Bizonyságtétel..


A mai nap imádsága:

URam! Szentlelked által munkálkodj bennünk, hogy szelídülni tudjunk Hozzád, s növekedni tudjunk alázatban és szeretetben! Ámen

 

Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.
1 Kor 2,4-5

Gyakran idézett mondat egyházi berkekben: “Az apostolok kora lejárt!” Valóban, az apostolkodás csak az egyház korai szakaszában ‘működött’ – ennek ellenére ma sokan tetszelegnek az apostoli tisztségben, sőt egyesek még evangélistáknak is nevezik magukat. Nem tudják vagy nem akarják elismerni az alapvető különbséget, hogy az apostolok, az evangélisták korában MÉG NEM VOLT BIBLIA! Voltak ugyan gyülekezetek közötti levelezések, léteztek vallásos iratok, tudósítások a Jézus-eseményekről, de a mai Újszövetség csak évszázadokkal később állt össze, szerkesztették össze az óegyházi atyák. A mai “apostol-utánzatok” Jézus-hirdetését alapvetően az Újszövetségben található iratok határozzák meg, éppen ezért érvelésrendszerükben kevesebb a természetes józanságból fakadó érvelés, mint az Újszövetséggel kapcsolatos, évszázadok alatt felgyülemlett tév-elképzelés. Ezért ennyire ellentmondásos jónéhány helyen a katolicizmus, s ezért ennyire tiri-tarka, nemegyszer izléstelen, sőt visszataszító az újprotestantimus…

Saul-Pál nem a bölcsességét veti latba az “ügy” érdekében – pedig tehetné, hiszen korának tudós rabbija volt, s a legkiválóbb helyeken, pl. a szintén tudós Gamálielnél tanult -, hanem személyes érintettségét felvállalva bizonyságot tesz arról, mit jelent neki Isten kegyelme. Aztán hogy az ősgyülekezetekben ezt hogyan fogadják a hívek, az már nem az apostol felelőssége, hanem Isten dolga, s Isten az Ő Szentlelke által meg is erősíti a Jézus-követők első zsengéit.

Az egyház soha nem az igehirdetők kiváló munkáján nyugodott, hanem Isten kegyelmén, mely megnyilvánult a Krisztusban. Amit az igehirdetők tehettek, s tehetnek ma is, hogy hitelesen szólnak Arról, Akit nem lehet szavakba fogni. A hitelességhez hozzátartozik, hogy nem úgy beszélnek Isten láthatatlan világáról, mintha az látható lenne, s nem úgy szólnak Isten dolgairól, a halál utáni életről, mintha már jártak volna odaát… A hiteles igehirdető megmarad embernek, s esedezik naponta Teremtőjéhez, hogy ne esendősége nyilvánuljon meg családban, gyülekezetben, a világban, hanem istenképűsége, amire teremtette a Mennye Atya…

 


Halál utáni élet …
A mai nap imádsága:
Uram! Felfoghatatlan dolgok történnek velem! Egész életem egy nagy rejtély, s minden történésben, minden élményben, gondolatban keresem a válaszokat. Kérlek Téged, gondviselő jóságoddal vedd körbe életemet, adj nekem nyugalmat, békességet, hogy észrevegyem teremtett világod igazságait, s hálát adhassak azért, mert tenyereden hordozol! Ámen


    

Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
1 Kor 15,26
De mégis, mi van a halálon túl?… Válaszkeresős éveiben az ember gyakran “rágódik” ilyen kérdéseken. Ahogyan a hosszú alagútnak csak az egyik végét látjuk – s feltételezzük, hogy van másik vége is – ugyanígy gondolkodunk a halálról is. Látjuk a lélek utazásának földi végét a halál tragédiájában, de hogy milyen a másik vége, s hogy hová is “lyukadunk” ki – azt nem tudjuk, csak reméljük. (Aki mégis úgy beszél az alagút másik végén lévő világról, mintha már járt volna ott, az vagy csaló vagy – ahogyan a lélektudomány szaknyelve mondja “projektál”, azaz belevetít. Emberi váradalmakat, elképzeléseket hirdetni arról a világról, mely az Isten világa, gyermeki dolog. Bizonyos életszakaszban szükség van rá, de nem egy egész életen át. (Páli hasonlat: az “evangélium teje”. Életfontosságó az újszülöttnek, de másra is szükség van, hogy eljussunk az ún. felnőtt kereszténységre. Fontos megjegyezni, hogy az apostol itt a felnőttséget pozitív értelemben használja, manapság pedig gyakran gondolunk arra, hogy a felnőtt ill. a felnőttek világa egy megromlott világ.)
Fentiek okán, amit Pál apostol mond a halállal kapcsolatban, annak is van emberi, időbe és térbe zárt, nemkülönben rabbinikus gondolkodásra utaló vetülete. Ez nem baj, sőt! Ettől hiteles, csak tudnunk kell, hogy Pál sem járt “odaát”, s mint minden kinyilatkoztatás, s prófécia – mivel embereken keresztül nyilvánul meg – soha nem tökéletes, de a benne lévő isteni üzenet irányát azonban félreérthetetlenül jelzi… Sokan vannak ezen a világon, akik “perfekcióra” vágynak. Így megkérdőjelezhetetlennek tartják az emberi elképzeléseket, s jó úton haladnak, hogy végül párbeszédképtelen szélsőséges váljék belőlük. Belegyömöszölni saját elképzeléseinket a másik ember lelkébe – erre bizony igen nagy az indíttatásunk, talán ez is az eredeti bűn/megromlott természetünk része, velejárója.
A halál mindannyiunk ellensége, hiszen kiszakít minket az élők világából. Abból a környezetből, ami oly kedves számunkra. A halál ugyanakkor törvény is, hiszen nincs ember, aki annyira igaz lenne, hogy ne kelljen meghalnia… Valamikor, nagyon régen a kezdetekben, amikor még Isten közelségét jobban meg lehetett tapasztalni, akkor még volt egy Énók, “aki az Istennel járt”, de azóta messzeszaladtunk az Istentől…
Az evangélium (jó hír) nem más, mint az, hogy még a halál sem választ(hat) el minket Isten szeretetétől. Isten vonzását azonban nemcsak megtapasztalni kell, de engedelmeskedni is neki. Aki reménységgel odaszánja magát Istennek, az átéli, hogy élete van az Istenben, s ettől még a halál sem foszthatja meg. Isten lakozik őbenne, s ő pedig Istenben. Ezt a kapcsolatot pedig semmi nem szüntetheti meg, csakis a szív önző gonoszsága… Ezért szükséges a mindennapi imádság, a világ dolgairól való elmélkedés, a testvéri közösség megélése.

 

Igazságaink…

A mai nap imádsága:
Uram! Éltesd bennem igazságodat, hogy élhessek! Ámen

 

   

“Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett…”
Róm 1,24ab

Csak Istent lehet imádni, minden mást “csak” szeretni lehet… Még olyannyira is szerethetünk valakit/valamit, hogy az életünket is adnánk érte. Tudnunk kell, hogy minden kornak megvolt/meglesz a maga hazugsága, amit tömegével “igazságnak” hisznek az emberek. Ez adhat aztán “jó alapot” minden hatalomra vágyónak. Aki pedig már hatalommal bír, az hamar elhiszi, a hatalommal együtt az igazság vagy annak a megmondási készsége is jár… Nos, nem feltétlenül.

De mit is jelent a teremtményt imádni? Nagyon egyszerűen: amikor az alkotás határozza meg az emberlét irányát, amikor a csinálmány, a bálvány az életrendező erő: Kinek a hatalom, kinek a pénz, kinek a szenvedélyek. Amikor mindenek felett a pénz vagy a szenvedélyek állnak, akkor emiatt nagyon sok ember szenved, ha pedig mindent az Isten szeretete határoz(na) meg, akkor abból sok áldás fakad(na).

Felgyorsult világunk ritmusától sokan megszédülnek. Úgy hiszik, hogy az élet ritmusát az ember önkényesen meghatározhatja – pedig nem. Csak amikor kizsákmányolták már önmagukat, amikor erőtelenné, esetleg beteggé is váltak, akkor döbbennek rá, milyen nagy hazugság volt ez a kor-szerű “felismerés”. Jól írja János evangélista: A “világosság eljött a sötétségbe”… Eljött, de egyéni tragédiánk, ha a világosságot nem fogadjuk be. Az Isten fénye nélkül ugyanis nem látjuk meg a teremtettség igazi célját és szeretetének fénymelege nélkül pedig csak egyre vacogunk… Megoldást egy valami adhat: belesimulni ellenkezés nélkül az Ő akaratába.

 

 


Bizonyságtétel..


A mai nap imádsága:

URam! Szentlelked által munkálkodj bennünk, hogy szelídülni tudjunk Hozzád, s növekedni tudjunk alázatban és szeretetben! Ámen

 

Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.
1 Kor 2,4-5

Gyakran idézett mondat egyházi berkekben: “Az apostolok kora lejárt!” Valóban, az apostolkodás csak az egyház korai szakaszában ‘működött’ – ennek ellenére ma sokan tetszelegnek az apostoli tisztségben, sőt egyesek még evangélistáknak is nevezik magukat. Nem tudják vagy nem akarják elismerni az alapvető különbséget, hogy az apostolok, az evangélisták korában MÉG NEM VOLT BIBLIA! Voltak ugyan gyülekezetek közötti levelezések, léteztek vallásos iratok, tudósítások a Jézus-eseményekről, de a mai Újszövetség csak évszázadokkal később állt össze, szerkesztették össze az óegyházi atyák. A mai “apostol-utánzatok” Jézus-hirdetését alapvetően az Újszövetségben található iratok határozzák meg, éppen ezért érvelésrendszerükben kevesebb a természetes józanságból fakadó érvelés, mint az Újszövetséggel kapcsolatos, évszázadok alatt felgyülemlett tév-elképzelés. Ezért ennyire ellentmondásos jónéhány helyen a katolicizmus, s ezért ennyire tiri-tarka, nemegyszer izléstelen, sőt visszataszító az újprotestantimus…

Saul-Pál nem a bölcsességét veti latba az “ügy” érdekében – pedig tehetné, hiszen korának tudós rabbija volt, s a legkiválóbb helyeken, pl. a szintén tudós Gamálielnél tanult -, hanem személyes érintettségét felvállalva bizonyságot tesz arról, mit jelent neki Isten kegyelme. Aztán hogy az ősgyülekezetekben ezt hogyan fogadják a hívek, az már nem az apostol felelőssége, hanem Isten dolga, s Isten az Ő Szentlelke által meg is erősíti a Jézus-követők első zsengéit.

Az egyház soha nem az igehirdetők kiváló munkáján nyugodott, hanem Isten kegyelmén, mely megnyilvánult a Krisztusban. Amit az igehirdetők tehettek, s tehetnek ma is, hogy hitelesen szólnak Arról, Akit nem lehet szavakba fogni. A hitelességhez hozzátartozik, hogy nem úgy beszélnek Isten láthatatlan világáról, mintha az látható lenne, s nem úgy szólnak Isten dolgairól, a halál utáni életről, mintha már jártak volna odaát… A hiteles igehirdető megmarad embernek, s esedezik naponta Teremtőjéhez, hogy ne esendősége nyilvánuljon meg családban, gyülekezetben, a világban, hanem istenképűsége, amire teremtette a Mennye Atya…

 

Halál utáni élet …
A mai nap imádsága:
Uram! Felfoghatatlan dolgok történnek velem! Egész életem egy nagy rejtély, s minden történésben, minden élményben, gondolatban keresem a válaszokat. Kérlek Téged, gondviseló jóságoddal vedd körbe életemet, adj nekem nyugalmat, békességet, hogy észrevegyem teremtett világod igazságait, s hálát adhassak azért, mert tenyereden hordozol! Ámen

    

Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
1 Kor 15,26
De mégis, mi van a halálon túl?… Válaszkeresős éveiben az ember gyakran “rágódik” ilyen kérdéseken. Ahogyan a hosszú alagútnak csak az egyik végét látjuk – s feltételezzük, hogy van másik vége is – ugyanígy gondolkodunk a halálról is. Látjuk a lélek utazásának földi végét a halál tragédiájában, de hogy milyen a másik vége, s hogy hová is “lyukadunk” ki – azt nem tudjuk, csak reméljük. (Aki mégis úgy beszél az alagút másik végén lévő világról, mintha már járt volna ott, az vagy csaló vagy – ahogyan a lélektudomány szaknyelve mondja “projektál”, azaz belevetít. Emberi váradalmakat, elképzeléseket hirdetni arról a világról, mely az Isten világa, gyermeki dolog. Bizonyos életszakaszban szükség van rá, de nem egy egész életen át. (Páli hasonlat: az “evangélium teje”. Életfontosságó az újszülöttnek, de másra is szükség van, hogy eljussunk az ún. felnőtt kereszténységre. Fontos megjegyezni, hogy az apostol itt a felnőttséget pozitív értelemben használja, manapság pedig gyakran gondolunk arra, hogy a felnőtt ill. a felnőttek világa egy megromlott világ.)
Fentiek okán, amit Pál apostol mond a halállal kapcsolatban, annak is van emberi, időbe és térbe zárt, nemkülönben rabbinikus gondolkodásra utaló vetülete. Ez nem baj, sőt! Ettől hiteles, csak tudnunk kell, hogy Pál sem járt “odaát”, s mint minden kinyilatkoztatás, s prófécia – mivel embereken keresztül nyilvánul meg – soha nem tökéletes, de a benne lévő isteni üzenet irányát azonban félreérthetetlenül jelzi… Sokan vannak ezen a világon, akik “perfekcióra” vágynak. Így megkérdőjelezhetetlennek tartják az emberi elképzeléseket, s jó úton haladnak, hogy végül párbeszédképtelen szélsőséges váljék belőlük. Belegyömöszölni saját elképzeléseinket a másik ember lelkébe – erre bizony igen nagy az indíttatásunk, talán ez is az eredeti bűn/megromlott természetünk része, velejárója.
A halál mindannyiunk ellensége, hiszen kiszakít minket az élők világából. Abból a környezetből, ami oly kedves számunkra. A halál ugyanakkor törvény is, hiszen nincs ember, aki annyira igaz lenne, hogy ne kelljen meghalnia… Valamikor, nagyon régen a kezdetekben, amikor még Isten közelségét jobban meg lehetett tapasztalni, akkor még volt egy Énók, “aki az Istennel járt”, de azóta messzeszaladtunk az Istentől…
Az evangélium (jó hír) nem más, mint az, hogy még a halál sem választ(hat) el minket Isten szeretetétől. Isten vonzását azonban nemcsak megtapasztalni kell, de engedelmeskedni is neki. Aki reménységgel odaszánja magát Istennek, az átéli, hogy élete van az Istenben, s ettől még a halál sem foszthatja meg. Isten lakozik őbenne, s ő pedig Istenben. Ezt a kapcsolatot pedig semmi nem szüntetheti meg, csakis a szív önző gonoszsága… Ezért szükséges a mindennapi imádság, a világ dolgairól való elmélkedés, a testvéri közösség megélése.

 

Igazságaink…

A mai nap imádsága:
Uram! Éltesd bennem igazságodat, hogy élhessek! Ámen

   

“Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett…”
Róm 1,24ab

Csak Istent lehet imádni, minden mást “csak” szeretni lehet… Még olyannyira is szerethetünk valakit/valamit, hogy az életünket is adnánk érte. Tudnunk kell, hogy minden kornak megvolt/meglesz a maga hazugsága, amit tömegével “igazságnak” hisznek az emberek. Ez adhat aztán “jó alapot” minden hatalomra vágyónak. Aki pedig már hatalommal bír, az hamar elhiszi, a hatalommal együtt az igazság vagy annak a megmondási készsége is jár… Nos, nem feltétlenül.

De mit is jelent a teremtményt imádni? Nagyon egyszerűen: amikor az alkotás határozza meg az emberlét irányát, amikor a csinálmány, a bálvány az életrendező erő: Kinek a hatalom, kinek a pénz, kinek a szenvedélyek. Amikor mindenek felett a pénz vagy a szenvedélyek állnak, akkor emiatt nagyon sok ember szenved, ha pedig mindent az Isten szeretete határoz(na) meg, akkor abból sok áldás fakad(na).

Felgyorsult világunk ritmusától sokan megszédülnek. Úgy hiszik, hogy az élet ritmusát az ember önkényesen meghatározhatja – pedig nem. Csak amikor kizsákmányolták már önmagukat, amikor erőtelenné, esetleg beteggé is váltak, akkor döbbennek rá, milyen nagy hazugság volt ez a kor-szerű “felismerés”. Jól írja János evangélista: A “világosság eljött a sötétségbe”… Eljött, de egyéni tragédiánk, ha a világosságot nem fogadjuk be. Az Isten fénye nélkül ugyanis nem látjuk meg a teremtettség igazi célját és szeretetének fénymelege nélkül pedig csak egyre vacogunk… Megoldást egy valami adhat: belesimulni ellenkezés nélkül az Ő akaratába.

 

Misszió…


A mai nap imádsága:
Uram! Használj fel minket Uram, hogy Életednek jeleivá vájunk teremtett világodban! Ámen

“Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!
Márk 16,15

Küldetés, megbízatás … valami magasabb érvényű, igen fontos feladat betöltése, elvégzése. Ezt értjük, ha halljuk a szót misszió. Van humanitárius meg katonai misszió, s persze van keresztény is. Ez utóbbi megítélése eléggé változó, bár az utóbbi időben egyre inkább közelít a valósághoz. Míg korábban misszió alatt a “magasabbrendű” keresztény kultúra terjesztését értették a primitívnek tartott “pogány” népek (afrikaiak, indiánok vagy éppen szigeteken élő őslakosok) között, mára látható mindaz a kár is, amit a zsidó-keresztény kutúra arroganciája okozott.

Érdekes, hogy a Mester nem azt mondta: Embereknek hirdessétek, hanem így “minden teremtménynek”, azaz minden élőnek, amibe beléertendő a kiscica, az elefánt meg a katicabogár is… Itt tehát egyértelműen az élet egyetemes tiszteletéről van szó. Nem véletlenül annyira népszerűek a különböző ezoterikus elméletek, melyek még a halott köveknek is ‘lelket’ tulajdonítanak. Ha nem érzékelhető, ha nem tapasztalható meg egy vallásban az élet normalitása, akkor az abnormalitás válik vallássá, azaz előbújnak a szélsőségek.

Talán itt lenne az ideje újra megfogalmazni, mit is jelent nekünk mai krisztuskövetőknek a misszió? Jó lenne elgondolkodni azon is, hogy konkrétan milyen feladat rendeltetett nekünk keresztény küldetésünkben a 21. században? A középkori ember még attól rettegett, mi lesz, ha nem lesz üdvössége? Mi lesz vele, ha az Isten igazságosan ítél, s nem kegyelmesen? A ma embere pedig attól retteg, mi lesz, ha lemarad a földi ‘mennyországról’ azaz ‘kimarad’ az élet csillogásából? Ebből fakadóan a jóléti (nyugati)ember képes magát egzisztenciájának keresztfájára feszíttettni, azaz alárendelni egész létét az anyagnak -, de ez a hamis megváltás-tudat (kiváltom én a magam boldogságát!) nem vezet sehová…

Istentől kapott küldetésünk nemcsak az, hogy óvjuk és vigyázzuk Földünket, s rajta minden élőt. Isten teremtő akarata, hogy életünkön keresztül formáljuk a jövőt is. Nem az a baj, hogy nincsenek példaképek – legfeljebb csak csillogó maskarában ugra-bugráló profit-rabszolga idolok, akiket a divat szele felkap egy pillanatra,s aztán a szemétdombra repíti őket -, a baj az, hogy mi magunk vagyunk a példaképek… Azaz nincs menekvésünk! Gyermekeinknek elsősorban mi vagyunk példaképei: hitben, szeretetben, munkában vagy éppen szerelemben – azaz egész életvezetésünkben! Ha az utánunk következő generáció nem tartja szépnek, értékesnek, jónak és örömtelinek a keresztény életvezetést, akkor annak nem a JóIsten az oka, csakis egyedül mi magunk.

Sok mai keresztény úgy akarja megnyerni felebarátainak szimpátiáját, hogy két úrnak akar egyszerre szolgálni, azaz míg lelke a világban tobzódik, keresvén a világi boldogságot, testét a keresztény életformára próbálja idomítani nap mint. Ebből a “fogvicsorítós” kereszténységből persze nem kér az utókor… Az ember ugyanis a természetességet, az isteni szépet, a teremtettségbeli harmóniát keresi. A tiszta hangot, ami csak akkor válik hallhatóvá, ha abbamarad az emberi zsivajos lárma…

Akkor és ott, az első húsvét hajnalán végül elcsendesült a világ – még az őrséget álló katonák is elaludtak. Csöndben cselekedett az Isten, s kinyitotta az Élet új dimenzójának kapuját. Erre mondták az első keresztények: evangelion, evangélium, azaz jó hír. Aki nemcsak hall, de meg is hallja a jó hírt, annak ez a hír örömhír, mert rátalált az Életre…

 

 

Önismeretért…


A mai nap imádsága:

Uram! Szereteted parancsát szívembe plántáltad, naponta érzem, mégsem tudom szeretni környezetemet úgy, ahogyan szeretném… Kérlek szabadíts meg önzésem bilincséből, hogy felfedezzem a pillanat kiváltságát, melyben átölelhetlek Téged, s Általad és Benned az egész világot! Ámen

   

Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. Mert azt, hogy ne paráználkodjál, ne ölj, ne lopj, ne kívánd, és minden más parancsolatot ez az ige foglalja össze: “szeresd felebarátodat, mint magadat”. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. Róma 13,8-10a

Evidenciákat hangsúlyozni, ismételgetni hiábavalóságnak tűnhet. “Fiam, legyél jó!” vagy “Szeressétek egymást!” oly sokszor elhangzó mondatok, hogy szinte belé sem rezdül se fül, se lélek… Ezeket a magától értődő ajánlásokat, kéréseket, parancsokat mégis számtalanszor halljuk – szülőktől és tanároktól, pszichológustól vagy éppen papoktól. Miért szükséges felemlegetni, ami nyilvánvaló? Mi az értelme ismételgetni azt, ami a “napnál is világosabb”?

Ezerszám vannak úton repülőgépek ebben a pillanatban is. Szikrázó napsütés vagy ködös idő, az utasok épségben szeretnének uticéljaikba elérni. A számos légifolyosó, a különböző radarrendszerek és jeladók, a földi irányítóközpontok szünetnélküli felügyelete mind a biztonságot szolgálja. Koordináták nélkül nincs pontos helymeghatározás és nincs biztonságos repülés! A szeretetparancs hasonló ahhoz a jeladóhoz, amihez folyamatosan viszonyítjuk életünk repülési magasságát, a céltól való távolságunkat és pillanatnyi helyzetünket. A vallásos zsidó emberek minden évben megünneplik a Szimhát Tórát (Tóra Örömünnepe), amikor is örvendezve körbeviszik, körbetáncolják a feldíszített Törvénykönyvet/tekercset (Mózes öt könyve)… Érdekes látni rajtuk a felszabadult örömöt, mely abból fakad, hogy Isten megajándékozta az embert a törvénnyel. Ha valaki táncolna a Hatályos Jogszabályokkal vagy akárcsak a KRESZ-könyvvel – bizonyára a bolondnak tartanák! Pedig mindkettő az embert védi, a közlekedésben ez napi tapasztalat – önmagától! Milyen kár, hogy az élet törékenysége általában csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor bekövetkezett a tragédia…

Az élet nagy repülésében törvényszerűségek vannak, melyiket lehet nem figyelembe venni, de haragudni a gravitációra vagy a földre, hogy milyen kemény, amikor mi ugrottunk ki az emeletről – nos ez a reakció nem megmosolyogtató, hanem elszomorító. Mégis naponta láthatunk “ütközéseket” vízen, földön, levegőben – azaz az élet minden területén. Az emberek naponta megcsalják Teremtőjüket, öldöklik egymásban a jót, ellopják egymástól a reménységet, elkívánják egymástól a békességet, a harmóniát… Ez ellen csakis a “szeretet-paranccsal” tehetünk valamit: “Szeresd felebarátodat, mint magadat!”.

Önmagunkat szeretni csak akkor tudjuk, ha ismerjük magunkat! Sokan félreismerik vagy csak felületesen ismerik önmagukat. A megismeréshez (a Bibliában a “megismerés” szó férfi és nő legmélyebb, legőszintébb nemcsak testi»szexuális«, hanem azzal együtt járó lelki találkozást is jelent) elengedhetetlenül szükséges, hogy belenézzük létünk legtisztább képét mutató tükrébe: az Istenbe. Ezzel az őszinte szembenézéssel nemcsak Istennek tartozunk, Akinek akaratából “vagyunk, akik vagyunk” – hanem önmagunknak is.

 

Világos látás…


Imádkozzunk!
URam! Add, hogy ne szédítsen el korunk számos vívmánya olyannyira, hogy Téged elvesselek, s ne lássam meg üdvözítő akaratodat életemben! Ámen
Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: „Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek.”
Lk 19,45-46

Mindig vannak ilyen felforgatók, forradalmárok, akik a maguk igazáért képesek megbontani a rendet! Mégis, mire merészkedik ez a názáreti vándorprédikátor? Hiszen még egy írást sem tud felmutatni, hogy melyik rabbinál tanulta volna a tórát! S különben is, milyen alapon avatkozik bele a kultuszi élet rendes “ügymenetét” segítő pénzváltók és galambárusok dolgába? A kérdések nem csak egy letűnt, ókori világ véráldozatos kultúrájában voltak komoly társadalmi-, szociálpolitikai kérdések, de talán nem is gondoljuk, hogy ezek modern, tudományos-technikai világunkban – mennyire “maiak”.

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy kétféle monoteizmus létezik: az egyik egyetemes, a másik nemzeti, vagyis: a “mi Istenünk”, a “csak a miénk, csak nekünk”. Az az egyistenhit, amit mindenki vallhat, korra, nemre, nemzetre, bőrszínre való tekintet nélkül, azt tekinthetjük Isten-hitnek, amelyik kizárja a többieket, az egy adott közösség rítusa, törzsi vallás, egyfajta totem-kultusz… Az ilyen kultuszra általában az jellemző, hogy csak egy bizonyos helyen lehet imádni az istenséget, a többi imádat “nem érvényes” vagy nem teljes értékű…

A “van jobb, van több”-elmélet szerint – ami valljuk meg teljesen érthető, gazdasági és piac-stratégiai szempontból -, azért mégis többet ér egy jeruzsálemi bűnbocsátó imádság, mint egy Garizim-hegyi, nem? Egy pápai áldás, egy jubileumi búcsús feloldozás azért csak “hatásosabb”, mint egy egyszerű istenhátamögötti kisfalu egyszerű szerpapjának hétköznapi miséjén elmondott áldás vagy absolutio, nem? (S mivel szinte mindenki a maga módján, s nagyon emberi módon gondolkodik a JóIstenről, ezért az effajta kultuszok, áldások, szokások töretlenül tovább élnek. Talán a forma, a magyarázat változik, de a tartalom nem.)

Jézus URunk tehát kiűzi a kufárokat a templomból, amit ezek a kalmárok rablóbarlanggá alakítottak át. (A rablók a barlang sötétjében rejtőznek el, annak félhomályában eszelik ki bűnös terveiket…) A templom azonban nem az elrejtőzés, a sötétség, az elbújás, hanem a nyíltság, a kinyilatkoztatás, a világosság, az őszinteség, az imádság helye!

A történettel kapcsolatban az írásmagyarázók általában Jézus nem-mindennapi szenvedélyességét emelik ki, holott nem ez a “probléma”, hanem az istentiszteleti élet árnyékában biztos megélhetést keresők nyugalma: így van ez jól, ahogyan van… Aki azonban jobban koncentrál a földiekre, a megfogható, kiszámolható “ráadásra”, mint az Istenre, az nem alkalmas az Isten országára. Jézus URunk így mondja: “Aki az eke szarvára teszi a kezét, s hátratekint…”, magyarul: ha valaki csak a fát akarja látni, s a Napfényt/Világosságát legszívesebben kizárná az életéből, az nem csak árnyékban marad, de a “fától nem látja még az erdőt sem”…

Kategória: Napi | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.