“…a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, …azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.”

(ApCsel 9,17)

Elolvasandó:
ApCsel 9,1-30

Magányom fáj. Mint egy prés: összeszorít. Üresség kint és bent. Bárcsak beszélgetés, szavak töltenék be ezt a belső csendet. Bárcsak át lehetne lépni ebből a sehovase-tartozásból az összetartozás csodájába.
Ha váratlanul szakad rám a magány, még jobban fáj, elviselhetetlenül. Tegnap még mellettem volt valaki, ma már egyedül vagyok. Széthullott a kapcsolat, megbicsaklott a szerelem, tönkrement a barátság – nem tart már semmi, csak a megfosztottság marad, a hiány, az értetlenség, az űr. És mégis – magányom különleges esély. Vajon nem azért kell megtapasztalnom, mert eddig mások töltöttek be engem, de most egyedül Isten akar betölteni? Miért is ne fájna a születés, anyaölből való kiszakadás? Miért is ne fájna a felnövekedés, a felnőtté válás? Miért is ne fájna, hogy éppen most formálódik valóságos arcom, s nem emberi kezek alakítanak, nem emberi arcok tükröződnek vissza rajtam – különleges esélyt kaptam, hogy az Ő tükörképe legyek! Mikor háborgó érzéseim és vágyaim hirtelen elhallgatnak, meghallom a szelíd szólongatást, a gyöngéd hívást, nevemet: “Saul, Saul!”.

Saul három napra megvakult azután, hogy meghallotta Jézus hangját, és meglátta fényességét a Damaszkuszba vezető úton. Nem látott kifelé, de látott befelé, méghozzá olyan élességgel és pontossággal, ahogy még soha. Ki tudja, mit látott odabent. A magányos lélek odaállt a magányos Krisztus elé. Ez a vakság volt az apostolságra való felkészíttetés egyik legfontosabb szakasza. A vakság magánya kiégette Saul lelkéből mindazt, ami hamis, ami a szolgálatban akadály lett volna. Aki eddig másokat üldözött és gyötört, most vált késszé a másokhoz való odafordulásra, a pogányok felé való kilépésre, s mindarra, amit Jézus láttatott meg vele: “mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni.” Most született meg Pál apostolban az irgalom.
Van-e bátorságom odaállni Isten elé és kérni, hogy a magány csendjében égessen ki belőlem mindent, ami felesleges, ami vétkes, ami félrevisz? Van-e erőm elfogadni, hogy soha nem fogja azokat a kapcsolataimat megáldani, melyekben egy másik ember hangja erősebben szól, mint az Övé? Van-e türelmem kivárni, hogy olyanná formáljon engem, hogy méltóképpen fogadhassam azt az embert, akit Ő küld hozzám, s aki majd így szól hozzám: “az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, … azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel!”
(Szűcs Teri)

 

Akinek az Úr a pásztora

Írta: Dr. Mikolicz Gyula

Az idős asszony nyolcvanadik születésnapjára meglepetéssel készültek hozzátartozói: meghívtak egy neves színészt, aki parádés műsorral kápráztatta el az ünnepeltet és a vendégeket.
A köszöntés után a hölgy megkérdezte a vendéget, hogy felolvasná-e számára a Bibliából a 23. Zsoltárt. A művész készségesen vállalkozott a feladatra, és fejből idézte a szöveget, s megelégedett arccal nyugtázta az elismerő tekinteteket és tapsot.
A sikeren felbátorodva most ő kérte meg az ünnepeltet, hogy olvassa fel a Zsoltárt.
A hölgy kezébe vette kopott Bibliáját, kinyitotta, és olvasni kezdte. A szobában feszült csend lett, amit később a színész szakított meg: „Én hosszú időt és sok energiát fektettem abba, hogy hatásosan és művészi módon előadhassam ezt a gyönyörű Zsoltárt. Ön pedig, asszonyom, ismeri a pásztort.”

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényén vezet engem az ő nevéért…” (23. Zsoltár)

 

Az egység titka


Az emberi kapcsolattartás egyik fontos eszköze a beszélgetés. Párbeszéd a családtagokkal, ismerősökkel, és ismeretlenekkel is, aminek tartalmát nagyrészt az önmagukról vagy másokról való megállapítások töltik meg. Mindenki meggyőzően képviseli saját véleményét, bátran ítélkezik, szidalmaz, lekezel vagy vet meg másokat. Az Isten nagyszerű ajándékával, a barátság, a közösség lehetőségével pedig nem tud jól élni. Bár vágyódik rá, és szenved a társas magánytól, mégsem képes tartós kapcsolat teremtésére és (főleg!) megtartására.

Minél jobban megismer az ember valakit, annál szembetűnőbbé lesznek hibái – és ez mindkét felet csalódottá teszi. S ekkor elkezdődik a szakadás: először csak belül – ahogyan mondani szoktuk, valami elpattan bennünk – szakadnak el, amit követnek már az eltávolodás látható jelei is. Ezért olyan kevés pl. az életre szóló barátság és házasság.

Isten már születésünk előtt ismert bennünket, hogy kik és milyenek vagyunk, mégis így szólít meg bennünket: “Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen” (Jer 31,3). Urunk hűsége örökké tartó, ezért nem kell aggódnunk amiatt, hogy a vele való közösségünk megszakad. Hiszen nem ember ő, akiben bármilyen jelentéktelen, vagy előttünk nagynak vélt ok miatt irányunkba “elpattanhatna valami”.

Az Ördögnek az egyik fő célja az, hogy éket verjen Isten népe közé, hogy szakadásokat építsen ki gyülekezetben, testvéri közösségben, barátságban, házasságban. Ahol ketten egy akaraton vannak, ott mindent megtesz azért, hogy szakadás álljon be. S ehhez nagyszerű szövetségesre lel az önző és kritikus szívű emberben.

Engedj Isten Szentlelke munkájának, hogy kapcsolataid Isten előtt is kedvesek, és ezáltal életre szólóak legyenek!

Benedek Csilla / Pécel

Jézus imádságából: “Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (Jn 17,11)

 

EGYRE SÖTÉTEDIK?


Egyre sötétedik a világ! – állapítják meg sok-sok negatív tapasztalatra alapozva az emberek. Pedig a világra már akkor teljes sötétség borult, amikor engedetlenségével az első emberpár elszakadt Istentől.

Az évezredek során azután néha egy-egy kis csillag (messiási ígéretek) nyújtott némi világosság-reményt. Karácsonykor pedig a világosság lyukat vágott a sötétségben: megjelent az Úr Jézus, mint a Világ Világossága, és Jézus személyétől ma is szűnni kezd a sötétség, s az igazi világosság már fénylik (1 Jn 2,8). Általa lettünk Isten gyermekeivé, a világosság fiaivá.

Bár most még a világosság és sötétség mezsgyéjén menetelünk, de a fény fokozatosan terjed: hangzik az evangélium szerte a világban, és egyre több ember kerül át a sötétség teljes uralma alól Krisztus világosságába. A félelemmentes, megszentelt, tiszta, Istent dicsőítő (örök)életre.

Előd Erika / Budapest

„Az igazak ösvénye olyan, mint a felragyogó világosság, amely egyre világosabb lesz délig.” (Pld 4,18)

 

“Emlékezzél meg a te gyülekezetedről amelyet régen szerzettél és amelyet megváltottál…”


Zsolt 74,2

Gerjeszd fel!

Valamikor a LÉLEK erre járt,
mégis hideg sok templom és sok otthon.
A hamu alatt ott lapul a tűz
lelkedben is… Gerjeszd fel,
hadd lobogjon!

 

Mindenható Istenünk, Atyánk!
Vajha mindig a SZENTLÉLEK tüzében égnénk a Te szolgálatodban, és a Te házadhoz való féltő szeretet emészthetné a gyülekezeteket s benne minket is! Bocsásd meg, hogy sokszor nem így van. Hisszük és köszönjük, hogy ennek ellenére törődöl velünk, meg akarod tisztítani egyházadat, egyenként bennünket is. Emlékezzél meg rólunk örök végzésed szerint, újíts meg a LÉLEK által és tarts meg a Jézus érdeméért, AKI terved szerint megváltott bennünket.
Ámen.

 

 

HALLJA AZ EGÉSZ VILÁG!


Fritz Kreiser (1875-1962), a világhírű hegedű virtuóz hihetetlen mennyiségű pénzt keresett koncertturnéin és szerzői jogdíjaival, ám nagy részét jótékony célra adományozta. Így történhetett meg, hogy amikor turnéján egy páratlanul értékes hegedűt látott az egyik kirakatban, már nem volt elég pénze megvásárolni azt. Később, amikor nem jelentett már gondot a hegedűvásárlás, újra ellátogatott a boltba. Csalódottan kellett azonban tudomásul vennie, hogy a hegedű közben gazdára talált, méghozzá egy gyűjtő kollekcióját gazdagítja.

Kreiser nem adta fel, és felkereste a hangszer újdonsült tulajdonosát. A bolti ár többszörösét ajánlotta a hegedűért, de a gyűjtő nem állt kötélnek, mert a hangszert a legértékesebb szerzeményének tartotta. Kreiser rendkívül csalódott volt, és búcsúzóul azt kérte, hadd játsszék a hangszeren, mielőtt azt tulajdonosa örökre hallgatásra ítéli, rázárva a vitrinajtót. Megkapta az engedélyt, és játéka nyomán a terem olyan megindító zenével telt meg, hogy a gyűjtő mélyen megrendült. „Nincs jogom megtartani ezt a nagyszerű hegedűt” – kiáltott fel – „Vigye el, és játsszon rajta, hadd hallja hangját az egész világ!”
A kegyelem által megmenekült bűnösöknek az evangélium olyan, mint a menny legszebb, legmegindítóbb zenéje. Nincs joguk megtartani maguknak. Jézus parancsa, hogy vigyék magukkal, és gondoskodjunk róla, hogy meghallja azt az egész világ.
Weber István / Budapest

Jézus a tanítványaihoz: „Menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16, 15)

 

Úti ajándékok

Írta: Móréh Tamásné Ági

A megváltott ember számára ajándék az Úrral való járás öröme, a testvéri közösség és a találkozások lehetősége. Ad napokat, ünnepeket, amik kiszínezik életünket, lendületet adnak a továbbhaladáshoz.
Ahogyan nemrégen is egy születésnapon találkozhattunk lelki testvérekkel, emlékezve a régi időkre, a kezdetekre, megtérésünkre, arra, amikor nehéz idők jártak, és az egyház adta kereteken kívül más lelki alkalomra tilos volt összegyűlni. A hívő ember azonban akkor is leleményes volt, és egy-egy születés- és névnap jó alkalmat adott a tilalom átlépésére. Szóval, találkoztunk a régiek közül néhányan, lélekben ma is fiatalok, akik ugyan már közelebb vagyunk az örökkévalósághoz, mint életünk kezdetéhez, de hálaadás van a szívünkben az ige valóságáért: bár a mi külső emberünk megromol, a belső napról napra újul.
Miben különbözött ez a mostani együttlét pl. az érettségi találkozótól? Abban, hogy egy nyelvet beszélünk, mert valamikor együtt voltunk “ott, a forrásnál”. Hálát adtunk a megtartásért, és előre is tekinthettünk, az Isten adta számunkra a perspektívát. Ahogy idősödünk, nem beszűkül számunkra az élet (akkor sem, ha esetleg a test egyre erőtlenebb), hanem távlatok nyílnak ki előttünk. Mindig hatalmasabbnak mutatja meg az igében magát Jézus, és így készülhetünk a vele való személyes találkozásra…
Hálás vagyok az Úrnak, hogy adott lelki testvéreket, akikkel együtt járhatjuk végig küzdelmes életutunkat, és együtt nézhetünk fel a győztes királyra.

“Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! (…) és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk.” (1 Jn 3,1-2)

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?