azaz válunk krisztusivá…

 

Jócselekedeteink…


A mai nap imádsága:

Uram! Némíts el bennem minden önző gondolatot, hogy szívemet megtöltse a Te szereteted, s felszabadultan szolgálhassam mindazokat, akiket mellém adtál és ezen a mai napon is elém hozol! Ámen

   

Mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.
1 Pt 2,15-16

A hívő ember nem hiszékeny, nagyon is realista. Életének iránytűje a Mester, Aki mindig világosan beszél. Ezért ha valaki keresztény (krisztianoj=krisztuskövető), akkor nem naív. Jól tudja, az emberek egynegyede rögtön tiltakozik és nem fogadja be az Isten szeretetét (útfélre esett mag), a következő egynegyede befogadja ugyan, de hamar belefárad a jó cselekvésébe (sziklák közé esett mag), a további egynegyed megpróbál küszködve “csakazért is” szeretni, de végül a világ kísértései győzedelmeskednek bennük (tövisek közé esett mag), s csak egynegyednek (jó földbe esett mag) “sikerül” véghezvinni Isten akaratát: gyümölcsöt teremni, megcselekedni a jót.

Tény: Az emberek meggyőzése az egyik legreménytelenebbnek tűnő vállalkozás. Nemcsak prédikátoroknak, de politikusoknak és minden közösség élén álló embernek már legalább egyszer “beletörött a bicskája”… Szeretett volna valamit megértetni a másikkal, de nem sikerült. Hányszor csapja össze a gyakorló szülő is kétségbeesetten kezeit: “Mit tegyek, mit csináljak? A gyermekem nem hallgat rám…” Sok-sok tragédia megelőzhető lenne, ha egyik ember megértené a másikat! Mégsem tudunk egységre jutni. Miért? Ennyire bonyolult lenne a szó?

Egy nyelv van, amit viszonylag hamar mindenki megért, s a legkevésbé ért félre: ez a szeretet nyelve. A tudatlanság elleni harcban ezért a leghatásosabb fegyver a jócselekedet. Hiába a legszebben csengő angyali szó, ha nincs benne szeretet, akkor csak “pengő érc, zengő cimbalom” csupán… A tudatlanságot (Isten tagadása) feloszlatni csakis a jócselekedetek gyakorlásával lehet. Sajnos sok ember egy-egy jócselekedet mögé bújtatja el aljas szándékát… Ők azok, akik a gonoszság takarójául használják az Istentől kapott szabadságot.

Akik azonban megismerték az Igazságot, azok Isten kegyelme által csendben és békében, olykor némán szolgálnak, melynél érthetőbb hangosabb bizonyságtétel az evangéliumról, nem lehetséges.


Szolgálat…


A mai nap imádsága:

Uram! Adj nekem nemes, szolgálni-tudó lelket, mindenekelőtt erőt és kitartást, hogy tetszésedre éljek, s egész életemmel embertársaim javát szolgálhassam! Ámen

Ezután versengés is támadt köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük. Erre ő így felelt nekik: “A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.”
Lk 22,24-26

Amióta világ a világ, versengés folyik a hatalomért… ma sincs ez másképpen – még kicsiny hazánkban is ezt tapasztalhatjuk mostanság. Irodalmi túlzásoktól sem mentes dícséretű Salamon király talán az egyetlen kivétel a világtörténelemben, aki gazdagság helyett bölcsességet kért; a többség – a hatalom birtokában – deformálódott. A szeret-egységet hirdető Jézus a hagyomány szerinti három esztendő után annyit “ért el” tanítványainál, hogy azok még mindig azon vitatkoztak “ki nagyobb közülük…” Bizonyára nem Jézus pedagógiai eredménytelenségéről van itt szó, hanem arról a mérhetetlen emberi aroganciáról, mely megynyilvánul Jézus keresztútjában is, jelesül: leköpik, hátba- és fenékbe-rúgják. Ilyen az istentelen ember, zsigeri termszettel arculüti Teremtő Istenét…

A tanítványok “fontos emberként” szívesen tovább asszisztáltak volna Jézus csodáinál, önjelölt testőrként elirányítgatták volna a Mester közelébe furakodókat és szívósan építgették volna tovább belső tanítványi-hierarchiájukat. Aki nélkül azonban az egész egyház semmi nem lenne, hirtelen cselekszik, semmivé alázza magát és “kicsi”ként szolgál. Nem látványosan, de annál nagyobb eredménnyel. Ne tagadjuk, valamilyen formában mindannyian nagyok akarunk lenni… s azután, amikor utolér minket a nagyság (átka?), gyorsan kiderül, nem is annyira jó, sőt… újra visszavágyunk a gondtalan gyermekire.

Szolgáltatáscentrikus világunkban egyre kevesebb a szolgálni akaró ember. Lassan nagyítóval kell keresni azt, aki hivatással végzi munkáját. Pedig hiába a szaktudás, ha nem jár vele együtt emberség, akkkor oda a szak-emberség… Visszajuttatni az embert a szolgálat méltóságára egyedül a kegyelmes Isten képes. Őnélküle csupán kényszerű “meló” a munka, s nem lelket-nemesítő alkotás, ahogyan azt teremtői rendjében eredetileg elgondolta…

 

Tanítás…


Imádkozzunk!
URam! Add, hogy jó és hűséges tanítványod lehessek, s ne a magam igazát, hanem a Te igazságodat keressem és éljem, életem minden napján! Ámen

 

Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek. Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek.
Jn 15,7-8

“Megmaradni Jézusban”… Sokan vélik úgy, hogy ez valami különleges, csak a beavatott kevesek számára lehetséges ezoterikus (azaz belső körre leszűkített) “tudás” által lehetséges. S ennek bizonnyal valami olyan nagy ára van, amit az átlag-hívő ember sem időben, sem akaratban nem tud teljesíteni, hiszen a hétköznapok küzdelme szétmorzsolja spiritualitásra szánt erejét. “Ami meg nem megy, azt ne erőltesse az ember!” – s az ilyen önigazolások következtében gyarapodik aztán a középszerű/langyos keresztények egyébként is népes tábora. Ha ennyire bonyolult lenne a Jézus-követés, akkor bizonnyal akadémikusokat, korának nagy bölcselőit választotta volna ki magának a Mester, s nem ezeket a nevenincs, szürkeségbe-született galileai halászembereket, akiknek a lelki élet tökéletesítésének szellemi-arisztokratikus céljainál számukra sokkal komolyabb gondjuk is volt: etetni kellett a családjaikat…

A “Krisztusban-maradás/-levés” azonban nem az élettől való elfordulást, a lelki irodalommal való kellemes szöszmötölést, hanem az élet következetes felvállalását jelenti! Mindig ez a nehezebb, a több erőt kívánó, mintsem szépeket gondolni, mondani a lelki élet mélységeiről, s magasságairól… Krisztus URunk által sokat emlegetett “gyümölcstermés” az Istennek tetsző cselekedeteket jelenti, melyek mindenki számára láthatóak, “fogyaszthatóak”, alkalmasak a táplálásra – mint a jó gyümölcsök a fán! Vajon a mi életünk fája eleddig mit termett? Valahányszor megújult rajtunk Isten kegyelme, termett-e gyümölcsöt az életünk?

Aki megmarad Jézus Krisztus beszédeiben – értsd: logosz-ában, tan-ában, tanítás-ában -, az “sok gyümölcsöt” terem. Aki következetesen ragaszkodik a Mesterhez, annak élete dicsőséges lesz, coram Deo, azaz Isten előtt. Aki nem az Isten előtti dicsőséget, hanem az emberek elismerését keresi, azaz a “ráadást” kívánja, s az mindig, mindenhol fontosabb számára, mint az Isten országának igazsága, az ugyan megnyerheti a világot magának, de Isten számára elveszett.

Sokan, akik Krisztus követésére szánták oda életüket, egy idő után meglankad, elhervad, kiszárad életük (Magvető példázata!) mert nem látják maguk életében a megígért gyümölcsöket. Nos, először is a Mester arra tanítja övéit, hogy “más a vető, s más az arató”. Amit az egyik generáció elvet, azt majd a következő aratja le, hiszen a termés kifejlődéséhez idő(!) kell. Az idő múlását gyorsítani, nem egyszerűen balgaság, hanem az emberlét isteni törvényszerűségének ignorálása. Múlatni az időt a mulatóban lehet, de Isten azt akarja, hogy ne múljék, hanem teljék az idő, azaz minden egyes perc a be-, s ki-teljesedéshez vigyen közelebb mindannyiunkat!

A tanítványság nem azt jelenti, hogy szimpatizálok a jézusi tanokkal. Azt sem, hogy mint tanítvány mentes vagyok/lehetek az isteni törvények következményeitől. A tanítványság azt jelenti, hogy magasabb mérce szerint élek, s ezért a végső számadásnál is “magasabb elbírálás” alá esem. Ezért figyelmeztet az apostol: “Ne akarjon mindenki tanító lenni közületek!” Tanítani persze csak azt tud, aki maga is megtanulta a “leckét”, azaz jó tanítvány – nemcsak volt, de marad is -, hiszen, aki a Mester hívó szeretetére egyszer igent mondott, annak illik is élete végéig döntéséhez hűséggel ragaszkodni. Jutalomban ugyanis csak az részesülhet, aki mindvégig kitart…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.